Az élet metaforája - Berettyán Nándor író, rendező

Szokatlan műfaji megjelölés olvasható A súgó színlapján: absztrakt vígjáték. Mit jelent ez?

– Van egy abszurd alaphelyzet: a színészek kilépnek a színpadra, mintha elkezdődne az aznap esti előadás, de nincs meg a súgó, és ők nem tudják a szöveget. Mindezt egy absztrakt nyelvezettel – és bízunk benne, humorral – játsszuk el, olyan párbeszédek hangzanak el, egy-egy mondatra olyan replikák érkeznek, amelyeknek a nyelv elsődleges szintjén bizony nehezen lehetne értelmet találni. Ez persze bonyolultabbnak hangzik, mint amilyen valójában. Ha a néző az első percekben ráérez erre a stílusra, ha rááll a füle, akkor Shakespeare-rel szólva rájön: „őrült beszéd: de van benne rendszer”.

Erre a különleges nyelvre utal a darab alcíme is: Valère Novarina nyomában?

– Igen, az előadásunk főhajtás a nagy francia színházművész előtt. Persze a mi darabunk nyelve nem teljesen az, mint amivel Novarina kísérletezik, de hasonló. Még 2009-ben Debrecenben láttam a Képzeletbeli operett című rendezését, amit ő is írt. Az számomra meghatározó színházi élményt jelentett. Emlékszem, az előadás végén a Mészáros Tibor által alakított regényíró arról beszélt egy parádés „végtelen” monológban, hogy sosem tudja befejezni a regényét. Ez a tizenöt-húsz perces szövegfolyam önmagában, szó szerint nézve értelmetlen volt, de ez a monológ mégis sugallt valamit. Nem a nyelv első szintjén van értelme ennek a szövegnek, hanem egy másodlagos síkon kap jelentést mindaz, ami elhangzik. Bonyolultnak tűnik, pedig nem az. Novarina esetében az az aktus válik fontossá, hogy valaki nem tud befejezni egy szöveget, az már kevésbé, hogy ezt szó szerint hogyan teszi.

A Képzeletbeli operettben nem tudta befejezni a főhős, A súgóban pedig nem tudja elkezdeni a szöveget a színészek társasága.

– A színészek kilépnek a színpadra, de amint túlvannak az előjátékon, elfelejtik a szöveget. Hiába várják a súgót, hiába keresik, nem találják. Ez a helyzet persze túlmutat a színészek rémálmán: ezért is hangzik el az előjáték végén, hogy „Mindenki itt van”. Hogy a nézők is magukra ismerhessenek. Színen van a modoros, a tehetséges, a tehetségtelen, a hadarós, a szépen beszélő, a technikás, az ösztönös – röviden a legkülönbözőbb emberek. Ez az előadás az élet metaforája. A súgótlan állapot egy hiányérzettel szembesít: egy támasz, egy hang, akinek a segítségében reménykedhetünk.

Álljunk meg egy szóra a súgótlan állapot színházi értelménél. Élt át hasonlót?

– Hogy kiállok a színpadra, és csak a nagy fehér, üres lapot látom a szemem előtt? Hála Istennek ilyen még nem történt velem, de természetesen álmodtam már róla többször is. A legrémesebb élményem eddig az volt, ami a Psyché egyik előadása közben esett meg velem: tudtam, miről kellene beszélnem, de nem jutott eszembe maga a szöveg. Így aztán mondtam valami hasonlót. Hogyan sült el? Nemcsak én nevettem, hanem minden színésztársam is a színpadon.

És mit jelent súgótlannak lenni az életben?

– Számomra nagyon fontos a várakozás motívuma. De túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a 20. századi művészetnek is alapvető témája. Csehovtól Beckettig felvonulnak a nagy várakozók. De ha már szóba kerültek ezek a nagy szerzők, a mi esetünkben hangsúlyozni kell, hogy vígjátékot játszunk, szóval reményeink szerint ezeket a nagy kortárs témákat – várakozás, idő – úgy vetjük fel, hogy közben nevetni is tudunk. Egy kicsit talán zavarunkban is. Ha a várakozáson gondolkozunk, az érme másik oldala is nagyon fontos: az elkésettség. A Rocco és fivérei című előadásunk miatt jött elő ez a szempont. A városias életmódunk miatt olyan sebességgel élünk, hogy emiatt elszalasztunk számtalan dolgot, elrohanunk a valóság mellett. Mire találkoznánk vele, már túl is vagyunk rajta. A Roccóban hallható Futurista kiáltványban ez a gondolat szinte szó szerint meg is jelenik. Érdekes, hogy talán ez – a megkésettség – volt az egyik legfontosabb témája annak a beszélgetésnek is, amit a Csíksomlyói passió című előadásról folytattunk – meglehetősen különös helyszínen. Novemberben ugyanis a baracskai börtönbe látogattunk Schnell Ádám színészkollégámmal, ahol nagy szeretettel fogadtak minket, mert látták a 2018-as csíksomlyói szabadtéri előadásunk közvetítését, és emiatt rendkívül izgalmas beszélgetésben vehettünk részt. Ádám a passióban Jónás prófétát alakítja. A börtönlelkész, Szénási Jonathan Sándor református lelkipásztor és a fogvatartottak társaságában sok szó esett a passiónk azon pillanatáról, amikor Jónás megérkezik – megkésve. Jézust már keresztre feszítették, de Jónás még mindig azon lamentál a Golgota lábánál, hogy figyelmeztetnie kellene az embereket, nehogy megtegyék. Hosszan beszélgettünk erről. Az elkésettség és a feledékenység mintha kéz a kézben járnának.

