Színpadon szolgálni

Miért állította össze a nagy monológokból a Shakespeare forever! című előadását?

– Monodrámát csak olyan színész csinál, aki nem tud párbeszédben a partnerével mit kezdeni – mondta egyik mesterem. Csak remélhetem, hogy rám mindez nem vonatkozik. De komolyra fordítva a szót. Egyszer láttam az angol John Gielgudot a varsói Ateneum nevű színházban: egyszerűen leült és monologizált. Elbűvölő volt. Jóval később láthattam Ian McKellent is, aki amellett, hogy elmondott néhány monológot, kommentálta is az eredeti szövegeket. Mindkettő nagyon inspiratív előadás volt. Franciaországban, ahol sokáig éltem, nagyon népszerű ez a műfaj, és még akkor fogant meg bennem egy efféle előadás terve. Tudtam, hogy előbb-utóbb visszatérek Lengyelországba, márpedig üres kézzel nem mehettem. Mivel egyedül nem készíthettem el egy tíz szereplős előadást, maradt a monodráma.

Így született meg ez a best of Shakespeare?

– Távolról sem best of ez az előadás, bár kétségtelenül mondták már rá. Sok híres részletet felidézek, de a III. Richárd vagy a Macbeth híres monológjait nem. A válogatás legfontosabb szempontja az volt, hogy a kiválasztott részletek a színházról szóljanak, amit a kezdéssel is érzékeltetek, hiszen Az ahogy tetszikből a „színház az egész világ” kezdetű monológot mondom el. Az előadás eredeti változatában Shakespeare szövegeihez megjegyzéseket fűztem, manapság pedig rögtönzött párbeszédeket folytatok a nézőkkel, ha úgy ítélem meg, hogy vevők rá. Úgyhogy számomra a legnagyobb öröm, ha néha kétórásra duzzad a máskor mindössze hatvan perces előadás.

A kiválasztott monológok felfoghatók egy-egy szerepelő „ars poeticájaként is”. Mi az ön művészi hitvallása?

– Az én hitvallásom a szolgálat: a szerzőé, a társadalomé. Akármennyire is iskolás vagy „kompromittáló” kifejezés manapság a szolgálat, teszek rá. Lehet, hogy régivágású vagyok, a lengyel demokratikus ellenzék egyik kiemelkedő vezetője, Jacek Kuroń követőjeként vállalom ezt. Egyébként minden jó keresztény szolgálatnak tekinti a hivatását, tehát ez a gondolat nem idegen a kultúránktól.

Annak a művésznek, aki együtt dolgozott Peter Brookkal, játszott a Comédie Française-ben vagy olyan filmrendezőkkel, mint Andrzej Wajda és Steven Spielberg, aligha kell magyarázkodnia. A Lengyelországban 1981-ben bevezetett szükségállapot miatt távozott Franciaországba?

– Nem, már korábban, 1980-ban hat hónapon át dolgoztunk Franciaországban Andrzej Wajdával egy Stanisław Witkiewicz-drámán. A Párizs melletti Nanterre-ben tartott bemutató után más francia rendezőkkel is dolgozhattam együtt, de kezdetben csupán egy lengyel színész voltam, aki Nyugaton kirándul. Aztán valóban a szükségállapot miatt nem tértem haza, így ebből a kalandból három évtizednyi kint tartózkodás lett. Egyébként kizárólag a színháznak köszönhetem, hogy ilyen jól megtanultam franciául. Ez nem így alakul, ha csupán filmeknél foglalkoztatnak. Nagyjából egy tucat filmszerepet kaptam Franciaországban, de mindig is a színház volt a bázisom.

Mégis, a nyolcvanas években Párizsba költözni Lengyelországból valóságos kultúrsokk lehetett…

– Természetesen átéltem ezt a sokkot, de egy egyszerű példával szeretném szemléltetni, mit is jelentett ez számomra. Míg odahaza négy órákat próbáltunk, Franciaországban nyolcat, ami roppant fárasztó volt, ezért eleinte gyakran el is aludtam a próbákon. Ezzel együtt nagyon sokat köszönhetek a lengyel színiakadémiának, például azt, hogy megtanítottak rá, hogy minden körülmények között boldogulni kell. De hát akárhogy is: Lengyelország annak idején zárt társadalom volt, míg Franciaország egy szabad demokrácia, de azért mégiscsak mindkettő keresztény alapon áll. Éppen ezért az igazi kultúrsokkot nem Franciaországban éltem át, hanem amikor az indiai kultúrával találkoztam. Tagja voltam annak a nemzetközi társulatnak, amely Peter Brook rendező vezetésével létrehozta a hindu eposz, a Mahábhárata színpadi adaptációját.

