Mi volt az első lecke, amit színészetből kapott?
– A színész azt a szót, hogy nem, törölje ki a szótárából, nincs ilyen. A színész nem mond nemet, azt mondja: megpróbálom – ez volt az első dolog, amire megtanított bennünket Bodnár Sándor, aki a Nemzeti Stúdióját vezette. Gyorsan magával ragadott a Nemzeti Színház légköre. Mi, stúdiósok olyan legendák mellett statisztáltunk, mint Sinkovits Imre, Lukács Margit, Kállai Ferenc, Ronyecz Mária, Jobba Gabi, Szemes Mari, Őze Lajos. Őrületes névsor! Úgy másfél-két hónap után, egyik este későn értem haza, és akkor mondtam anyámnak, hogy én szerelmes vagyok a színházba...
Otthonról hozta a színészi pálya iránti érdeklődést?
– Már anyai nagyapám is színész szeretett volna lenni, aztán görögkeleti pap lett belőle, ami bizonyos szempontból rokon hivatásnak mondható. A hajlamot édesanyám is örökölte, de férjhez ment, és ez a vágya elcsendesedett. Jártam színjátszó körbe, eredményesen szerepeltem szavalóversenyeken. Tizenhét évesen, amikor be kellett adni a jelentkezési papírokat, döntöttem el igazából, hogy én a Színművészetire szeretnék menni. Persze ennyi idősen még mindössze a csillogás vonzott, hogy híres lehetek, és kicsit talán az is, hogy bele lehet bújni más bőrébe. ’82-ben felvételiztem először, és a második rostán kiestem. Vérig voltam sértve. Még a felvételi előtt meghallgatott Psota Irén, ugyanis édesapámnak, aki körzeti orvos volt, az egyik betege jó barátságban állt vele, és megszervezték a találkozót. Azt tanácsolta: ha nem sikerül a felvételi, menjek a Nemzeti Stúdióba. Oda felvettek.
Jól járt vele?
– Fegyelemre, alázatra neveltek minket. Megtanultuk, hogy minden próbafolyamattal mindent elölről kell kezdeni. A rutin nem elég, mert minden darab, szerep, a helyzetek és a partnerek, a rendező más. A „bányamunkát” nem lehet megspórolni. Nagyon tanulságos volt látni, hogy a Nemzeti korszakos színészei is megküzdenek a szerepeikkel. És láttam az akkori fiatalok lendületét és bátorságát, hiszen újat akartak, jót akartak, persze nagyon tisztelték ők is a „bölényeket”. És akkoriban volt fiatal színész például Bubik Pista, Kubik Anna, ekkor végzett a legendás Kerényi-osztály, Funtek, Hirtling, Mácsai. Akkor már azért imádkoztam, nehogy felvegyenek a főiskolára, mert Bodnár mellett akartam tölteni még egy évet. Végül „sikerült”, csak harmadjára vettek fel.
Gondolom, jobb is volt, hogy már éretten került oda…
– Igen, mert másként viszonyultam a pályához. A társaság fele a Nemzeti Stúdióból jött, és egyáltalán nem bulizós, hanem melós osztály voltunk, este tízig is dolgoztunk, segítettük, instruáltuk egymást, kitaláltunk sok mindent például Horváth Lajos Ottóval, akivel most is együtt játszom, itt a Nemzetiben. Mások mellett Kelemen Józsi, ifjabb Fillár István, László Zsolt, Balogh András, Györgyi Anna, Kökényessy Ági, Kautzky Armand voltak az osztálytársaim.
Főiskola után a Madách Színház, majd a József Attila Színház következett. Hosszú időt töltött egy-egy helyen. Ennyire hűséges típus?
