Csíksomlyói passió a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek és Ifjúsági Kar szemével

Új barátaink ők. Egy felejthetetlen közös élmény köt össze minket, a Passió előadására való készülődés és a közös munka a Nyeregben. Csak a legnagyobb csodálat hangján tudunk beszélni róluk: a felkészültség, amellyel érkeztek, a figyelem, amellyel részt vettek a próbákon, az a koncentrált energia, amellyel jelen voltak az előadáson, úgy, hogy soha előtte még nem dolgoztak színészekkel, kivívta mindannyiunk tiszteletét. Egy hónappal a közös csíksomlyói kaland után meglátogattak minket. Maguk elé küldték írásba foglalt élménybeszámolójukat, amelyet itt olvashatnak, a látogatás képeivel illusztrálva. 

Kóruséletünk óriási élménye volt a Csíksomlyói passió csíksomlyói előadása, melyben részt vehettünk szereplőként. Nemcsak az előadás hozott katarzist, de a próbák is azt jelentették. Az élmény tartalma: szerető figyelem árad ránk; új tapasztalatokat szerzünk a valóságról, önmagunkról; kilépünk magunkból, odaadjuk magunkat; részesei vagyunk egy születésnek, megszületésnek.

Szép volt az út, amit bejártunk. Amikor először megkaptunk a színházi felvételt, megriadtunk a darabtól, nem értettük, bonyolultnak tűnt. Aztán ahogy közelebb léptünk, először az énekes anyagot szerettük meg, bár még kicsit nehéz volt elképzelni, hogy fogjuk Berecz András egyéni hajlításait vele együtt énekelni, de a gyönyörűen összeállított népzenei-népénekes anyagot egyre szívesebben énekeltük. Amikor megérkeztünk a Nyeregbe az augusztus 16-ai próbára, tele voltunk izgalommal, kérdésekkel – ugyanakkor bizalommal teli várakozással. Nagy kalandnak ígérkezett a Nemzeti Színház és Nemzeti Tánckar művészeivel, vezetőivel találkozni ilyen közelről.

A próbák során – napi 8-9 óra a csíksomlyói Nyeregben, legtöbbször tűző napon, melynek kicsitől a nagyig minden percét élveztük, ámulattal szívtuk magunkba a próbák légkörét – egyre inkább megfeledkeztünk magunkról. Egyre közelebb kerültünk ehhez a csodálatos darabhoz, ezzel együtt létrehozóihoz: a művészekhez és a rendezőkhöz. Kezdtek kibomlani számunkra a darab rétegei, súlyt és jelentőséget kaptak mondatok, gesztusok, mozgások, hangok. Bennünk is egyszerre több szinten zajlott a történet: azonosulások, megérintődések, megragadottság, bevonódás, katarzis, hosszú utóélet bennünk…

A személytelen tömeggel szemben egyéni belső utak, egyéni megélések állnak, kihangosítva. Az élet is pont ilyen: egyszerre sok szinten zajlik – az intenzív jelenlétben empátiával halljuk, érzékeljük a személyekben zajló dinamikát. Azóta visszhangoznak bennünk mondatok, tükröződnek bennünk tekintetek.

A Passió drámájában jelen volt az Atya, a Fiú. Kicsit úgy éltük meg, hogy a gyerekek voltak a Szentlélek. De továbbgondolva: a Vándor ahogyan meséivel, énekével oldja a helyzeteket, meg-megállítja a történéseket – mint ahogy az ária egy operában - , szintén a Szent Lélek megjelenítése. Sőt: a Szentlélek szerepét az előadáson az egész nép, a közönség is megkapta. A mélységes csend, az átütő közös ének mint reakció….

Hálásak voltunk azért a kitüntetett figyelemért, melyet a gyerekek kaptak a darabban. A mennyország képe: kedves tanítványaink mint angyalok a forgószínpadon az Atya körül – mélységesen gyönyörű kép.  Vidnyánszky Attila ihletett rendezői megoldásai egy gyerekszerető-gyerekféltő apa, nagyapa legtermészetesebb gesztusai, melyek a lélekből, emberségből, természetes szívjóságból fakadtak - ahogyan óvják-védik a gyerekeket a felnőttek a legsúlyosabb helyzetekben az életben is. A leggyönyörűbb, számunkra leginkább elérzékenyítő gyermek-feladat a végén érkezett. Amíg a színpadon a passió utolsó képei zajlottak, a gyerekek csendben, titokban, szorgalmasan ezer mécsest hordtak szét a csíksomlyói Hármashalom oltár hátterében lévő hegyoldalra. Mint megannyi szentjánosbogár repkedtek, vitték a fényt, lelkesen, odaadóan, hogy végül a keresztrefeszítés hátterében felgyulladjanak a csillagok – a feltámadás, az új élet gyönyörű előfutárai.

Mária monológja köré olyan küldetéses empátiával érkeztek kórustagjaink, melyben világos volt, hogy ez nem színház, hanem ez az élet. Ebben az átélésben természetesen óriási szerepe volt a főszereplők őszinte érzéseinek, melyek olyan szabadon áramlottak a gyerekek felé, hogy könnyű volt elképzelniük családjuk, falujuk, a saját világuk szereplőit. A kicsi hat éves Andika vigasztaló gesztusa egyszerre szólt Máriának és Tóth Auguszta színésznőnek. A darab során számunkra ők eggyé váltak.

