Az ajtó című szeptember 16-i bemutató alkalmából arra kértük Háy János József Attila-díjas író, költőt, hogy idézze fel személyes emlékeit Szabó Magdáról, mondja el, miben rejlik Szabó Magda prózájának titka, és persze arról is faggattuk, milyen rejtélyes világokat választ el egymástól Az ajtó „címszereplője”.
Amikor Szabó Magda önt javasolta a fiatal íróknak járó Corvin-díjra, még nem is olvasott az írónőtől. Hogyan ismerkedett meg a műveivel?
Nem csak én, senki az ismerőseim közül nem olvasta őt. A fiatalabb írók afféle lektűrszerzőnek, Márai-utánérzésnek gondolták, csak gondolták, mert olvasmány-élménye senkinek nem volt. Talán Babits óta van ez a gondolat a magyar irodalomban, hogy ami népszerű. az egyben híg is, vagy a hetvenes évek prózafordulata törülte el az érdeklődést a hagyományos történetelmesélő prózisták iránt. Amikor megüzente, hogy nekem adja a díjat, úgy éreztem, hogy az a minimum, hogy végigolvasom az életművet. És ez egy pozitív meglepetés volt. Magda nem lektűrszerző, hanem jellemeket nagyon is mélyen ábrázoló, rettentő bátran feltáró alkotó. Aki nem mellesleg piszok jól ír és a regényekben egyáltalán nem követ primitív lineáris szerkezeteket. Az életmű olyan egyenletes és a nekem kevésbé tetsző darabok is léc fölött vannak. Ráadásul egyáltalán nem érződik benne az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek szűkös levegője. Ép olyan nagyszerűen ábrázol és épít fel világot, mint bármely nyugati írótársa.
Az elbeszélések alapján a későbbi személyes találkozón Szabó Magda többször Kisfiamnak szólította Önt. Szabó Magda intonációja meglehetősen különös és játékos volt. Mit hallott ki ebből a Kisfiamból?
Azt, hogy szeret. De leginkább azt, hogy szereti, hogy olyan jófej volt, hogy engem szemelt ki a díjra. Egyszer mondtam neki, hogy mondja gyakrabban, hátha a bulvársajtó felfigyel rá és megírják, hogy előkerült a híres írónő titkolt gyereke. Ennek a viccnek nem örült. Nekem fontos volt, hogy bizalmas kapcsolat volt közöttünk. Ő többet tudott rólam, mint én róla, mert én voltam a „gyerek” ebben a viszonyban. Bármit mondtam neki, mindent nagyon komolyan átgondolt. Amikor viszont magáról beszélt, soha nem lehetett eldönteni, hogy mikor mond igazat, mikor konfabulál.
Az ajtó két főszereplője, Emerenc és Magda kapcsolata gyönyörű emberi titkokat hordoz. Mi a legizgalmasabb ebből
Ami megkapó volt, leginkább Emerenc tiszta viszonyulása a világhoz, és Magda hívságokkal terhes viszonya, s hogy ezt a hőst, aki nyilván az író alteregója, olyan bátran meri szétszálazni. Nekem ott kezdődik a valódi írói attitűd, amikor nincs kegyelem, akkor sem, ha magamról mintázom a szereplőt.
Az ajtó az átjárás, átlépés ősi jelképére épül. Milyen világokat választ el és köt össze a két főszereplő közötti ajtó?
Talán nem is az a legfontosabb, hogy milyen világok határolódnak el, amely világokat lehet itt társadalmilag, szociológiailag, pszichikailag, hatalmilag is felrakni, hanem inkább az, hogy a világok összenyithatók. Ám ha be vagy engedve a másik bizalmi terébe, nem árulhatod el, mert az árulás, pusztítás.
Szabó Magda prózája a magyar irodalom nyugatos, polgári hagyományához áll közel. Önre íróként hatott ez a próza? És talán ami ettől nem független: olvasóként hogyan hat?
Magda prózája poétikailag más irányt követ, mint ami engem íróilag érdekel. Ugyanakkor vannak olyan erényei, amit minden írónak követnie kell. Például a pontosság, a következetesség és a szerkezet néhol meglepő, de mindig logikus rendje, a felesleges szövegelés, hasonlatok és jelzők kerülése. Nagyon érzékeny és okos próza. Azt hiszem, kellő szív és agy nélkül nem lehet jó prózát írni.
Szabó Magda műveinek népszerűsége természetesen hullámzik, de egyike a legtöbbet olvasott íróinknak. Miközben általában elbeszélőként sem nem mindentudó, sem nem állítja be magát rokonszenvesnek, az olvasók máig rajonganak érte. Mi lehet a titka?
Egyszerűen jó. Hogy néha középpontba kerül, néha kikerül onnan, ez a sorsa az íróknak. Már életében volt ilyen letűnés, de ő akkor is tudta, hogy az író dolga, hogy írjon, ha fúj, ha fagy, ha van siker, ha nincs. A munkát tartotta a legfontosabbnak, ezért tudott újra és újra valami meglepővel előállni. Nem én voltam a „kisfia”, hanem az életmű.
Lukácsy György
(2021. szeptember 15.)