A színész bizony „lekötve csügg” a jelen „rövid bilincsén”, ahogyan Petőfi Sándor írta Egressy Gáborhoz című versében. Hiába volt Nagy Imre a Nemzeti Színház „aranykoraként” jellemzett 1870-es, 1880-as években a társulat vezető művésze, emléke csak addig élt, míg művésztársai beszéltek róla.
Színészi pályája pontosan úgy indult, ahogyan a 19. század derekán illett: tanulmányait tizenöt esztendős korában, 1864-ben félbeszakította, s kórista lett Szabadkán. Egy év múlva Debrecenbe szerződött a Ressler István igazgatása alatt működő dráma-, népszínmű-, opera- és operett társulathoz. Néhányszor kisebb szerepet is kapott – 1865. december 26-án Gaál József A peleskei nótárius című bohózatában a Vasas káplár és a Fogadós szerepét játszotta. Igazgatója arra biztatta a tehetséges fiatalembert, hogy iratkozzon be a frissen alapított színészeti tanodába: 1867 és 1870 között végezte tanulmányait, Helvey Laurával és Rákosi Szidivel járt egy osztályba.
Jókai regényének színpadi változatát 278-szor játszotta a Nemzeti
A Nemzeti Színház közönségének 1870. február 16-án mutatkozott be. Ezen az estén Jókai Mór Könyves Kálmán című darabjában Álmost, Ráma hercegét alakította. A Budapesti Közlöny rövid beszámolót közölt az előadásról: „Szép alakkal, erős, csengő hanggal bír, érthetően szaval, és könnyedén mozog, úgy látszik, alakító tehetség is van benne – szóval mindennel bír, mi szükséges arra, hogy jó színésszé váljék.” Az írásból az is kiderül, hogy a tanodát végzett művész bemutatkozásakor mestere, Paualy Ede is megjelent a függöny előtt.
Nagy Imre igazi karrierje ifjabb Lendvay Márton halála után, 1875-ben kezdődött. Sorra kapta a szerelmes- és hősszerepeket. „Olyan szép színész talán nem is volt magyarban soha, és milyen hangja volt! Édes, szívhez szóló. csengő, bongó, buzgó harmónia volt az ő szép beszéde. […] Egy kissé szerelmes volt a saját hangjába, én nem csodálkoztam rajta, én is szerelmes voltam bele. Afféle beszélő énekes volt. A feje olyan, mint egy Apollóé. Termete délceg, igazi hősi alak” – így kezdte pályatársáról szóló emlékezését Újházi Ede. Nagy Imre szerepei közül kollégája az Essex gróf címszerepét (Henrik Laube), Rákóczi Ferencet (Szigligeti Ede: II. Rákóczi Ferenc fogsága), Antoniust (Shakespeare: Antonius és Kleopátra) és Rómeót említette.
Újházi jellemzése kissé azt sugallja, mintha lenyűgöző adottságaiban rejlett volna Nagy Imre sikerének titka. A Fővárosi Lapok írásai segítségével azonban nyomon követhetjük, hogy Hamlet szerepét Nagy Imre hogyan csiszolta az évek során. A leghatásosabban talán 1878. március 15-én játszotta el. Erről az estéről Vadnai Károly, a lap szerkesztője így emlékezett meg: „Az öreg Lendvay azt tartotta: tragikus színész csak akkor tarthatja magát kész, bevégzett művésznek, ha Hamletet egészen jól játssza. Kétségkívül alig van szerep, melynek hiba és hiánynélküli ábrázolása nagyobb kombinációt és a kivitel [kivitelezés] teljesebb biztonságát követelné. De ha Nagy Imre nem is adja az egész Hamletet, Egressy Gábor óta még sem volt színészünk, kit e szerepben szívesebben nézhettünk volna. A tapsot sok helyen nagyon megérdemelte.”
Nagy Imre részese volt Paulay Ede irodalmi indíttatású rendezői sikereinek. Meglehet, hogy a Nemzeti Színház igazgató-rendezője azért határozta el Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámájának színrevitelét, mert tudta, hogy Márkus Emília és Nagy Imre ideális résztvevői lehetnek az előadásnak. „A két főszerepet Nagy Imre és Márkus Emília kisasszony a szerelmi sóvárgás hevével játszották. Szerepök folyvást egy hangból folyván, szavalásuk dicséretére válik, hogy az egyhangúságot eléggé ki tudták kerülni” – számolt be a Fővárosi Lapok munkatársa az 1879. december 1-jén megrendezett nemzeti színházi premierről. A kritikusok nagy része bizony fanyalgott a bemutatót követően – a közönség azonban Paulay javára döntött: örömmel váltott jegyet a színjáték előadásaira.
