Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
Vissza a hírekhez

Nézőpontok - Szent szörnyetegek

Szentek az altemplomból - Méregtelenítő színház?

Pröhle Gergely és Wilhelm Droste véleménye

Prőhle Gergely

Szentek az altemplomból

 

A Petőfi Irodalmi Múzeumhoz tartozó Digitális Irodalmi Akadémia archívuma őriz egy színházi kritikát Kétszer Cocteau címmel Tamási Árontól, ami a Színház című újság 1945. október 10-i számában jelent meg. Tamási a Szent szörnyetegek magyarországi bemutatójáról ír, amire a Nemzeti Színházban került sor. A rövid kritika lesújtó, Tamási nem is érti, hogy a darabot miért kellett műsorra tűzni, ám a tanulság ennél összetettebb, hisz – mint írja – „a szerző becsapott, de ennél az észrevételnél még jobban elszomorított az a tény, hogy se jót, se rosszat nem sikerült a szerzőnek írnia. Szóval semmit sem írt: s véle együtt mégis úgy kellett tennünk, mintha írt volna”. Végül egyetlen mentő körülményt talál, éspedig Bajor Gizi alakítását, aki „fel-fel repül a romok közül”.

Az eset érdekessége, hogy Cocteau darabját Heltai Jenő fordította, aki akkor a Színház főszerkesztője volt, egyébként kiváló szerző, szinte élő legenda az irodalom és a színház világában. A mostani előadás próbái is Heltai szövegével indultak, ám Verebes Ernő dramaturg és a rendező, Dér András beavatkozásai nyomán nyilván ésszerűbbnek (és jogtisztábbnak) tűnt újrafordítani a darabot. Heltai Jenő álláspontját Tamási kritikájáról nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy a lapja közölte. Tamási Áron véleményét a mostani előadásról sajnos nem tudjuk megkérdezni, de azt feltételezhetjük, hogy ő bizonyos megértést tanúsítana a Rideg Zsófia fordítására épülő változtatások iránt, már csak azért is, hogy ne essen annyira nehezünkre úgy tenni, „mintha a szerző írt volna valamit”.

A változtatások ugyanis többnyire növelik a darab személyességét, a klasszikus magyar irodalmi idézetek, utalások javítják a hazai közönség komfortérzetét, miközben a cselekménynek a mai kommunikációs eszközök és vizuális kultúra világába történő áthelyezése – akármennyire is igyekszik életszerű lenni – inkább erőltetetté válik. A mai színház nyilván másképp nyúl a szövegekhez, mint 1945-ben, a jó hír azonban az, hogy a mai rendezői, dramaturgi szabadság, olykor szabadosság ugyanúgy menthető a színészi játék minőségével, ahogy annak idején Bajor Gizi alakítása megmentette Tamási Áron estéjét a „se jó, se rossz” Szent szörnyetegek előadásán.

Már korábbi írásaimban is utaltam a Nemzeti Színház épületének – finoman szólva – ellentmondásaira, ám a megnyitás óta eltelt 15 év számomra bebizonyította, hogy az épületben van két fantasztikus hely, ami az összbenyomás és főleg a nagyterem giccsbe hajló eklektikájával szemben igazi otthont tud biztosítani korunk szent szörnyetegeinek, vagyis a színészeknek, és ezáltal a közönség is jól jár. Az egyik ilyen hely a Gobbi Hilda Színpad, ahol Cocteau darabját is játsszák, és itt a színészek fizikai közelsége sokkal inkább az ő személyes ügyükké avatja az előadást. Ezáltal annak mi, nézők is inkább átélésre szánt részesei, semmint távolságtartó szemlélőivé válunk. Egyfajta altemploma ez a nagy katedrálisnak, ahol Esther és Florent, vagyis Nagy-Kálózy Eszter és Rátóti Zoltán lelép a plakátról, címlapról – különösen egy olyan darabban, ahol voltaképp saját magukat kell alakítaniuk, ez a lehetőség számos nehéz pillanaton átsegíti a nézőt. Az érett színésznő és a jó karban lévő ötvenes színész jutalomjátéka ez, ami mellett a huszonéves Ács Eszter mint Liane folyamatos szoborszerű arckifejezése és modoros hanghordozása csak erősíti az előadás mondanivalóját – a bölcs, érett nők dicséretét. Fel sem merül, hogy ebben a különös háromszögben a fiatalságnak bármilyen varázsereje lehetne.

Amikor a számos vendégszöveg, videózás, cukorkával telt fürdőkád után az előadás végén Nagy-Kálózy fuvolázik, Rátóti gitározik, Ács pedig saját zenekara, a Pegazusok Nem Léteznek együttes dalát énekli, végképp dominánssá válik a színészek saját személyisége: Esther és Liane Eszter és Eszter, Florent pedig Zoltán lesz, Cocteaunak és a rendezőnek pedig voltaképp megköszönhetjük, hogy ehhez alkalmat teremtett.

Ezek után együtt távozhatnak az altemplomból az épület másik fantasztikus helyére, a tetőn lévő művészbüfébe, ahová e sorok írójához hasonló földi halandókat csak ritkán engednek be. A kivilágított Budapest látványa a magasból ezt a pillanatot minden szörnyeteg számára már-már a szentté avatáshoz teszi hasonlatossá.

 

A szerző a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója

 

 

 

Wilhelm Droste

Méregtelenítő színház?

