Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800 (központ)
Vissza a hírekhez

Bemutató - Tizenhárom almafa

A lecke fel van adva - Vidnyánszky Attila rendező a Tizenhárom almafa című előadásról

Miként kapcsolható össze az egyszerű székely Mózsi és a nagypolitikai játéktér szélére szorított Apponyi Albert? Hogyan jutunk el a határokkal szabdalt erdélyi tündérkertből az őrségi Viszák mai Tündérkertjébe? Lehetne Trianon traumája hitforrás? Hogyan kellene közösen beszélni érzékeny történelmi kérdésekről? Vidnyánszky Attila, a Tizenhárom almafa rendezője válaszolt.

Az előadás alcíme: trianoni utótörténet. Mit értsünk ezalatt?

– A kiindulópont, az előadás origója Wass Albert regénye, a Tizenhárom almafa, amelynek története 1940-ben, a második bécsi döntés évében kezdődik, amikor visszatért az 1920-ban elcsatolt Erdély egy része. A regényben a Kommandó nevű hegyen járunk, ahol Táncos Csuda Mózsi almafákat ültetett, amelyek közül tizenhárom megfogant. Amikor 40-ben az új határt meghúzzák, az az abszurd helyzet áll elő, hogy az almafák közül hét magyar, hat pedig román területre esik. A bécsi döntés idejéből és a Kommandóról tekintünk vissza dokumentumok és visszaemlékezések révén 1920-ba, az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció versailles-i napjaira. Párhuzamosan mutatjuk meg, hogyan veszett el a történelmi Magyarország egy része, miként működött a nagypolitika, és miként élte meg a visszacsatolást – a határmegvonás abszurditásával – a politikai döntéseket elszenvedő kisember, az almafái között élő székely Mózsi. Egy harmadik fontos része a színpadi történetnek a háború: a második, amelynek orosz frontjára keveredik a Wass-regény hőse, és az első, amelyre az igazságtalan trianoni békediktátum következett. A háború, amely mérhetetlen szenvedést hozott ennek a tájnak a lakóira, magyarra, románra, szászra, zsidóra, mindenkire. A bécsi döntés eufóriájából, a háború képeiből újra és újra visszacsatolunk a trianoni tárgyalás eseményeihez. Teljes egészében elhangzik a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde.

 

Aponyi Albert szerepében Rátóti Zoltán. Tőle balra Rubold Ödön - Csáky István szerepében - és Teleki Pál megszemélyesítőjeként Horváth Lajos Ottó  |  Fotók: Eöri Szabó Zsolt

 

Legendás szónoki teljesítményként tartja számon ezt a történetírás. Nem kockázatos rendezői vállalkozás egy ilyen hosszú beszédet színre vinni?

– Persze, művészileg is foglalkoztat, hogy miként lehet ezt megoldani. De azért kell, hogy az egész elhangozzon, mert ennél drámaibb szöveg ebben a témában nincs, és a maga teljességében rejlik az ereje és az igazsága. Azon lehet és érdemes elgondolkozni, vitázni, miként lehetett volna mást vagy másként mondani, kérni, követelni. Most a száz évvel ezelőtti valóságos szereplők által megélt helyzet drámaisága érdekel. A beszéd egy ország történelmének a mélypontja, és egy hatalmas politikai életpálya végének egyszerre a kudarca és a csúcsa. Tudjuk, bármilyen frenetikus volt is Apponyi érvelése és retorikai teljesítménye, valós hatása nem lehetett, hiszen mire a magyar delegáció elősorolhatta az érveit, a győztesek részéről már eldöntött tény volt az ország feldarabolása. Ennek a hiábavalóságnak a nagyszabású tragédiája ez a beszéd.

Trianon utótörténete egészen napjainkig elér: az előadásban a Mózsit játszó színész, Szarvas József az őrségi Viszákon létrehozott Tündérkertjébe kerülünk.

– A kulcs Szarvas Jóska személye, akinek fogyhatatlan derűje a Wass-regény Mózsijának életfilozófiájával rokon. Az előadás lelkét adja, hogy a szerepen átsüt a színész személyiségének igazsága, hitele. És ahogy Mózsi is fákat ültet az erdélyi Kommandó oldalába, Szarvas Jóska is ezt teszi egy olyan mozgalom keretében, amely őshonos gyümölcsfák telepítését tűzte ki célul szerte a Kárpát-medencében. A több mint háromszáz Tündérkert egyikét hozta létre Jóska az őrségi Viszákon, ahol saját kertjében egy kis birodalmat épített fel a kultúrpajta színházi előadásaival, koncertjeivel, kiállításaival, közösségi eseményeivel. Minden évben ünnepséget rendeznek, és annyi új fát ültetnek el, ahány gyerek született a viszáki vagy Viszákról elszármazott családokban. Nagyon fontos metafora számomra, ahogyan ez a két szál összeér és a jelenig fut. Arról nem is beszélve, hogy az almafa mint szimbólum milyen távlatokat kínál. Olyan dimenzióba emelődik Trianon kérdése, amelyből szerintem meg kellene élnünk ezt a traumát.

 

Táncos Csuda Mózes a darab egyik nyitó képében fiával Kicsi Mózsival 

 

Mi volna ez a dimenzió?

