Ösvényen - Trill Zsolt, Petronius alakítója a Caligula helytartójában

Petronius a császár, Caligula helytartója. Az őrült uralkodó saját szobrát akarja bevitetni a jeruzsálemi zsinagógába, és a helytartó dolga: végrehajtani a parancsot. A zsidó főpap, Barakiás egy dolgot tehet: megakadályozni a szobor bevitelét, mert az Istene ezt követeli tőle. Kettejük vitájáról szól Székely János darabja. A próbák közben beszélgettünk a helytartót alakító Trill Zsolttal.

Milyen embernek képzeli az írót, Székely Jánost? A Caligula helytartója ismert darabja, de az erdélyi alkotó személye, életműve szinte ismeretlen Magyarországon.

– Halk és bölcs ember lehetett. Az efféle mentalitás nem kelt túl nagy figyelmet. De szerencsére ott vannak a művei, amelyekből szinte kiabál az írói hang: az igazság keresésének kíméletlensége. Talán olyan lehetett, aki azt gondolta: ha valaki nem olvassa őt, és így nem találja meg műveiben a kihívást, a tartalmi gazdagságot, akkor minek nyomuljon. Minek tolja magát előtérbe? Aki viszont beleolvas a műveibe, úgysem tudja letenni a könyveit, annak igazi reveláció minden sora.

A darab születésének ideje, az 1970-es évek Romániája, Ceaușescu diktatúrája nem „kedvezett” az egyenes, nyílt beszédnek. Székely viszont igen ügyesen használta a jelképes, kódolt beszédet arra, hogy elmondja, amit szeretne.

– Lehet, hogy burkoltan fogalmazott, de minden sora egyértelmű. Ha tudja az olvasó vagy a néző, hogy mikor született a darab, és van némi fogalma arról, mit jelentett akkor magyarként Romániában élni, beleborzong, amiről és ahogyan ez a két „ókori” alak beszél. Ha nem tudja ezt a mai néző, akkor is beleborzong, mert a darab a hatalomról, a hatalomhoz való viszonyról, hitről, Istenről, árulásról, megalkuvásról, bátorságról univerzálisan beszél. Romániában nem engedték bemutatni, de nálunk, Gyulán 1978-ban igen – ez is érdekes, törheti a fejét az ember rajta, vajon miért. De a mi szerencsénk, hogy így történt. A beregszászi társulattal sokat turnéztunk Gyulán, ez volt az egyik magyarországi bázisunk, itt volt a Karnyóné, Törőcsik Marival A szarvassá változott fiú, a Tóték bemutatója is. Lépten-nyomon belebotlottunk az ősbemutató képeibe, sokan meséltek Lukács Sándor Petronius alakításáról, Őze Lajos Barakiásáról, és a rendezőről, Harag Györgyről. Ráadásul a legendás előadás helyszínén, a Gyulai Várszínházban, az ősbemutató negyvenedik évfordulóján volt a mi verziónk bemutatója nyáron.

Látta a Harag-féle rendezést felvételről?

– Nem, de a bemutató után meg fogom nézni.

Zavarta volna a szerep felépítésében?

– Nem, egyszerűen csak így alakult. Engem nem zavarnak a munkámban a korábbi alakítások, nem érzem úgy, hogy agyonnyomna egy nagy előd játéka. Mindenkitől érdemes tanulni, és én úgyis a saját utamat fogom járni, különben nem tudnék felmenni a színpadra. Hogy létezik egy legendás előadás, aminek az emlékei ott vannak a nézők fejében, az lehet teher és lehet inspiráló is. De nem tagadom, azért átsuhan az agyamon a gondolat, hogy vajon elég jó-e, amit csinálok.

Ha lehetett volna, a helytartó Petronius vagy Barakiás főpap szerepét választotta volna? Melyik oldalt: a hatalmat vagy a lázadást?

– Nincs különálló oldal, mind a kettő kell a kerek egészhez. Mindkét szerep jelentős, izgalmas, érdekes. Bár itt két ember vitáját járjuk végig érvek és ellenérvek csatájában, mégsem eszméket alakítunk, hanem azok hús-vér képviselőit.

Először dolgozott Szász Jánossal.

– Nagyon örültem a találkozásnak. Rendkívül elegánsan sugallta a maga elképzelését, miközben igen nagy szabadságot adott a próbákon, persze bizonyos korlátokon belül. Végig improvizálhattunk, és a nap végén megbeszéltük, hogy mi marad, mit vetünk el. Nagyon sok kreatív energiát szabadít fel bennem, ha nem kötik meg a kezemet. És ez a szabadság szerintem átragadt az előadásra is.

Voltak zsákutcák Petronius megformálásában?

– Azok mindig vannak. Aztán szépen kitolat belőle az ember, hogy később belefusson egy másikba. Petronius esetében is volt. Túl játékos lettem egy jelenetben, pedig keményebbnek kellett volna játszanom, vagy fordítva. Ezeket korrigáltuk, újra és újra nekifutottunk. A szerző szerencsére tűpontosan fogalmaz. Így nem is nagyon maradt más dolgunk: végig kellett csinálni, ahogyan le van írva. De ez néha nagyon nehéz. Mert nem lehet tévedni. Vagy ha mégis, akkor annak ára van. Viszont ha a főbb vonalakra már ráérzek, akkor a zsákutcák is eltűnnek. Petronius drámája a játékosság és az erőskezű végrehajtás, a kétkedés és a hit között feszül. Kinek engedjen? Caligula hatalmi szavának vagy Barakiás érveinek? És eközben végig Istent keresi. Számomra erről szól a darab: a kétségbeesett istenkeresésről. Egy útról, amelyet istentagadóként kell végigjárnia, miközben szembesül a kétkedéseivel. Elbizonytalanítja saját magát. Színészként is hasonló utat járunk be.

Milyen volt ez az út?

– Az író vagy a költő zsenialitása abban áll, hogy kiírja magából, ami foglalkoztatja, de hagyja, hogy mások találják meg a végleges válaszokat a problémákra: az olvasó, a rendező, a színész. Elindít minket ezen az ösvényen. Az író dolga, hogy energiát csempésszen a mondatokba, amiből a színész dolgozhat. És Székely ebben a tekintetben is valódi drámaíró.

Papp Sándor Zsigmond

(2018. szeptember 17.)