 

Méregtelenítő a színház? Főhősünk, a sikeres színész, Florent (Rátóti Zoltán), azt véli a dialógusban, hogy igen, tisztító. Elvileg – szerintem – igaza van. A mi esetünkben is? Ebben nem vagyok annyira biztos. Itt lehet, az a baj, hogy az egész dráma eleve a színház világában zajlik, színház a színházban, így könnyen bukfencezik a logika, semmi nem biztos. Mit kell komolyan vennünk, és mi marad csupán játék? Hol végződik a póz, hol kezdődik az igazság?

Nekem eddig Jean Cocteau a sok fotóarckép miatt vonzó és érdekes figura volt. Örültem, hogy Dér András is dolgozik velük a színpadon. Hasonlóan hatnak rám, mint a fotók Egon Schieléről és az ő számtalan önarckép festménye. Minden arc egy külön dráma. Van egy feltűnő párhuzam: mindketten sokszor a kezükkel „bővítik” arcukat, a kezek beszélnek. Cocteau esetében erősebb az irónia. Mintha nála minden kép hátterében dolgozna egy bohóc, egy életbiztosító. Egon Schiele radikálisabb és meztelenebb, egy hatalmas életgesztus a halállal szemben, semmiféle háló vagy vészkijárat nem marad.

Kíváncsisággal és várakozással telve ültem a színházban. Jobban akartam érteni, mit mond ez a furcsa Jean Cocteau, aki életében nem ismert határt, minden irányba cselekedett és sugárzott. Nem író akart lenni, hanem költő, de nem csak a nyelvben, hanem minden életterületen, festészetben, zenében, filmben, barátságban, és igen, a szerelemben is. Vágyakozott férfik és nők után egyaránt, ez nem csak imponál, csodálkozom is, hogy lehet valaki annyira gátlástalanul életéhes és sokszínű.

Izgalmas volt a kiindulópont is: egy fiatal szépség hajszolt állapotban azt állítja egy házas színésznőnek, hogy szerelmi viszonya van a férjével. Ha igaz lenne, akkor kezdődhet egy mindennapi dráma, de gyorsan kiderül, hogy szenvedélyesen hazudik. Így kezdődhetett volna egy bepillantás három felkavarodott lélekbe, de igazán nem juthatunk közelebb senkihez. Tehát ezen az estén se tudtam meg, mit akarhat mondani ez a markáns férfi, miről beszélnek a kezei.

Dér András rendezése a bohóc irányába viszi a Szent szörnyetegek darabját. Nekem a riporter és komédiás, a színpad és sok részlet túlzottan bohócos, mintha az egész csak egy felszínes vígjáték lenne, nem pedig egy komoly kísérlet a szerelemről. A sok félig átlátszó függöny, a két fürdőkád feleslegesen félrevezeti a figyelmet – ez nem több, mint titkolózás, ami nem szolgál a titoknak.

A témaválasztás a háború közepette különösnek tűnik innen nézve – katonaként szolgált Jean Cocteau, amikor ezt a darabot 1940-ben megírta. Csodálatos feladat, ajándék és kihívás a művészetnek, hogy amikor a világ félelmetesen beszűkül, más világot tud mutatni. Egy vizuális ellentétet. Így lehet óvni az ember méltóságát és univerzalitását, az élet értékeit a pusztítás árnyékában is. Ezt a gyöngyőrű súlyt, ami a darabban benne lehet, nem igazán éreztem az estén, nem bontakozott ki. Elveszett valahol a tarka játékban.

A modernizált, magyarosított és aktualizált új fordításon (Rideg Zsófia) nem múlott. A színészeken sem. Jó volt a női ellentét, Florent felesége Esther (Nagy-Kálózy Eszter) és a fiatalobb provokátor-álszerető Liane (Ács Eszter). Mégis úgy alakult a szerencsétlen háromszög, hogy számomra semmiféle szerelem nem maradt komolyan vehető. Amikor a régi színészpár a végén harmóniában újra összejött, nem éreztem semmiféle megkönnyebbülést, a fiatal Liane dührohamát se tudtam komolyan venni, repültek a cukorkák a fürdőkádból, mint egy jókedvű gyermekmulatságon, semmi gond, semmi tét, pedig azt hittem, hogy én itt a Cocteau-mezőn tanulhatok valamit a szerelem titkairól. A vígjáték alatt minden színész csak színész maradt, magába zárt figura, nem alakult igazi jellem, izgalmas viszony, emberi dinamika.

A feszültség, ami a címben benne van, nem került igazán a színpadra. A szentből lett egy gyanús álszentség, a szörnyetegek csak zűrösek tudtak lenni, mert nem kerültek megfelelő mélységbe. A rengeteg betét nem igazán követhető módon került a darabba – zene, képek, vendégszövegek, maszkok, fényképek, táncok, ruhák, filmfelvételek – nem tudtak összenőni, sőt még nehezebb lett a színészi feladat: egy igazi arcot találni.

Ma sem kevésbé aktuális, mint 1940-ben, a beszűkült világból kitörnünk, más életlehetőséget látni és mutatni. Szívesen lettem volna ott 1945-ben közvetlen a háború után, amikor először mutatták ezt a darabot Pesten. Tele volt a város pusztítással. Milyen pimasz lendület kellett hozzá, ilyen szerelmi ügyet pont akkor műsorra tűzni. Ma más lendület kell.

 

A szerző irodalomtörténész, író, műfordító, az ELTE oktatója

(2018. március 05.)