Érdemes-e színésznének lenni? Ezt akarta megtudni, még gyereklányként, ezért egyszer bement a színházban, úgymond, körülnézni. Eldöntötte, hogy érdemes. Nem is volt ideje a diplomát megszereznie, olyan hamar színpadra került.
Tizenhat évesen
Bara Margit neve először 1944 decemberében szerepelt színlapon: Kolozsváron karácsony második napjára, majd a rá következő napra hirdette meg a Szendrő Ferenc vezetésével újonnan megalakult Szabad Színpad a helyi Színkörben három egyfelvonásosát. „Tömörkény István Barlanglakók című mélységesen emberi és drámai jeleneteiben a Szabad Színpad színjátszói egészen kitűnő munkát végeztek. J. Jancsó Adrienn fáradt és mégis életteli öregasszonya mellett Kiss László teljes értékű alakítását említjük meg. Szilágyi Zoltán, Bánhegyi Sándor, Régeni István s a lélekkel alakító Bara Margit mind hibátlanul és művészettel játszott” – adta hírül az eseményről a helyi újság. Bara Margit ekkor tizenhat éves volt, s a helyi Nemzeti (majd az orosz csapatok bevonulása után már Városi) Színház színinövendéke.
A következő év, 1945 júniusában már a Shaw-darab (Az ördög cimborája) Esztere – és „ismét mélyült egy fokot az emberségnek a színpadra való teljes átélése felé”. Egy hónap múlva a Dandin György – s ő egyike az „igazi molière-i figurák”-nak. Egyre szaporodnak a szerepek, és egyre több az elismerés. A helyi lap az Eső után köpönyeg (Békeffy–Krasznay) bemutatója után már egyenesen azt írja, hogy „szépségével vetélkedő tehetsége a közeljövő új erdélyi színicsillagát sejteti”. Jó szerepeket kínálnak neki – s a marosvásárhelyi Székely Színház bukaresti vendégjátékában az Éjjeli menedékhely Natasája. „Szép s külsejénél is szebb szép szövegmondása és érdekes, színes hangja. Natasa csendes szenvedéseit igazán átélte és elhitette. (…) nagy várakozással nézünk fejlődése elé” – írja a kritikus a bukaresti magyar lapban 1948-ban.
Még nincs húszéves, és már vezető színésze a kolozsvári színháznak – alig egy lélegzetvételnyi idő. 1955-ig tart, és ívelődik egyre feljebb ez a csodálatosan induló színpadi pálya (miközben persze egyre több vonalas darabra is pazarolnia kell tehetségét – de azért jut Shaw, Osztrovszkij és Csehov is, szerencsére).
Magyarországon
Férje, Halász Géza – a kolozsvári színházi világ körülcsodált amorózója – végre hazatérhet Magyarországra, Budapestre, s Bara Margitnak jó feleségként nincs sok választása: követnie kell őt. (Halász szerencsétlen sorsú ember: 1957-ben öngyilkosságba menekül.) Amikor a visszatérés lehetősége nélkül Magyarországra költözik, joggal érezheti úgy, hogy vége egy „gyönyörű álomnak”. De nem! Sőt!
A magyar film váratlanul keblére öleli – de, sajnos, csak egy évtizednyi, vagy alig hosszabb időre –, s a színpadtól sem kell megválnia.
Férjével együtt a Petőfi (Jókai) Színház szerződtette. Ebben az időszakban már ő a gyöngyvászon első számú csillaga (Szakadék; Bakaruhában; Csempészek; Ház a sziklák alatt; Katonazene stb.), színpadi teljesítményére kevésbé figyel a szakma. Pedig… nagyon is lehetséges, hogy ott érezné igazán jól magát. Amíg biztonságban érzi magát, amíg szeretik.