A Comédie Française, a francia nemzeti színház történetében ön mindössze a harmadik külföldi társulati tag volt.

– Franciaország hatalmas ország, még az irodalmi franciából is több van, és ez a színpadon is megjelenik. Ebben a nyelvi változatosságban az én akcentusom is megtalálta a szerepét. Az életem megmutatta, hogy az érvényesülésben a messze nem tökéletes nyelvtudásom sem volt akadály. Ezt olyan rendezők művészi felfogásának tulajdonítom, mint amilyen Claude Régy is volt: számára érték az a színész, aki „megküzd” a nyelvvel. Emellett azzal magyarázom a franciaországi boldogulásomat, hogy a nyelven kívül sok más eszköze is van a színésznek: a teste, az érzelmek kifejezésének számos módja, az intellektusa. Három évtizedes kint tartózkodásom során soha nem találkoztam ellenérzésekkel vagy ellenszenvvel a származásom miatt. Egyszer viszont kaptam egy levelet: „Szerintem ön nagyon jó színész, sok darabban láttam, de csak most tudtam meg, hogy ön lengyel. Ezt nem vártam volna magától!” De ezt már akkor is félig viccnek tartottam.

Még az emigrálása előtt Lengyelországban kétszer is bevitték a rendőrök. Mivel vívta ki a hatalom haragját?

– 1968. január 31-én tartóztattak le először, amiért tiltakoztunk az ellen, hogy a Nemzeti Színház műsoráról levették Adam Mickiewicz Ősök című darabját. Negyedéves hallgató voltam, amikor megtudtuk, hogy a legjelentősebb lengyel nemzeti darab bemutatását meg akarják akadályozni, mert a párt szerint az szovjetellenes hangulatokat szít. Úgy döntöttünk, hogy fellázadunk, és kimegyünk az utcára. A felvonulás során igazoltattak, és én hülye, ahelyett, hogy menekültem volna, odaadtam a személyimet. Második alkalommal azért tartóztattak le, mert a színiakadémia után egy földalatti ellenzéki csoporthoz csatlakoztam, akikkel a csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakoztunk. Röpcéduláztunk, de sajnos a csoportunkban volt egy besúgó, így a hatalom mindent tudott rólunk. Október vége felé tartóztattak le, néhány hónapot börtönben töltöttem, egészen az amnesztiáig, de még egy ideig jártak utánam. Az amnesztia azért is érintett engem, mert nem vagyok zsidó – aki ugyanis a csoportunkból zsidó volt, keményen elítélték. A magyar olvasóknak talán különös, de az 1968-as kommunista belharc valóságos antiszemita kampányba és országos tiltakozásokba torkollt Lengyelországban. Paradox módon ezzel a letartóztatással szereztem hírnevet magamnak. Bizonyos értelemben mondhatom azt, hogy nem vesztettem ezen az üzleten. Amikor szabadlábra kerültem, az első munkám egy tévés előadás volt, az akkori rádió és televízió legfelsőbb vezetője, nagyon fontos párttag hagyta jóvá a szereplésemet. Már akkor sem értettem ezt a következetlenséget, de a valóság sosem fekete-fehér…

Az ön által vezetett varsói színházában volt a Nemzeti Tóth Ilonka című előadásának az ősbemutatója. Hogyan fogadta a lengyel közönség az ’56-ról szóló darabot, értették a nézők?

– Mit nem lehetett ezen érteni? Nagyon szép előadás volt egy magyar tragédiáról. Talán magyar szemmel minden bonyolultabb, de számunkra tökéletesen átélhető volt ennek a fiatal lánynak az meghurcolása és halálra ítélése, a megtorlás működésének a bemutatása. Engem nagyon megrázott és megérintett a történet, és büszke vagyok, hogy a magyar forradalom 60. évfordulóján éppen a mi színházunk fogadhatta be ezt az előadást.

Lukácsy György

Köszönjük az interjú készítésében nyújtott segítséget

Takács Malgorzatának

(2017. június 17.)