Sok baj volt vele
„Nagy Imrét ég és föld imádta. De tán épp a nagy kényeztetés ártott meg neki. Az istenek rápocsékoltak mindent. Kell szépség? Nesze! Kell gyönyörű hang? Itt van! Kell fenséges alak? Az is a tiéd! Ő volt a partnerem, szinte énekelte és szavalta a szerepeit, jól állt neki ez az éneklő modor, ezüst harang-hangja még az ellenségeit is rögtön megszelídítette. Furcsa ember volt. […] már nős ember volt, a gyönyörű Benza Idát, az operaénekesnőt vette el – vett egy negyed akós üveg bort, konflisba szállt, két hordárt szembeültetett magával: azok tartották az üveget, ő meg ivott. Így ment haza a felesége várhegyi villájába. Sok baj volt vele. Végül öngyilkos lett. Ma is sírunk utána.”
(Az Est, 1923. január 21.)
Madách Imre Az ember tragédiája című művét jóval lelkesebben fogadták. S bár volt, aki Nagy Imre alakítását közepesnek, hangját fátyolozottnak találta, a Fővárosi Lapok bírálata dicsérő szavakkal illette játékát. A kritikus Ádám szerepét elemezve ugyan megállapította, hogy nincs „annyi drámai erővel variálva”, mint Éva, ezért ábrázolása sem lehet olyan hatásos; de azt is megírta, hogy Nagy Imre „jól fejezte ki azokat a mozzanatokat, melyekben az eszmény utáni vágyás s az e fölötti csalódás vannak festve. Tudott borongani Keplerrel, hevülni Dantonnal, s imádkozni a kétségbeesésétől megmentett emberrel. S nagy érdeme volt a művésznek, hogy egy vers, egy szó értelme sem veszett el szavalatában.”
Természetesen nem mindenkinek tetszett a körülrajongott színész játéka. Rakodczay Pálnak, aki színész, rendező, kritikus, színháztörténész egy személyben, voltak fenntartásai: „Ő is modoros színész […] de vannak pillanatai, hol a szenvedély igaz ereje föltarthatatlanul tör elő a sokszor monoton recitálásból. Nagy Imre hangja oly hathatós, hogy dacára annak, miképp az alaphangot sem keresgéli a mérsékeltek közt, még ott is tud fokozatot, ahol már azt hisszük, hogy csak rikácsolni fog. E nagyszerű hanganyaggal mit tehetne Nagy Imre! Ő tisztán szaval, de gyógyíthatatlan modorral.”
Nagy Imrének szerepei mellett arra is maradt energiája, hogy 1889-től rendezőként dolgozzon a Nemzetiben, s ettől az évtől kezdve tanított a színiakadémián. Magánéletben kissé különc volt, s „játéknak tekintette az egész életet” – ahogyan Újházi Ede írta Régi színészekről című 1908-ban megjelent könyvében. – „Nagyon szeretett festeni és tudott is. Játékszer volt neki az ecset. A csillagászattant mód nélkül szerette; egy egész könyvtára volt asztronóm munkákból. Svábhegyi villájában volt egy csillagvizsgáló távcsöve, éjjelenként nézegette vele az égitesteket. Játékszer volt neki.”
Arról azonban Újházi nem szólt, hogy pályatársát milyen csapások érték élete derekán. Éppen harminc éves, amikor elveszíti ötéves kisfiát, majd egy évre rá, 1880-ban hosszú betegeskedés után, szeretett felesége, Benza Ida operaénekesnő is meghalt.
Az életet játéknak tekintő színész utolsó játékszere egy revolver volt, mellyel 1893. szeptember 5-én kioltotta életét. Sohasem derült ki, mi volt hirtelen elhatározásának oka. Mindenki tudta, hogy beleszeretett gyönyörű szép partnerébe, Hegyesi Mariba, Kaffka László államtitkár feleségébe. Amerikai párbajról suttogtak, arról, hogy a fekete golyót Nagy Imre húzta. Azt nem szívesen vették tudomásul, hogy akár súlyos idegbaja is kiújulhatott.
Halálával nagy űr keletkezett a Nemzeti Színházban. Utódját csak nagy sokára találták meg, 1899-ben; tanítványa, Beregi Oszkár személyében, aki ideális Ádám, II. Rákóczi Ferenc, Rómeó, Essex gróf lett. Nagy Imre minden jelentős szerepét eljátszotta. A közönség a 19. század utolsó és a 20. század első éveiben még összehasonlíthatta játékukat. Aztán szép lassan mindkettőjüket elfeledte…
Gajdó Tamás
| Fotók: OSZMI, OSZK Színháztörténeti Tár
(2017. december 12.)