1959-ben a Nemzeti Színházhoz szerződik, az ország első színházába (s ez akkor még tényleg azt jelentette), és élvezi a színházlátogató közönség figyelmét is, kollégái szeretetét. Igazi barátságok szövődnek körülötte (Törőcsik Mari, Kállai Ferenc). Szerepeket is kap – a kritika óvatosan dicséri, és bírálja. „A szép Bara Margit az egészen kicsi szerepben is stílusos volt.” (A windsori víg nők) „Bara Margit Titániája szép volt és királynői, de mint elbűvölt asszony színtelen.” „Hangja csak hangzik, de nem muzsikál, érzelmei alig törnek át a rivaldán.” (Szentivánéji álom)
Siker a színpadon
Aztán (végre!) egy igazi, kirobbanóan nagy siker, az Élő holttestben (1961). A szovjet vendégrendező, Grigorij Konszkij nemcsak meglátta Bara Margitban Tolsztoj „igazi” Liza Andrejevnáját, de ki is hozta belőle. A szakma felkapta a fejét. „Nagy örömmel dicsérjük Bara Margitot”, „játékskáláján is új színeket láthattunk”, „játékában először éreztünk színpadon végtelen természetességet és őszinteséget”, „olyan fenséges bánatában, amilyen megkapó örömében, boldogságában”, „az előadás másik nagy élménye Bara Margit Liza Andrejevna, a feleség szerepében. […] Mondhatnók azt is, hogy pályája eddig még nem látott csúcsát érte el.”
Bánk bán, Villámfénynél, Úri muri, győri vendégjáték (Karenina Anna – „megtalálta a klasszikus asszonyi figura szenvedélyességének, őszinteségének hangját”), és vendégjáték a Tháliában is. De már folyondárként fojtogatja a pletyka. Honnan jön? Miért? Mit akarnak vele, és kik? (Az 1964-es Onódy-ügyről lásd keretes írásunkat.)
1966-tól még következik a József Attila Színház. Erről az évtizedről már alig lehetne bármi fontosat is elmondani. A színházi és a filmes karrier is megtörik. A színész nem félhet a közönségétől! Hiszen az egész életét odaadja neki. Bara Margit – írta Gosztonyi János Láttalak, elmeséllek című könyvében (2005) – „visszahőkölt. Bizonyára meg is undorodott a nyilvánosságtól. Csodáljam?”
Filmszerepekben
„Ki ez a nő?” – kérdezik a filmgyárban, amikor Bara Margitról az első próbafelvételek készülnek a Szakadék című filmhez 1955 kora őszén, ki ez a nő, de talán ki nem is mondják ezt, csak a tekintetek kérdeznek. A kolozsvári színésznő alig néhány napja érkezett Budapestre, és mindjárt azzal okozott zavart, hogy amikor a gyártásvezető felhívja egy pénteki napon (nem sokkal azután, hogy befutott a vonata), hogy próbafelvételre várják, nem ugrik azonnal, hanem azt feleli: most semmiképpen se, de talán majd hétfőn, igen, akkor esetleg jó lesz. A filmgyár már ilyesmire felfigyel. De különösen azt követően, hogy a kamera is „figyelni” kezd. Mert a kamera érzékeny, és jó szeme van, és nem lehet átverni. Nem lehet blöffölni neki. A filmgyár pedig pontosan tudja, hogy mi a valami, és ki a valaki.
„Gyakran még a szakemberek sem értik mindig, hogy jön létre ez a csoda. De létrejön” – írja Jeles András film- (és színházi) rendező 1990-es cikkében, amit főhajtásnak szánt Bara Margit nagy alakítása, a Bakaruhában (1957) kis cselédlánya előtt. Jeles szerint a színésznek nem áll hatalmában, hogy úgy tegyen, mintha „olyan” lenne. De Bara Margit Vilmájával „jelenetről jelenetre megtörtént benne mindaz, amiből lassan összeállt a kis cselédlány végzete.” Ezért fordulhatott elő Jeles szerint: „ami legalábbis meghökkentő, és amit a magam részéről a celluloideffektussal mindig is összeegyeztethetetlennek gondoltam: az emberi minőség, a lények »zenei« tartalmának közvetlen megjelenését – szóval a színházi hatást.” Mert: „áttételek nélkül, trükkök, rutin és szakmai jellegzetességek nélkül lépnek ki a vászonról ennek a makulátlan lénynek az érzései, és – mivel ezek egyszerű és kikezdhetetlen dolgok – mint a létezés megnyilvánulásai általában, hatásuk is olyan, mint a tényeké.”
