Úgy alakult, hogy az életemben a „darab” (v. színmű v. dráma?) különleges helyet foglal el. A „darab” – az, aminek az egész életemet szenteltem. Tanulmányozván a „darab” létrehozását, „tudás”-t szerezvén a darabról, tudást szerzek az engem körülvevő valóságról is. A „darab” – az én életfeladatom, a legfőbb mesterségem. És ez a mesterség lett a legfontosabb tanítóm. A darabokból tanultam és tanulok most is sok mindent – például azt, hogy a forma tartalom és a tartalom – forma. Vagyis ez a két dolog egyetlen, egymástól elválaszthatatlan egész.
A darab – az irodalomnak egy olyan fajtája, amit nem a szemünkkel olvasunk, hanem a színpadról hallgatunk és nézünk. A drámai színház – az irodalom előadásának helye. Az előadás – cselekmény formájában megmutatott irodalom. Az előadás – az maga a darab. A drámai színház az a hely, ahol irodalmi műveket mutatnak be. Ahogy az operában legfontosabb a zenemű, a balettben a tánc, ugyanígy a drámai színházban a legfontosabb – az irodalmi szöveg. Lev Tolsztoj, William Shakespeare, Anton Csehov – ezek a nagy írók nem csak elbeszéléseket, regényeket, szonetteket írtak, hanem kiemelkedő irodalmi műveket írtak a színház számára.
A szöveg előadása – a drámai színház lényege és természete. De a szöveg – az nem a valóság leírása, az nem valamiféle valóság szövegkönyve. A szöveg – az maga a valóság. A szöveg – nem az úgynevezett „élethelyzet”, a szöveg – az műalkotás, amely „saját magában létező valóság”. A szavak nem képesek leírni a valóságot, mivel azok önmagukban is valóság, a valóság pedig az, ami a jelen pillanatban létezik és sohasem a múltban vagy a jövőben. A „szeretet” szó nem képes leírni a szeretetet, mert a szeretet az az állapot, amely megelőzi a szót. A „szeretet” szó a szeretetből születik. A „szeretet” szó – maga a szeretet.
A darab – az előadás. Nem gondolom, hogy a darabom megvalósult, amíg színpadra nem állították. Amikor egy új darabomról kérdeznek, sohasem arra gondolok, amelyik éppen az asztalfiókomban hever. Az új darab csak akkor jön világra, amikor a színészek felmennek a színpadra, kinyitják a szájukat és megszólalnak. Akkor válik darabbá, amikor a „szeretet” szót hangosan kimondják, és szeretet formájában megnyilvánul.
Nem szeretem használni azt a kifejezést, hogy az „én darabom”, inkább azt mondom, hogy „általam írt darabok”, és ez nem szójáték vagy kacérkodás. Őszintén úgy gondolom, hogy ezek a darabok nem az enyémek, soha nem is voltak és nem is lesznek, mert a darab az a forma, amibe a szerző a végtelenséget öltözteti. A darab – a végtelenség formája szavakba öltöztetve, annak érdekében, hogy megszólaljanak a színpadon, és mindannyiunkat összekössenek azzal a végtelenséggel, amely, lényegében, mi vagyunk.
Ivan Viripajev
a Részegek című darab írója
(2017. június 17.)