A színészek, rendezők őszinte odaadása, kitárulkozása hitvallásukat hitelessé tette, és elindította a jóságnak az áramlását, mely megrendült közösséggé kovácsolta a hegyen a jelenlévőket. A színészek ugyanazok voltak a valóságban, mint a darabban: emberek. Mária mint  aggódó édesanya kérdezte a déli szünetben: hol vannak a gyerekek? ugye árnyékban ülnek?...! A Vándor mint nagy vigasztaló, cinkosan, bátorítást kínálva és várva kereste a gyerekek társaságát. Péter és János apostol szeméből ugyanaz a tűz sugárzott a darab után, mint közben. Mária Magdolna, Mária és Jézus jelenléte civil emberként is meghitt és erőteljes volt. A gyerekek persze az Ördögöt és a Halált utánozták esténként, amikor nyugovóra tértünk. Egyik nap, amikor felfelé igyekeztünk a Nyeregbe a próbára, a Barátok Csorgójánál egy színészekkel teli Nemzeti Színház-as autó haladt el mellettünk. Margitka nagyot kiáltott a lehúzott ablakon keresztül: „Né, az ördög…!” Nagy nevetés támadt odabenn…!

Azt éreztük végig a három nap alatt, hogy ebben az összművészetben mindenki a helyén van: a rendező rendez, hisz, álmodik, tartalmat közvetít, keresi az eszközt, alkot, betekintést enged a belső folyamataiba. Alázatos kitárulkozás volt ez, és mélységes tanítás. A társrendezők, Zsuráfszky Zoltán és Vincze Zsuzsa óriási odaadással alkotnak. A közös alkotás mélysége az együttműködésben vált teljessé, az egymásra figyelésben szülés, születés tanúi voltunk

Minden ugyanarról szól: a mikrobusz sofőrje, az előtérben és a háttérben szolgálók, dramaturg-menedzser őrangyalunk – mindenki „egy irányba húzta a szekeret”… - s ez a szekér felért a csíksomlyói Nyeregbe, túl a Kárpátokon, egészen a csillagokig ért, ahol a Göncöllel találkozva az angyalok közelébe repítette lelkünk….

Nagy Éva Vera
iskolanővér, 
másodkarnagy

Székely Tímea a 14 éves szovátai kórustag is elküldte élménybeszámolóját

A Marosszéki Kodály Zoltán gyermekkar kórustagjaként szerepelhettem a 2018-as Csíksomlyói passió néven ismert előadásban, a Magyar Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös előadásával.

Körül belül két hónappal a nagy nap előtt kezdett kórusunk gyakorolni az énekek tanulásával, lelkesen tanultuk a szebbnél szebb énekeket, néztük a felvételt, s próbáltunk beilleszkedni.

Amikor oda értünk Csíkszentsimonba, ahol kórusunk megszállt, még nem sejtettem, hogy mi vár ránk .  Amikor Csíksomlyón elindultunk gyalogolva a Nyereg felé és egy kis túra után oda is értünk, akkor szinte azonnal elvarázsoltak a körülmények és persze a hely, ahová azelőtt sose jutottam el.

Már akkor tetszett minden, habár amikor értesültem a próba kezdéséről, iszonyú izgalom és félelem fogott el, mivel nem tudtam mi vár rám és társaimra.   

A próba elkezdődött, mi több döbbenten érzékeltem, hogy rendkívül sokat kell mozognunk, hiszen ehhez nem igazán szoktunk hozzá. Nagyon tetszett az egész, főleg az, hogy szerves részévé váltunk a darabnak már az első perctől fogva.

Szerdán érkeztünk meg és ettől a naptól kezdve szombatig nagy erőbedobással élvezhettük a passió gyakorlásának minden percét.  A rendező igazán kedvesen beszélt meg folyton ötletelt a különböző helyzeteken, a színészek meg teljes hitelességgel, magabiztossággal, rögtönzésekkel szerepeltek, míg mi is próbáltunk a követelményeknek megfelelni és hasonlítani a szereplőkre, akiknek a zsenialitására nincsenek szavak.

 Eleinte nem igazán voltunk képben az egymás utáni eseményekkel, mégis a legkisebbek is megjegyezték a jelenetek és cselekvések sorrendjeit az előadás napjára.  Fontos volt a figyelem, a fegyelem, a kedv, az odaadás és figyelni arra: nem vagyunk itt egyenként főszereplők.

A passió napja számomra különlegesen telt a reggeltől fogva. Az addigi izgalmam elszállt az azelőtti főpróbának köszönhetően, így azt a napot teljes nyugalommal éltem át. Az előadás előtti pár percben sem izgultam túlzottan, mely jobban segített az összpontosításban és gondolkodásban. Az előadás utáni pár percben meglepődve beszéltem azokkal a színészekkel, akikkel igazán szerettem volna, mindemellett csodás érzés volt, mikor hatalmas dicséretüket fejezték ki kórusunk iránt.

A Boldogasszony anyánk című egyházi népének éneklésénél jöttem rá, mennyire fontos dologban vettem részt, sőt mi több talán sose lesz újra lehetőségem ilyenre. Éppen ezért minden percét elraktároztam és örök  élményként fogtam fel ezen csodálatos dolgot.

(2018. szeptember 17.)