Házon kívül - „Egy turnéelőadásban mindig van improvizáció”

Szentpétervártól Antalyáig, Gyulától Aradig turnézott már – hol színészként, hol az általa rendezett előadásokkal. Berettyán Nándorral a Nemzeti Színház különleges missziójáról, a tájelőadásokról és meghatározó jelentőségű külföldi vendégszereplések kihívásairól beszélgettünk.

„A Nemzeti Színház nem budapesti, nem városi színház, hanem az egész nemzet színháza” – Vidnyánszky Attila igazgató sokszor hangsúlyozza ezt. Milyen jelentéssel bír ez a társulat tagja – színésze, rendezője – számára?

– Ennek egyfelől van egy eszmei oldala, hiszen ez az ország legrégebbi színháza, aminek a megszületése és a múltja szorosan összefügg a nemzettudatunkkal. Szólni kell a városhoz, a vidékhez, az értelmiséghez, a diákokhoz, mindenkihez, emellett pedig jelen kell lenni a nemzetközi térben is, ahol a magyar kultúrát méltón kell képviselni. Másfelől van egy konkrét jelentése is: arra kell készülnünk, hogy sokat utazunk. Külföldre, vidékre, a határontúli magyar közösségekhez.

Voltak emlékezetes, fontos élmények?

– Minden vendégjátéknak megvannak a maga élményei. Elmenni a törökországi Antalyába a Körhinta című előadásunkkal, egy muszlim országba, belepillantani abba a kultúrába, különleges tapasztalat. Ellátogatni Debrecenbe a Deszka Fesztiválra A súgó című darabbal, amit én írtam és rendeztem, abba a városba, ahol félig felnőttem, ahová drámatagozatos gimnáziumba jártam, nagy izgalommal járt. A világszínház közepében voltunk a szentpétervári Színházi Olimpián, ahová a Rocco és fivéreit hívták meg. Bulgáriában bemutatni egyik nemzeti drámánkat, a Bánk bánt, figyelni, értik-e és mi jön át belőle – nagy a várakozás az emberben. Ezek mind meghatározó élmények.

A színházi szakzsargonban tájelőadásnak nevezik azt, amikor egy produkció az anyaszínházból kimozdul, újabban turnénak is nevezik, még akkor is, ha csak egy külső előadásról beszélnek. Milyen tapasztalatai vannak a „tájolásokról”?

– Azt azért be kell vallani, hogy mind a színháznak, mind a társulatnak sokkal fárasztóbb egy tájelőadás, mintha a saját színházunkban játszanánk. Az utazás, az új tér, a szokatlan körülmények, az alkalmazkodás mind nehezítő körülmény. Viszont a tapasztalatok, a találkozások ezt a legtöbb esetben bőven felülírják. Nekem az egyik legnagyobb élményem ilyen szempontból a Déryné Társulattal volt Mátraderecskén. A Nemzeti Színház szakmai partnerségével működő Déryné Program éppen azért jött létre, hogy kis településekre, falvakba is eljussanak előadások. Az általam rendezett János vitézzel vendégszerepeltünk, és az előadás előtti próbán a művelődési házban odajött egy idős hölgy, hogy mi is lesz itt? Elmeséltük, hogy egy előadás, mire ő azt mondta, hogy soha életében nem volt még színházban, de most biztosan eljön. El is jött, a végén pedig könnyes szemmel gratulált. Egy másik emlékezetes tapasztalatom a Csíksomlyói passióhoz fűződik, amiben Jézust alakítom, egyik fontos szerepem. Ennek az előadásnak különlegessége, hogy van egy otthoni, kőszínházi, és egy szabadtéri, utazó verziója. Az előbbit kétszáz, a másodikat akár több ezer embernek játsszuk, a csíksomlyói búcsú helyszínén, a nyeregben huszonötezren látták. Ezen a szakrális helyen eljátszani Jézust, életem rendkívüli ajándéka volt. Jártunk aztán a Passióval a kolozsvári Magyar Színházban, ahol a színpad olyan kicsi, hogy nem fértek fel a díszleteink, nem használhattuk a helyszínváltásokat látványosan és dinamikusan segítő forgószínpadot és még egy sor „kompromisszum” nehezített minket. Mégis úgy éreztem, az egyik legjobb előadásunk volt a több mint félszázból, amit eddig a Nemzetiben vagy turnén játszottunk. Hogy miért? Ki tudja? Talán pont azért, mert szinte „lecsupaszítva” kellett előadnunk a darabot, talán magával ragadott minket az erdélyi közönség érdeklődése, rokonszenve. Vagy a megváltozott körülmények különösen koncentrálttá tettek mindenkit, és a sok kihívás „összerántotta” a produkciót. Ezek a pillanatok felülmúlhatatlanok.

Volt olyan élménye is, amit talán szívesen elfelejtene…

– Akad ilyen is. Két különböző előadással is úgy jártunk, hogy úgynevezett összművészeti fesztiválra hívtak meg bennünket, ahol a szomszédos színpadon koncert ment. Na, hát mind a két ilyen alkalom értékelhetetlen volt. Ott a második percben lehetett tudni, hogy veszítettünk. Illetve egyszer a Psychét játszottuk Esztergomban. Az az előadás úgy indult, hogy én már bent voltam a díszletben, miközben a nézők jöttek be, majd egy fényjelzésre el kellett kezdenem egy verssel az előadást. Ami otthon rutinból ment, azt Esztergomban elrontottam. Hét-nyolc perccel hamarabb belekezdtem, és nemhogy a nézőtér nem volt kész, de a többi színész kolléga sem, valaki még a sminkben ült... Az kellemetlen volt...