A súgó című előadásban régi egyetemista társait, barátokat kell instruálnia rendezőként. Könnyen megy?

– Fiatal rendezőként azért nehéz, mert mi alapvetően barátok vagyunk, ezért egészen más viszonyunk van, mint általában egy rendezőnek a színészeivel. Sebit – Szabó Sebestyén Lászlót – a debreceni Ady gimnáziumból ismerem, Katona Kinga a mennyasszonyom, Sanyi a bátyám, a többiekkel együtt jártunk a Kaposvári Egyetemre. Hogy lehet őket fegyelmezni? Miközben A súgó próbáján fegyelmet és összpontosítást várnék el tőlük, pontosan tudom, hogy ha bemegyünk együtt egy másik előadás próbájára, én ugyanúgy hülyülök velük, mint ők A súgón…

Nyugtalan személyiség: játszik, rendez, sőt ír is. És nemcsak A súgót, hanem egy teljes regényt is, ami kézről kézre jár a színházban. Miért kezdett bele egy második században játszódó történet megírásába?

– Egy ideje rendszeresen hallgatom Tatár György Bibliai kánon és vallásfilozófia című vallástörténeti előadásait az ELTE Eper Rádiójának honlapján. Tatár a zsidó misztikát ismertetve beszélt a JHVH tetragrammatonról, ami onnan ered, hogy a jeruzsálemi templom szentek szentjének – rómaiak általi – lerombolása óta nem szabad kimondani az Isten nevét. A jeruzsálemi templom a zsidók hite szerint az Úristen lakóhelye volt, ott őrizték a frigyládát és a mózesi kőtáblákat. Viszont volt évente egy alkalom, a jom kippur, az engesztelés napja ünnepén, amikor egy pap kiállt a nép elé, és kimondta az Isten nevét. Vagyis az emberek ismerték az Isten nevét, hiszen tudták, hogy minek hallatán kell leborulniuk. A 66-tól 70-ig tartó római–zsidó háború végén – amikor a Nemzeti Színház Székely János drámájára épülő Caligula helytartója című előadása is játszódik – rombolták le a jeruzsálemi szentélyt. Eddig szól Tatár György előadása, s innentől jön az én képzelőerőm. Ez a helyzet ugyanis annyira megragadott, hogy regény írásába is kezdtem.

A történetem a Krisztus utáni második században játszódik, amikor már csak egyetlen, jámbor öregember él, aki ki tudja ejteni Isten szent nevét. A Szcenárium folyóirat közölt részletet a regényből, de igazság szerint – bár már befejeztem – sokszor írok hozzá egy-egy új bekezdést.

Mi hajtja ennek a történetnek az írásakor?

– Az öreg zsidó ember unokája hallani akarja nagyapjától az Isten nevét. Ennek a fiúnak keresztény barátja van. És szerintem ez a történet számunkra, a zsidó-keresztény vallásúak számára máig nagyon fontos, mert ha nem tudjuk, mi az Isten neve, akkor keresnünk kell. Ezért vagyunk a megnevezésre utalva. És itt vissza is értünk Novarinához, a kimondás aktusához…

És A súgóhoz. Az előadásban vannak dalok. De akad itt egy ellentmondás: hogyan tudják a színészek a dalok szövegét, ha a prózát elfelejtették?

– Dalokra azért volt szükség, mert rájöttem, hogy az előadás során fontosak az érzelmi kötések. De az ellentmondás ettől még látszólag valóban fenn áll. Mi az előadás során azt játsszuk, hogy nem tudjuk a darabot, miközben nyilvánvalóan egy darabot játszunk. Van ebben egy izgalmas disszonancia, hiszen mindenki, aki járt már színházban, tudja, a színpadon semmi sincs véletlenül. Az előadás igazi ízét éppen az adja, hogy a szereplők folyamatosan lebuknak, hiszen ez az egész csak játék.

Lukácsy György

(2020. január 01.)