Van egy színész. Velem akar megöregedni, mondja, pedig már öreg. Nem értem. Néz ki az ablakon, átkarolva engem, nézi kint a kékeket meg a zöldeket, a barna foltokat. Azt mondja, összeolvadás. Nem mondja, ki olvadjon kivel, vagy minek kellene egybe, össze, vissza, hogy kellene-e egyáltalán, vagy csak memorizál. Mereszti titokzatos tekintetét a kékekre meg zöldekre, ahogy más délutánokon rám szokta.
Van egy színész, a kádban szerepet tanul, és kiszól, hogy végszavazzak, ha mosogatok. Mindig csak olyankor, amikor mosogatok.
Van egy színész, ott a délutánba belekényelmesedik, pálinkát tölt a tornácon, a lábához kuporodunk, én meg a kutya. Azt mondja, elvisz a Békás szorosba, pedig dehogy visz, ő is tudja, én is tudom, nem lesz itt semmiféle túrázás, legfeljebb egymást hergeljük fel meg be, aztán hagyjuk lohadni az egészet, mert miért is kellene nekünk együtt bármit is tennünk, mikor azt is lehet, hogy csak ülünk itt, iszunk, néha kiborítjuk a pálinkát és régi országnagyok gondjain filozofálgatva elfüstöljük a délutánt. Egyszer kicsit hipnózissal kezeltette magát, amikor nem tudott komponálni, és hogy a harmadik zongoraverseny utolsó tétele az pont olyan, mint amikor Ady azt írja, hogy „tornázó vágyaim tora”, figyeljem meg a ritmust is, legyen egyszer türelmem legalább ennek a végére járni.
Van egy színész, velem alszik, álmában védtelen, rajzolhatnék neki bajszot szénnel, és amikor felébred beszélhetnék vele mint férfi a férfival. Vagy meg is ölhetném, és akkor egyik sem. Vele alszom, álmomban védtelen vagyok mellette, azt mondja, rajzolhatna nekem szívet szénnel, a jobb mellem alá, s hagyhatna felébredni egymagam, és akkor végre úgy viselkednék, ahogy elvárható. Az elvárhatótól persze megint hosszas süllyedésbe kezdhetnénk, a társadalmi normák változékony és dependens mivoltát boncolgatva, ha nem unnánk. Mennyivel jobb lenne a Békás-szoros, nem mégis, hanem kiindulásképpen. Csomagolhatnánk szendvicset, meg főtt tojást, ha húsvét után indulnánk, lenne még piros is a hűtőszekrényből, bolyonghatnánk a lucfenyők között, leheveredhetnénk a fűbe, alattunk nehézszagú boróka, boldogasszony papucsa, vitézvér és henye boroszlán. Mit tudom én, sosem voltam a Békás-szorosban. Ha mennénk és heverednénk, nem merne hozzám érni, attól félne, hogy összetör a leheletével is, pedig az utolsó szusszanatot is kiszorítaná belőlem, ha hagynám, hogy akár egy centivel is közelebb gördüljön.
Van egy színész, azt mondja, épít nekem egy betonlépcsőt, ha szeretném, az unokatestvére majd megcsinálja, legalább keres ő is valami pénzt, de ezt csak mondja, mert elmeséltem, hogy kamaszkoromban kivágott vörös estélyiben szerettem volna vonulni végtelen hosszan, hogy fel vagy le, arra már nem emlékszem. Korlátja is lesz a lépcsőnek, azt mondja, nehogy megszédüljek, mert látszik rajtam, hogy könnyen elvesztem a fejem. Korlátozná a múltam és a jövőmet is, csak a jelenben szeret velem lebegni, különben hogy is tudnánk mi együtt felhőszélen táncolni, nem lehet azt eltervezni, mint teszem azt egy kirándulást a Békás-szorosba.
Van egy színész, az autóban mindig arról beszél, hogy mindenki meg akar érkezni valahová, csakhogy úton lenni zárójel, időben és térben egyaránt, így hát úton lenni az általános alanynak jobb, mint megérkezni. Hogy a célban elérhetetlensége, vagy legalább messzisége a legjobb. Mikor odaérünk valahova az autóval, nem nyitja ki az ajtót, de mielőtt kiszállnék, megkérdezi, akarok-e vele megöregedni. Nem, mondogatom gondterhelten, de sosem vesz komolyan, és mindketten tudjuk, egyikünk se mond igazat.