– Az, amiről Wass Albert is ír: hogy a világnak ezen a táján népek jönnek-mennek, háborúk pusztítanak, de mi mégis vagyunk. Ha beleolvasunk a trianoni nemzedék műveibe – történelmi munkákba és művészeti alkotásokba, vagy a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország kötet írásaiba, amelyben Babitstól Karinthyn és Móriczon át Tormai Cécile-ig, Andrássy Gyulától Hevesi Sándoron és Pethő Sándoron át Gömbös Gyuláig sokan szerepelnek, mélységes fájdalom és sötét kép bontakozik ki. Elborzasztott, hogy a trauma megélői és elszenvedői miféle víziókat festettek arról, hogyan fog elpusztulni az életképtelen csonka-Magyarország. Határon túliként sokáig az elszakított területek történetére voltam érzékeny, ezért volt számomra újdonság, hogy a megmaradt ország pusztulásáról milyen sok tárgyilagos elemzés, érzelmes jövendölés született, és nem csupán magyarok tollából. Ők aligha reménykedtek abban, hogy száz év múltán is leszünk még. Ehhez képest mit látunk? Van egy prosperáló ország, a Trianonban elszakított területeken, ha megfogyatkozva is, de még beszélik ezt a nyelvet, vannak iskoláink, kulturális és politikai szervezeteink… Ez hitforrásként kellene, hogy erősítsen bennünket. Ha Wass Albert és a Kommandón élő Mózsi szemszögéből nézek rá erre a történetre, akkor azt kell mondanom, hogy az Úristennek terve van ezzel a néppel.

Vidnyánszky Attila a darab próbáján

A nyilvános olvasópróbán elhangzott: nem felelősöket kell keresni.

– Sokféleképpen lehet Trianon témáját megközelíteni, és a felelősség keresése is fontos – kivált, ha nem mindjárt és csakis másét pécézzük ki. De most szerintem arra van szükség, hogy tegyünk egy kísérletet: tudunk-e ebben az évben, amikor Trianon 100. évfordulójára emlékezünk, közös pontokat találni. Ebben az előadásban az élet igenlését szeretném ünnepelni, azt, hogy van jövője ennek az országnak, és száz évvel ezelőtt is volt, amikor olyan komoran nézett mindenki a jövőbe, és még nem tudták, hogy alig két évtized múlva micsoda szenvedés vár az országra, Európára, a világra! És ahogy Wass Albert írja: „Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”

Nem kerülhető meg a kérdés: ha ön közös pontok kereséséről beszél, biztos, hogy Wass Albert regénye a megfelelő irodalmi alapanyag egy előadáshoz? Wass személye, egyes kijelentései rendkívül megosztják a közvéleményt.

– Nem tudok senki mást, aki pontosabban megírta volna azt az érzést, amit az erdélyiek 40-ben átéltek. Wass saját bőrén tapasztalta a veszteség minden fájdalmát, és annak eufóriáját is, amit Észak-Erdély visszatérte jelentett. Lehet és kell Wass irodalmi értékéről is vitatkozni – lehetőleg előítéleteken és indulatokon felülemelkedve. És nem szabad eltagadni, hogy voltak olyan mondatai, írásai, amelyekkel átlépett bizonyos határokat, amivel nem lehet egyetérteni. De ha erkölcsi és ideológiai alapon rostáljuk meg a magyar irodalmat, az értelmiség megnyilvánulásait, politikai szerepvállalásokat is mérlegre téve, akkor nemcsak jobboldaliak akadnának fenn azon a rostán, hanem a másik oldal jelesei is. Ha viszont mércéket állítunk, akkor azok legyenek mindenkire érvényesek. És nem fogok neveket sorolni, mert éppen ezen kellene felülemelkedni. Az életmű és az életrajz csodálatosan és elrémisztően bonyolult összefüggéseiről higgadt és komoly vitákat kellene folytatni. Jó példa erre – ha nem is értek egyet vele maradéktalanul – Nyáry Krisztián írása, amelyben az ügynökmúltú Szabó István és a Mussolinit éltető Herczeg Ferenc kapcsán gondolja végig a témát. A közéletben hullámzó indulatok mögött jól látható, hogy egyelőre képtelenek vagyunk a kényes kérdésekről normálisan, egymás álláspontját méltányolva beszélni. Ezért Wass Albert megítélése is szélsőséges: vannak gyűlölői és rajongói.

Téma ez a színészek között is a próbán?

– Igen, és ez jó. A feszes próbaidőszak alatt is időt szakítunk arra, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk. Sokféle gondolkodású, sokfelől tájékozódó művész alkotja ezt a társulatot, és sok mindenben nem is értünk egyet, de szabadon és őszintén tudunk vitázni, érvelni – és aztán együtt dolgozni. A Tizenhárom almafa stábjában a színpadi adaptációt író dramaturg, Verebes Ernő a szerbiai Zentára való, én kárpátaljai vagyok, a zentai és a komáromi színház színész-igazgatói is játszanak a darabban… Már csak elképzelni is izgalmas, ahogyan a nyolcvan felett járó Csurka László és Bodrogi Gyula eltérő élettapasztalata találkozik a huszonéves színészekével, akiknek már a rendszerváltás is történelemórai tananyag... Hogy az iskolai példánál maradjak: a lecke mindannyiunknak fel van adva.

Kornya István

(2020. március 01.)