– Talán ezzel is összefügg, de azért közben is játszottam erre-arra. A Madách után több évig szabadúszóként megfordultam a Tháliában, a Karinthy Színházban, volt olyan, hogy egyszerre négy helyen is játszottam. A József Attilához eleve úgy kerültem, hogy több darabban is szerepeltem ott, és akkor már inkább leszerződtünk. Bár bennem is ott motoszkált, hogy az egy „külvárosi” színház, de Léner Péter nem sokkal előbb került oda, cserélődött a társulat is, ám sajnos igaz volt, hogy a földrajzi helyzete miatt a szakma, a kritikusok nem vették komolyan ezt a színházat. Amikor Benedek Miklós elkezdett ott rendezni, akkor jöttek a dicséretek, holott egy társulat nem egy rendezőtől válik jóvá. Az effélék sajnos a szakma sznobizmusával magyarázható jelenségek, ami akkoriban igencsak bosszantott bennünket.
Voltak emlékezetes előadások?
– Emblematikus volt például rögtön az első előadás, amit Benedek Miklós a József Attilában rendezett, az Illatszertár. Utána a stúdióban, Sztarenki Pál rendezésében három meghatározó produkciónk volt. Meggyőződésem, hogyha ugyanezeket máshol mutatják be, sokkal nagyobb visszhangot keltenek. Az egyik Mrożektól az Emigránsok volt, aztán játszottuk a Hosszú út az éjszakába című O’Neill-drámát, és egy norvég darabot, amely a Minden jót, Elling címet viselte. Rendkívül bensőséges előadások voltak, a stúdió pici terében olyan mélységekig tudtunk eljutni, hogy szinte azt csinálhattunk, amit akartunk, mindegy, mit hogyan mondtunk, nem tudtunk rosszat gondolni. Nemrég Vándor Évával beszélgettem erről, aki azt mondta, az O’Neill-darabbeli volt az első olyan szerepe az életében, ami nem is alakítás volt, hanem létezés a színpadon. Ez ritkán adatik meg az embernek. Emlékezetes, hogy az Emigránsok végén nem tapsoltak a nézők, és nem azért, mert rossz volt az előadás, hanem valóban megállt a színházban a levegő. Egyszerűen nem illett oda a taps.
Azt lehet mondani, karakterszínész. Megtalálták azok a feladatok, amelyek passzolnak önhöz?
– Egy színházi előadás nagyon sok ember munkájából áll össze, mindennek klappolnia kell, egymásba simulnia, mint a fogaskerekeknek. Szeretek csavar lenni a gépezetben, és ha motornak kell lenni, akkor igyekszem azzá válni. De amikor „második henger” vagyok, aki beindít valaki mást, azt is szeretem. Ha az ember elkezd vágyakat kergetni, ha szerepálmai vannak, könnyen csalódottá válhat. Lehet, hogy ez valamilyen ösztönös védekezés volt nálam, de nekem nem voltak ilyen álmaim. Lehet, hogy jó lett volna ebbe-abba belekóstolni, de olyan érzésem nagyon kevésszer volt, hogy na, ezt vagy azt nekem kellett volna eljátszani. Mindig a kapott feladatra koncentrálok. Megpróbálom megragadni azt a pontot, amitől a figura vagy az előadás szerethetővé válik számomra.
Mit szól hozzá, ha szinkronszínésznek nevezik?
– Sokszor felismernek a hangomról, és megkérdezik, hogy szinkronszínész vagyok-e. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem, színész vagyok, aki szinkronizál is…
Szereti csinálni?
– Már a főiskolán elkezdődött ez, mert tanították a szinkronszínészetet. A magyar szinkron akkor még nagyhírű és tényleg jó színvonalú volt, tehát abba a körbe bekerülni valódi rangot jelentett. Megismertük a nagy szinkronrendezőket, és a „bölények” mellett álltunk, én például együtt szinkronizálhattam Tolnay Klárival, Mádi Szabó Gáborral. Nem kis feladat ám egy jó színésznek hangot kölcsönözni. Élvezet megtalálni a tónusokat, ami különösen akkor jó, ha egy karakteres, nagy színészt kell megszólaltatnom. Nicolas Cage-nek vagy Al Pacinónak is voltam magyar hangja.
