Mindennek meg kell fizetni az árát - Rátóti Zoltán: János mester

Szokatlan körülmények között kezdődtek a próbák, a járványhelyzet miatt online, számítógépek képernyőjén keresztül tartották egymással kapcsolatot. Befolyásolta ez a fenyegetettség és bizonytalanságérzés az előadást?

– Csupán annyiban, hogy nem tudtuk, megtarthatjuk-e a Gyulai Várszínházban augusztusban a bemutatót. Egyébként a rendezői koncepcióra nem nyomta rá a bélyegét, talán túl direkt is lett volna. 

Márai A kassai polgárok című műve 1942-ben jelent meg, és a 14. században játszódik, ráadásul nem túl gyakran játszott dráma: a nyelvezete okozott nehézséget János mester megformálásakor?

– Nem úgy tekintettem a darabra, mint egy régi műre. Nem ez okozott nehézséget, sokkal inkább az, hogy Márai szövegeit gyakran nehéz beilleszteni drámai szituációba. Ezek a nagyon sok bölcsességgel átitatott művek tele vannak a különböző élethelyzetek pontosabbnál pontosabb elemzésével, de ez nem szolgálja a színpadi drámai szituációt. Ezért féltem tőle eleinte egy kicsit, de szerencsére Szabó K. István rendezővel megtaláltuk a közös hangot, és mind a ketten éreztük, hogy ebből a műből bátran lehet húzni anélkül, hogy csorbulna: a drámai szituációkat fokoztuk vagy feszítettük ki, mert az játszható – a filozófia csak nagyon nehezen. A gyulai bemutató előtti próbákon aztán megszűnt ez a küzdelmem a szereppel és a darabbal is.

Az előadásban megjelennek egészen mai vagy a közelmúltat idéző események: ezek is „elemelik”, a néző számára jobban átélhetővé teszik a darabot? 

– Időtlenné teszik az előadást, hiszen nem egy történelmi darabot kell eljátszani. Az alapkonfliktus, a férfi-nő konfliktus, a boldogságkeresés, a küldetéskeresés, a művészemberek minduntalan kételkedése, hogy vajon mi az én hivatásom, és beteljesíthetem-e a hivatásomat – ezek a kételyek állandóak, és egyik korban sem könnyű megtalálni rájuk a választ. A belső hang az egyedüli, ami segíthet, csak nem mindig tudunk rá hallgatni.

Mi János templomépítő, kőfaragó mester alapkonfliktusa?

– Belső konfliktus ez: úgy érzi, kiapad a tehetsége, nem tud tovább alkotni, nem tudja a tervét megvalósítani. Rettenetes állapot lehet ennek a fölismerése. Kisebb-nagyobb mértékben természetesen az én pályám során is előjöttek ilyen kétségek, de más és más lehet ennek a mélysége. Jánosnál az ihletforrás, amiből töltekezhetne, elapad, és bár lenne egy ihletadó forrás, azt a lehetőséget a tisztessége miatt elveti, elfojtja. Komoly írói felvetés, hogy szabad-e ezt a vágyat elfojtani – de ha nem, akkor mindent lehet? Szabad-e engedni a kísértésnek? Valószínűleg ez sem megoldás.

A műben a fiatal Genovéva testesíti meg ezt a kísértést a hűséges feleséggel szemben.

– Olyan ez, mint a barokk zene: ha nem tesszük keretek közé, akkor szétárad, de ha a keretek között megtaláljuk a szabadságunkat, az nagyon fölszabadító érzés lehet. Csak sokszor ezt a keretet nem vagyunk hajlandóak fölismerni, mert azt gondoljuk, hogy a szabadság mindenekelőtt. Ilyen belső konfliktusban, belső feszültségben van János mester, amikor először találkozunk vele, és ehhez jön a külső nyomás, hogy aki ilyen elismert művész, annak kötelessége részt vállalni a közügyekben. Adnia kell magát, a nevét, a személyiségét, és bár rettenetes nagy tiltakozás van benne, a történet szerint végül belesodródik az eseményekbe – kérdés, hogy mi lesz ennek az ára. Keserű, de valós dolog, hogy mindennek az árát meg kell fizetni. Nagyon nagy árat fizet János mester azzal, hogy végül is beadja a derekát, és szándéka ellenére belesodródik a közügyekbe, részt vállal a várost megtámadó zsoldosok elleni harcban. Ő, aki nem akar fegyvert ragadni, kőfaragó vésőjével döfi le a Kassa jogait csorbítani akaró nádort.

János hős vagy áldozat?

– Hősként tekintenek rá, de önmaga áldozatává válik. Az előadás is nyitva hagyja a kérdést: nem tudjuk, hogy innen hogyan tovább. Ugyanúgy nincs meg a múzsa, nincs meg a belső hajtóerő az alkotáshoz – alkotás és belső tűz nélkül pedig megette a fene az egészet. De az értékeink melletti kiállás, annak megvédése, amit fontosnak tartunk, áldozatot követel.

Ön is épített templomot, volt színházigazgató Kaposváron, és most újra vezetői, illetve közéleti szerepet is vállalt: a Nemzeti Színház stratégiai igazgatója, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának tagja lett. Nem mondható, hogy elbújt volna az elefántcsonttoronyba, ahogy János mester sem tette.

– Óhatatlanul adja magát ez a párhuzam: azt gondolom, hogy elértem egy olyan kort, ami után, aki alkatilag alkalmas rá, annak nemcsak a saját karrierjével kell törődnie, hanem azzal a szakmai közösséggel is, amelyben dolgozik. Rendkívüli lehetőségnek érzem mindkét feladatot, pozíciót.

(2020. szeptember 16.)