Van egy író, azt mondja kiszeretett belőlem. Amikor mondja, mélyen a szemembe néz, és valószínűleg a reggeli kására gondol, vagy a sebre, amit a kutya kapart magán, mert szerelemről szó sem volt. Sem máskor, sem éppen. Mond ilyen váratlannak szánt dolgokat, hogy beleírhassa valamibe, ha jót válaszolok. Ha rosszat, azt is.
Van egy író, ha kell, ha nem, táncolni akar velem. Ha másra is alkalmas terepen találom magam vele, néha azt is. Szerencsére kevés helyet gondol másra is alkalmasnak, olyan a neveltetése. Vagy a habitusa, vagy legpontosabban talán-talán a habitusa, a neveltetéséből kifolyólag. Nem mindig tud ám elcsábítani, eddig egyszer nem csábított el, akkor is ő nem akart, csak én forszíroztam. Egészen valószínűtlen színű szeme van, sosem láttam még ilyet, azért van ez a forszírozás időnként, meg a tapintása végett. Az is ezek miatt van, példának okáért, hogy van, hogy nem tudom, melyik a bal térdem, és hol van a jobb könyököm, ettem-e valamit ebédre, vagy olvastam-e az új novelláját. Ezek miatt van ez a rajtam ilyenkor általánosan eluralkodó érdektelenség, aminek egyetlen lakott szigete a szemszíne. Utálja, ha Esterházyt olvasok előtte hangosan, ezzel szoktam hergelni, amikor valamiféle érdeklődést próbálok kicsikarni belőle. Ilyenkor gyűlöl, el akar hagyni. Amikor elmegy, megkönnyebbülök, még az is megbocsáthatóbb, mintha maradna és unna. (Előbb a hétköznap cinkos összekapaszkodásával, aztán már enervált légzésszámlálással.) Amikor elmegy, néha visszanéz, kérdez ilyen tévésorozatosan, valamit a bolhairtó kékjéről, vagy arról, hogy szerintem mégis miben nyilvánul meg legelementárisabban Nóra alapvető női princípiuma, aztán beteszi a kertkaput, és fütyörészve el. Ilyenkor végre kialhatom magam, ihatok egymás után három fröccsöt a teraszon, miközben a szomszéd fregolin száradó ruhákból permetez a pára. Meggyújthatom a saját cigarettám, olvashatok Rejtőt, és a bal térdem is ott marad, ahol akarom.
Van egy író, azt mondja, engem nem lehet elfelejteni, ha egyszer majd gólyalábakon jár, ahogy mindig is szeretett volna, biztosan belevési a bükkfa talpakba a nevem, hogy ne felejtsen el. Csak színésznőt lehet igazán szeretni, jelenti ki a murokfőzelék után, meg, hogy sok benne az ereszték, ebben a főzelékben. Azt hiszi, szeretem, ha jó étvággyal eszik, pedig mindig csak abban reménykedem, ettől végre hányingere lesz, ezt biztosan nem eszi már meg, de nem lehet megtörni. Nincs az a sózás, nincs az a gejl. Ha eszik, alszik, horkol. Murokfőzelék után rendszerint, ha kialudta magát, dolgozik, vele együtt húzza az igát a síri csend, hang fennakad, szalonna se sercegjen, ajtó se nyikorogjon, járjanak az utcán légpárnás autók, az író ír.
Van egy író. Akkor szeretem, ha éhezik, ha nem tud se enni, se írni, és gyűlöl engem is. Legjobban szeretném, ha nem író lenne, hanem légtornász, olyan, aki utálja a murokfőzeléket.
Van egy író. Nem vesz komolyan. Menthetetlen esetnek tart, meg se fordul a fejében. Rám adja a piros pulóverét, aminek bőr könyöklője van. Lila orgonát szed a szomszédban, mert tudja, hogy a fehéret szeretem. Azt mondja, valószínűtlen színű szemem van, és nagyon sajnálja, hogy nincs kedvem vele megöregedni, és így valószínűleg el fog felejteni. Előadás után a büfében azzal vár, hogy ne bánkódjak, majd ő jobb szerepet ír nekem, és talán egy novellát is, majd még meglátja.
(2017. június 17.)