Egyik napról a másikra lett ismert. Mit szólt ehhez az országos népszerűséghez?
– Majdnem négy évig szerepeltem a Szomszédokban, és megdöbbentő volt, hogy valóban egyik napról a másikra megismert az ország. Bárhol jártam, rögtön felismertek, tudták, ki vagyok, persze nem feltétlenül név szerint, hanem, hogy az Alma párja… Fura dolog ez, mert tizenhét évesen éppen az effajta ismertségre vágytam, de akkor ez már inkább zavart. Nem vagyok egy exhibicionista színész, de nyilván nekem is jól esik, ha szeretnek. A színházi színészettel nem jár nagy népszerűség, ettől nem kell tartani. A „celebség”, vagyis a teljesítmény nélküli hírnév viszont, amit ma a médiában könnyen el lehet érni, nem vonz. Hívtak engem is műsort vezetni, fellépni, de ilyet nem vállalok, mert ez nem az én világom. Én színész vagyok. Sokkal nagyobb jelentőségűek voltak számomra az említett stúdiószínházi pillanatok, még ha „csak” negyvenen ültek is a nézőtéren…
Mi jelenti Schnell Ádám számára a sikert?
– Az az igazi siker, amikor magammal meg vagyok elégedve. Amikor úgy érzem, megtettem mindent. Ha kapcsolatot teremtesz a közönséggel, amikor érzed, hogy meg tudod állítani az időt, és magadra tudod vonni a kellő pillanatban a figyelmet, akkor az már siker. Ha egy előadás jól sikerül, azt érezni a közönség visszajelzéséiből, és általában legbelül érzem én is.
2013-ban szerződött a Nemzeti Színházhoz. Mi vonzotta, ami miatt úgy érezte, jönnie kell?
– Tizenhét évig voltam a József Attila társulatának a tagja. Éreztem már, hogy váltanom kell, nagyon sok időt nem szerencsés egy helyen eltölteni. Az utolsó években már máshol is játszottam, és nem voltak már olyan hőfokú előadások ott, amilyenekre vágytam. Eltűntek azok az emberek a közelemből, akikkel szerettem dolgozni, Léner Péter igazgató elment nyugdíjba, Besenczy Árpád és Sztarenki Pál Zalaegerszegre szerződtek. Ekkoriban lett Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója, akit személyesen csak futólag ismertem, de fogtam magam, és felhívtam, hogy szívesen csatlakoznék egy újonnan alakuló Nemzeti Színházhoz. Szerencsére volt itt helyem. Ez a fajta költői színház – ahogy Attila nevezi – új nekem. Most belülről tapasztalhatom meg, milyen is a költői színház.
Szeptember elején, két héten belül két premierje is volt. Gombrowicz Operettjében az arisztokraták között lázító, meghasonlott értelmiségit alakítja, a Szentivánéji álomban a mesteremberek közül Dudást játssza. Az ilyen nagy menetek segítenek összekovácsolni a még alakulóban lévő társulatot?
– Andrzej Bubień, az Operett lengyel rendezője szerencsére elintézte ezt nekünk. Sokan játszunk az előadásban, és ő erős kézzel vezetett bennünket, miközben nagy szabadságot is kaptunk. Rendkívül egységes előadás jött létre, és igazi csapatmunka volt. A grúz David Doiasvili a Szentivánéji álom mesterembereinek sok játéklehetőséget adott a próbákon. Élveztük ezt a munkát is mindnyájan. Elképesztően látványos a Szentivánéji, teljes gőzzel működik a Nemzeti fantasztikus színpadtechnikája. Gyilkos főpróbahetünk volt.
Nincs néha elege ebből az egészből?
– Sokszor voltunk hullafáradtak. Amikor teljesen kimerültem, hirtelen eszembe jutott, hogy mit nyavalygok, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Tulajdonképpen boldog ember vagyok – fáradt, de boldog. Ez pedig annyit jelent, hogy még ötvenévesen is szeretek színész lenni. És ez jó.
Ungvári Judit
fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2014. november 4.)
