A titok őrzője - Szabó K. István rendező

Vallomás és egy bűneset rekonstrukciója, ítélet és feloldozás, a görög tragédiák kíméletlensége, traumakezelés, őserő – ezekkel a szavakkal jellemzi Szabó K. István rendező Az ajtót. Titokzatos és őszinte történet – húsz év két órában elmesélve. 

Azt nyilatkozta a próbák elején: a legkedvesebb Szabó Magda-könyve Az ajtó. Miért?

– Bizonyára mindenkinek más a kedves. Az ajtó a lelkiismeret kényes zegzugaiba vezet el bennünket, és ez számomra rendkívüli szellemi utazás. Van valami benne a görög tragédiák kíméletlenségéből, rokonszenves az a fajta sajátos történelemszemlélet, amiben egyszerre van jelen ítélet és feloldozás, és finoman érzékelteti azt a fajta terápiát, amely által képesek lennénk jobban megismerni, megérteni a másikat anélkül, hogy rászakítanánk az ajtót.

Mi lehet Szabó Magda – hazai és külföldi – sikerének titka? 

– Azt hiszem, gazdag ábrázoló képessége. Szabó Magda ügyesen bánik a fókusszal, precízen közelít, finoman sejteti a mögöttes dolgokat, és jó érzékkel helyezi társadalmi keretbe hősei portréit. Nála a fikció és a dokumentum szervesen összefonódik, valószerűnek tűnik minden, olyan összefüggéseket talál, melyek megszelídítik a történelem acsarkodásait, elég, ha csak Emerenc csodálatos monológjára gondolok az országon átvonuló különböző agresszorok bújtatásáról. A műveiből áradó mély humanizmus teszi őt egyetemessé. 

Erős felütéssel kezdődik a regény: „Én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni” – vallja meg a regénybeli írónő. Mintha egy lélektani krimibe csöppennénk.

– Pontosan. A regény egy már megtörtént eseménysorozatnak a végéről indít, amikor már bekövetkezett a tragédia, és visszafordíthatatlanná vált minden. A regényformába öntött vallomás egy bűneset rekonstrukcióját tartalmazza, amelyben fel vannak vázolva az érintettek, a körülmények és a motivációk is… az egész a „gyilkos” szemszögéből. Összetett önismereti kutatás ez, melyben az emberi kapcsolatok érzékenysége, a kölcsönhatások bonyolult rendszere és a traumakezelés egyaránt kiemelt témák. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az idő egyszerre múlt-jelen és jövő formájában szabályozza cselekedeteinket, és az „itt” az egyben az „ott” is.

Tudható, hogy van önéletrajzi vonatkozása Az ajtónak: Szabó Magda saját bejárónőjéről mintázta Emerenc alakját. A regény mégis fikció, így a „gyilkosságot” bevalló írónő regénybeli alakja is az, akinek a neve Szabados Magda. A színlap szerint azonban a darabban az írónő neve Szabó Magda, vagyis azonos a regény írójával. Miért?

– Azáltal, hogy felerősítettem az önéletrajzi vonatkozásokat kölcsönanyagokból – mint például Szabó Magda férjének, az író-irodalomtörténész Szobotka Tibornak a naplótöredékei –, úgy éreztem, fölösleges ez az amúgy is gyengécske álca. Az előadásban nem hangzik el az írónő teljes neve, a Magduska név is csak egyszer: a beteg Emerenc hálásan ejti ki az írónő nevét, megköszönve a becsületét óvó intézkedéseket, mindeközben az írónő iszonyú lelkiismeret-furdalással küszködik, hiszen nem igaz mindaz, amiért Emerenc hálálkodik.

Két nagyon különböző ember áll az „ajtó” két oldalán, az írónő és Emerenc, a bejárónő. Sok elemzés született e két alak viszonyáról. Az egyik így fogalmaz: „a kiművelt humanizmus és az ős-archaikus emberség szembesítése”.

– Én inkább úgy fogalmaznék, az összes civilizációs sztereotípiájával, műveltségével, de a létfenntartás ösztönei és alapképességei tekintetében eltunyult ember kerül szembe az esszenciális emberi formával, a túlélővel, a kitartó őserővel. Emerenc szikár példázata mindannak, amit felöltöztet az írónő fantáziája. „Végezhettem kilenc egyetemet és lehetek húsznak díszdoktora, akkor is ő volt az, aki morálisabb lény volt” – mondja Szabó Magda egy interjúban, és ebben az idősödő asszony képében egyszerre jelenik meg egyfajta szigorú ünnepélyesség és egy „abszurd” Madonna torz gyöngédsége.

A regény címe nagyon erős szimbólum. Egy angolszász elemzés még a vasfüggönyre is asszociált. Milyen jelentését emeli ki az előadás? 

– „Az ajtó a ki- és bezártság, a születés és a halál ősi jelképe” – így is írtak róla. Számomra az ajtó a titok őrzője, és mindannyiunkban ott van egy ajtó, mely biztonságot jelent, de lehetőségeket rejt, mely lehetőségek csak a megnyitásakor észlelhetők, az ajtó „kétoldalú” világ, rajtunk múlik, milyen irányba, hogyan közlekedünk rajta. Az előadásban egy konkrét ajtó, és néhány képletes ajtó jelenik meg, jelezve, hogy eleve többdimenziós az a fizikai és lelki tér, amiben egymással kommunikálunk.

Saját adaptáció készült a nemzetis előadásra. Miként lesz regényből színdarab?

– Olyan elemeket is bele szerettem volna szőni az előadásba, melyek az előbbi feldolgozásokból vagy kimaradtak, vagy nem eléggé hangsúlyosan jelentek meg. Ilyen például a transzcendencia, mely Emerenc egész életét áthatja, úgy érzem, vörös fonálként köti össze a hitben való meghasonulás momentumát az átmenekítés békés ceremóniájáig. Sokszor hallottuk már azt egy-egy regény színpadi adaptációja kapcsán, hogy a „könyv jobb volt”. Valóban nehéz mindenki számára elfogadható módon két órába tömöríteni húsz év történését, mely leírva, fantáziánkkal nyomon követhető, átélhető, megpihenhetünk bármelyik stációjánál. Ezzel szemben a színház sűrít, kiemel vagy teljesen elhagy motívumokat, csak részben képes visszaadni azt az olvasói élményt, amely meghatározza viszonyunkat a műhöz. Megvan viszont az a képessége, hogy új fénytörésbe helyezi a regényről való tudásunkat, így új színek, formák, események gazdagíthatják élménytárunkat, olyan összefüggések is megjelenhetnek, melyek elősegítik a mű továbbgondolását. Nem tudnám sebtében összefoglalni a működőképes adaptáció módszertanát. Én a magam színházi nyelvén próbáltam érvényes redukciót létrehozni úgy, hogy az megközelíthető, átélhető, élvezhető legyen. Majd kiderül, hogy ez sikerült-e vagy sem.

Kornya István

(2021. szeptember 16.)