Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

MITEM 2018 - Krónika

V. MITEM - tizedik nap, 2018. április 19. csütörtök

A test forradalma / Várakozás - Performansz (installáció és tánc) - A vihar a BDT-től

Az arab mini-fesztivál folytatódott a MITEM tizedik napján: délután öt órától a Kaszás Attila Teremben láthattuk a 37 éves és már tíz éve Belgiumban élő és alkotó iraki színész-rendező, Mokhallad Rasem két előadását.

A test forradalma 

a háború következményeit kutatja: hogyan szül az erőszak félelmet, és hogyan őrzi ezt meg az emberi test. Üres a színpad, közepén elől csak egy projektor a földön, a hátsó falat pedig három helyen felvágott fehér vászon borítja. A 23 perces performansz alatt a vászonra vetített álló és mozgóképeket látunk.

A Közel-Kelet háborúi elevenednek meg itt szó szerint: a lerombolt házak, az utcai tűntetések képein is idővel megjelenik a három táncos, akik az előadás elején egymás után előbújnak a vetítővászon nyílásaiból. Bonyolult és összehangolt mozgássor veszi kezdetét. Néma testek - hangos jajkáltás az erőszak ellen. Egyszer csak angol nyelvű szöveg hangzik fel és jelenik meg a vásznon. Bocsánatkérések sorozata. A magyar fordítást közzé tesszük:

Felajánljuk őszinte bocsánatkérésünket minden embernek a civilizált világban. Férfiaknak, asszonyoknak, gyermekeknek. Bocsánatot kérünk minden olyan szempártól, amely nem tud hidegrázás nélkül egyenesen a sebekre nézni. Bocsánatkéréssel tartozunk az okozott szenvedésért mindenkinek, amiért úgy kellett látnia minket a képernyőn dísztelenül, még mielőtt megpróbálták volna eltakarítani és visszavarrni maradványainkat. Bocsánatot kérünk minden erőszakért, amely rajtunk esett. Bocsánatot kérünk minden könnygázért, ami kárba ment. Bocsánatot kérünk minden összetört életért. Bocsánatot kérünk minden szüleit elveszítő gyermektől.
Várakozás

A második, 25 perces installációban az előző produkció egy táncosa és két holland színésznő lép színre. A hátsó határoló függöny most fekete, és a három szereplő is talpig feketébe van öltözve. Mindegyiknél egy-egy fehér vászondarab. Mozgó vetítővásznak. A bemutatott képsor interjúk sorozata, a kérdés állandó: Mi a várakozás?

(Később megtudtuk a közönségtalálkozón, a második részt az ihlete, hogy a rendezőnek a saját papírjaira Belgiumban öt évet kellett várnia.) Idézzünk meg néhány válaszolót:

Leírhatatlan, mit tud tenni az emberrel a várakozás. A feleségemnek intézem a papírjait, több mint egy éve várok, semmi válasz. Úgyhogy nem tudom, hogy mikor kapok engedélyt, hogy ide hozhassam a kisbabánkkal együtt. Egy éve várok a feleségemre, és semmi válasz. Szenvedek, mert nagyon messze vannak.
Ha megkapom a papírokat, akkor a reményt is megkapom. Újból élhetek, mehetek dolgozni és a gyerekemet iskolába vihetem. Papírok nélkül nem tudod otthon érezni magad, sem a hazádban, sem az új országodban. Úgy érzed nem illesz oda, ki vagy zárva.
Várakozni nekem egy újabb elveszített álmot jelent. Például, két évig vártam a papírjaimra és végül nem kaptam meg őket. Ezért most vissza kell mennem a hazámba, és valami másra kell majd várnom.

A közönségtalálkozót most is Rolf C. Hemke vezette, aki másnap is a moderátor szerepében lesz jelen a MITEM-en: pénteken délután négykor Az arab színház száműzetésben címmel beszélget három arab színházi alkotóval. Megtudtuk, hogy a szereplők jelenleg mind Belgiumban élnek, és az előadások az antwerpeni Toneelhuis-ban jöttek létre. Rasem azelőtt Irakban élt és alkotott, ahol a klasszikus európai színházi repertoárral dolgozott, de mindig egyéni értelmezésben. A realitás elől való menekülés útjait kereste.

A performasszal öt éve járják a világot. Mokhallad Rasem sokat utazik a háború sújtotta területek lakóival beszélget, és azt kutatja, mi történik, amikor valaki mindent elveszít. Két dolgot őriz meg mégis, foglalta össze élményeit a rendező: nem veszítjük el a hangunkat és az álmainkat.

