Gyergyói mesék – Berecz András új műsora

Új műsort mutat be Berecz András mesemondó a Nemzeti Színházban, március 8-án. A Fel a medvére, a fa nem játék! című előadás a gyergyói „dzsungelből” merít, alcíme szerint Hazug Pistának és Szamár Jóskának a tiszteletére készült összeállítás, hamisítatlan Berecz-mesefűszerezéssel. Az előadót a címbeli tréfás szócseréről és a jelzett figurákról is kérdeztük.

„Kedves mintáimat utánzom ezen az esten, tehát feje tetejére állítom a világot, összecserélem az északi sarkot a délivel, szőr ellenében simogatok. Úgy csinálok káoszt, hogy a végén rend legyen.” – mondja Berecz András, hozzátéve, ez a bolondos mesemondás-fajta nagyon régóta vonzza őt. „Az udvari bolondok is úgy mondtak emberjavító igazságokat, hogy bukfenceztették a szavakat.”

„Szamár Jóska és Hazug Pista is Gyergyóalfalunak volt ékessége, két igen tréfás, nagyon jól beszélő ember.” – ismerteti az idézett mesemondókat az előadó. „Szamár Jóska inkább a sziporkákban volt erős, nevét onnan kapta, hogy szamárfogattal járkált mindig. Lenézett ember volt, de a kollektivizálás idején, amikor alkalmatlan emberek úgy érezték, hogy vezethetnek egy egész faluközösséget, akkor ő minden szavával oda tudott nekik pirítani. Ezeket az emlékezetes sziporkáit jegyezte meg a nép, és ezekből különböző meseváltozatok lettek. Éppen olyan volt ő, mint a régi udvari bolondok, hogy rögtönözve tudott csoda-igazságokat mondani. Ezt a módszert már Shakespeare is pontosan tudta, hiszen például Rómeó is ezt mondja egy helyütt (Kosztolányi fordításában): <> Ez a pár sor pontosan leírja, hogy a jó szójátékkal a szellemét kaptatja, és nem a nyelvét koptatja az ember. Na, ezt tudta Szamár Jóska is, a kopott, szamaras ember, aki mások helyett mondta ki az igazságot.”

„Hazug Pista pedig a hosszas, nagy elbeszélések mestere volt.” – fűzi tovább Berecz András. „Neki ugye, a neve is mutatja, hogy milyen típusú mesékkel foglalkozott, mert ez a mostoha világ az ilyen elrugaszkodott, szárnyas beszédeket egyszerűen csak hazugságnak nevezte. Hazug Pista bácsi mindenkitől távol lakott, és akik arra jártak, mind vittek neki pálinkát, túrót, sajtot, kenyeret, ő pedig leültette őket egy fatönkre, vagy egy pokrócra, és mesélt nekik. Bolondos, szép meséket, amolyan háriádákat, hiszen tudományos szó is van már erre. Ő egy nagyotmondó mesélő volt, aki úgy forgatta a világegyetemet a mutatóujján, mint a futballkapus a labdát. A mesék nagy része saját gyűjtés, hiszen nagyon sokat jártam Gyergyóalfaluban Hazug Pista bácsinál, akit Szamár Jóskáról is sokat faggattam. Vele ugyanis már nem találkozhattam, mert mire rákaptam Gyergyóra, ő már meghalt.”

„Nagyon sokat járom a magyar nyelvterületet, határon túl is, a diaszpórát is. Sokat beszélgetek az emberekkel. Ez a mesterségem legszebbik része, hogy a műsor után összeülünk, Stockholmtól Rómáig, Gyergyószentmiklóstól Szombathelyig, és beszélgetünk. Ilyenkor hallom, hogy a magyar nyelv állapota hol tart. Egyelőre nekem úgy tűnik, hogy a legnagyobb egészségnek Székelyföldön örvend.” – összegzi Berecz András. „Székelyudvarhely, Csík, Gyergyó, a kelet-erdélyi rész. Az ottani magyar nyelv képes a saját erejéből megújulni, és ez nemcsak azzal függ össze, hogy ügyesen és jól beszélnek, nagyon sok szép magyar szót alkalmaznak, amit másutt már nem is ismernek. Azzal is összefügg ez, hogyha beszél valaki, figyelni tudnak rá. Ezt a folyamatos és alapos figyelmet nem mindenütt tapasztaltam, a nagyvárosokban például nincs meg. Meg tudják várni az ügyesen felépített, a szórenddel játszó mondatokat, és még a gyermek is örülni tud neki. Ez nagyon nagy kincs. A nyelvet fenntartani nemcsak a beszélő tudja, hanem a figyelmes hallgató is.”

(2023. március 03.)