Ebből is érezzük, mennyiféle kihívásra kell felkészülnie a színésznek, a társulatnak, ha kimozdul egy előadás. Mi a legfontosabb ezek közül, amire készülni is lehet és kell?

– A legmarkánsabb változás a tér. Mindig az adott színház méreteihez és technikai apparátusához kell adaptálni az előadást. Valahol süllyedő nincs, valahol forgó, valahol fele akkora a színpad. Idegen helyen különlegesen fontos az úgynevezett lejárópróba, amikor végigmegyünk a darabon. Egy előadás minden momentuma le van rögzítve, ki van számítva, kinek, mikor, hol kell lennie, honnan hová kell érkeznie, ehhez vannak beállítva a fények és a többi. Ha kisebb a tér – általában ez szokott lenni a helyzet – mások lesznek a távolságok, rövidebb az idő, amíg Á-ból B-be érünk, nem a megszokott tempó jut egy-egy mondatra, más hangerőre kell átállni és így tovább… Ilyenkor új végszavakat, új mozgásokat kell tanulni nagyon rövid idő, általában egy próba alatt. Hiszen egy turné úgy zajlik, hogy este érkezünk, másnap délelőtt próba van, este pedig előadás, másnap utazás haza. A saját épületét, színpadát mindenki centiről centire ismeri, ami azért hatalmas biztonságérzetet ad. Tájelőadáson ez nincs meg, a szabadtéri előadás meg, mondanom sem kell, megint csak egy teljesen más kategória. Az István király rendezésemet, ami a Gobbi Hilda Színpadon megy a Nemzetiben, nyáron Gyulán a hatalmas várfal tövében lévő tószínpadon játszottuk. 

Fel lehet erre készülni?

– Azt hiszem, hogy éppen az a legizgalmasabb benne, hogy száz százalékig biztosan nem. Természetesen törekszünk arra, hogy minél jobban tudjunk igazodni az új körülményekhez, sok mindennel számolunk is, de a helyszínen biztosan lesz valami, amit csak ott és akkor lehet és kell megoldani. Ezekben a turnéelőadásokban mindig van valamennyi improvizáció – ez teszi izgalmassá.

A Bánk bán, amelyben II. Endrét alakítja, októberben Plovdivban járt egy kis nemzetközi fesztiválon, Aradon a magyar napok keretében volt látható, decemberben pedig Isztambulba készül az előadás. Mennyiben más egy külföldi vendégjáték, kezdve attól, hogy a közönség jó eséllyel csak feliratokból érti majd az előadás szövegét?

– Ez leginkább az előadás ritmusát változtatja meg. Az, ahogy a közönség él az előadással, az ő reakcióik, csöndjeik is a darab részévé válnak. Ez a ritmus idővel minden előadásnál be is áll, és az ember számít is rá, hogy ezután a mondat után lesz egy nevetés, vagy ott lesz egy csend. Külföldön ez a fajta rutin is teljesen felborul.

És ha a fogadtatás esélyei felől nézzük? A Bánk bán nemzeti, történelmi drámánk, de Plovdivban ez a történet csak egy a sok közül. Katona darabját Aradon kisebbségben lévő magyar közönségnek játszották, és utaznak az előadással Isztambulba is…

– A színész dolga, hogy minden körülmények között a maximumon teljesítsen, függetlenül a nézőtér felől érkező jelektől. Ugyanakkor nagyon érdekes elképzelni, mit gondolhatnak a nézők. Kisebbségi magyarok számára a Nemzeti Színház, de bármilyen magyar társulat fellépése ünnep, kiemelt esemény, az identitásukat érintő alkalom, ilyenkor a közös kulturális kódok működésbe lépnek – értjük egymást. Egy nemzetközi fesztiválon fellépni, ahol a közönség egy része vájtfülű, ínyenc, sokat látott szakmabeli, fontos a formanyelv, az esztétika, a kritikusok azt nézik, mi az újítás. A bolgár vagy isztambuli néző számára pedig egy magyar előadás bizonyos értelemben egzotikum, valami különleges, távoli és éppen ezért érdekes. De fontos az is, hogy a jó művek és a jó előadások az eltérő kulturális viszonyok között, idegen nyelvi környezetben is foghatók, hiszen szereplői archetípusok, fordulataik ismertek – a szerelem, az ármány, a hűség, a hősiesség mindenhol ugyanúgy „működik”…

A vendégjátékok nemcsak színészként érintik, hanem rendezőként is. Volt már turnén A súgó és az István király is. Rendezőként hogyan lehet alkalmazkodni a hazaitól eltérő körülményekhez?

– Ahogy én látom, ebből a szempontból nincs nagyon különbség: az ember „mindenre” felkészül. A színház műszaki stábjának tagjai már előre pontosan felmérik a paramétereket, és tájékoztatják a rendezőt, hogy mekkora lesz a színpad, milyen lehetőségek vannak, megpróbálom kitalálni a megoldásokat előre, aztán odamegyünk, és kiderül, hogy a nagy része nem lesz jó, úgyhogy ott, a helyszínen kell a helyzeteket újragondolni. Rendezőként persze azt szeretném, ha az előadás úgy valósulna meg, ahogy eredetileg elképzeltem, ahogy azt a kollégáimmal létrehoztuk, de el kell fogadni, ha a körülmények ezt nem mindig teszik lehetővé. Ilyenkor arra kell koncentrálni, hogy a lehető legteljesebb élményt nyújtsuk a közönségnek. Amikor én a MITEM-re, a Nemzeti Színház nemzetközi fesztiváljára érkező előadásokat nézem, ugyanígy vagyok ezzel. Azt fogadom be, amit éppen akkor látok, az hat rám, azt élvezem, az okoz katarzist. Persze, én azért tudom, hogy ez mekkora plusz meló…

Úr Máté

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2024. december 09.)