Az előadás utáni beszélgetés három nyelven zajlott, Mokhallad Rasem ugyanis jobban beszél flamandul, mint angolul, ezért megkérte az egyik holland színésznőt, hogy fordítson neki. A magyar közönségnek pedig az angol tolmács fordított, és még így is maradt egy közvetítő nyelv, hiszen Rasem anyanyelve az arab. Milyen elgondolkodtató, hogy az előadás után nyelvekkel bajlódunk, míg a látottak szöveg nélkül is elementárisabban szólnak hozzánk, vezetnek megértésre és együttérzésre.

 

A vihar az orosz kabuki?

Este héttől a nagyszínpadon láthattuk a szentpétervári Tovsztonogov Nagy Dráma Színház (BDT), előadásában Andrej Mogucsij rendezésében A vihart. 

A három madár - A vihar (MITEM 2018) BDT

Andrej Mogucsij ebben a rendezésében annak próbált utána járni, hogy A vihar születésének idejében vajon hogyan szólalt meg a színház Oroszországban. A végeredményről ő maga azt mondta: lehetséges, hogy megtaláltam az orosz kabuki színházat? Mogucsíjnak sajnos a közönségtalálkozó idején már a világ egy másik pontján volt dolga, így helyette színészei fogalmazták meg az előadás stílusát, benne saját feladatukat, valahogy így: mi olyan színészeket játszunk, akik azt játsszák, hogyan játszhatták ezeket a szerepeket elődeik. Izgalmas, nem? 

Apropo, kabuki. A nézőtér baloldalán, a széktámlák felett egy épített kifutó vezetett a színpadra. Neve „hanamicsi”, azaz virágos út, a nézőtér felé tartó hosszú ösvény, amit a japán színháztól kölcsönzött az előadás. Itt érkezett a színre az előadást nyitó három galamb - azaz madarakat alakító, virtuóz módon játszó három színész. Alakításuk a MITEM felejthetetlenek sorába illik, bár néma mellékszereplők voltak csupán, de játékuk mindenkit (a sorok íróját feltétlenül - a szerk.) elbűvölt. A virágos úton érkezett a mindenkit (kétszer is) elátkozó öregasszony is, és végül itt távozott a főhős, Katyerina, aki tragikus sorsának öngyilkossággal vet véget.

A színpadi játék teli volt különlegességgel. Mogucsíj például operaénekesre bízta Borisz szerepét. Alekszandr Kuznyecov az első pillanattól kezdve énekelt a prózát mondó színészek között, és a szerelemesek párbeszédei is végig dalban szóltak. A zenét Alekszandr Manockov szerezte, akinek neve ismerősen csenghet a Nemzeti nézőinek, hiszen két Viktor Rizsakov által rendezett előadásban is hallhattuk műveit: az Éjjeli menedékhely nyolcszólamú katartikus záró-kórusában, illetve a ma is futó Részegek című előadást kezdő akusztikus zörej-kompozícióiban.

Mindehhez társult még az előadás sajátos, falusi, archaizáló beszédmodora és a tér különleges használata. A szereplők - érdekes módon nagyon hasonlóan A kaukázusi krétakörben látotthoz - az őket is sötétbe burkoló hátsószínpadról tűntek fel, igaz, hogy ott saját lábukon jöttek előre, itt viszont feketébe öltözött segítők tolták előre őket, kis mozgatható dobogókon. Ezeken a dobogókon zajlottak a párbeszédek, jellemzően a nézők felé fordulva, a mondandót jellegzetes mozgással kísérve. Kivétel természetesen akadt: a szerelmespáré. 

 

Az előadás közönségtalálkozóját a Nemzeti dramaturgja, Kozma András vezette, miután szinkrontolmácsolta nekünk az egész előadást. Vidnyánszky Attila - aki egy orosz fesztiválon látta először ezt a rendezést - így jellemezte A vihart: egy bátor színház, bátor előadása, egyúttal egy nagyon izgalmas kísérlet. Külön kiemelte, mennyire örül, hogy a magyar közönség is nyitottan és kíváncsian fogadta ezt a rendhagyó és gyönyörű előadást, hasonlatosan az otthoni színházszeretőkhöz.

 

 

 


-kereszty, - eosz

(2018. április 20.)