„Egyszerűen arról van szó, hogy Bara Margit tekintetében volt valami teljesen egyedülálló mélység. Rendezőként úgy éreztem: ez az a tekintet, amiben az általam (s az író által) elképzelt szerep kényelmesen el tud helyezkedni” – mondta Makk Károly, a Ház a sziklák alatt rendezője. „A Zápor-ban van egy jelenet (…), egy premier plán Margitról: amikor először láttam a vetítőben, egyszerűen elállt tőle a lélegzetem. Minden együtt volt ezen a képen. A szépség harmóniája” – emlékezett vissza a rendező, Kovács András.
Bara Margit huszonhárom (magyar) filmet forgatott 1956 és 1970 között (1966 után már csak kettőt), ezek közül legfeljebb hét-nyolc volt igazi főszerep. (Külföldön kétszer vállalt szerepet: 1962-ben az Éjféli mise című csehszlovák filmben, 1975-ben a kelet-német–csehszlovák koprodukcióban készült Hazudós Jakab-ban.)
Elég ennyi egy (film)színészi életműhöz? Elég ahhoz, hogy valaki „megmaradjon”, akár olyanok emlékezetében is, akik sohasem láthatták kortársként? Azt hisszük, hogy erre a kérdésre egyedül csak a Bakaruhában Vilmájának a tekintete felelhet. És Anyicáé (Szegény gazdagok), és Zsuzsáé (Ház a sziklák alatt), és Pannié (Kertes házak utcája), vagy Büky őrnagy feleségéé (Hideg napok)… Jó filmek, kevésbé jók – akár rosszak is? Főszerepek, mellékes szerepek?
***
1964 végén indult eljárás a szocialista Magyarország egyik sikeres gazdasági szakembere, Onódy Lajos (és társai) ellen, aki az Éttermi és Büfé Vállalat befolyásos vezérigazgatója volt. A legmagasabb politikai körökkel jó viszonyt ápoló, éttermeket, szállodákat, mulatókat (vadászházakat) üzemeltető Onódyt sikkasztással és egyéb gazdasági bűncselekményekkel vádolták meg – a háttérben a politika mozgatta a szálakat. Négy és fél évre ítélték.
– Amikor én a Nemzeti Színházban az utolsó előadásomat játszottam, akkor hát nemcsak én, a kollégák is tudták ezt. Na most, vége lett az előadásnak, én borzasztó fegyelmezetten viselkedtem, szépen lesminkeltem, azt a sminkruhámat elhoztam emlékül. Egy aranyos öltöztetőnőm volt, ő belehímezte a monogramomat, és azt én elkértem, hogy legyen egy emlékem az itteni színésznőségemről. Azelőtt legtöbbször az volt, hogy a kollégák felajánlották, hogy hazavisznek, hát rengetegen laktak Budán és hol az egyik, hol a másik. Tudniillik, azt hiszem, csak nekem nem volt kocsim, úgyhogy mindig valamelyik kedvesen felajánlotta, hogy hazavisz. Nos, akkor senki sem ajánlotta fel. Én kijöttem a színház hátsó bejáratán, az egy nagyon ronda, piszkos udvar, és vigasztalanul szemerkélt az eső. Kiléptem azon a ronda kapun és ott álltam egy kicsit, ott, az esőben, és akkor arra gondoltam, hogy befejeződött az én pályafutásom. Szép lassan elmentem a buszmegállóba és hazamentem. Egyedül.
(Vasárnapi Újság, Kossuth-rádió, 1990)
A perhez kacsolódó hangulatkeltés részét képezték az Onódy „birtokain” tartott „hatalmas és féktelen mulatozásokról, sőt egyenesen titkos orgiákról” szóló pletykák – írja az ügy részleteit feltáró tanulmányában Tischler János. „A kor neves és ünnepelt színésznőit hozták hírbe, mint az ilyen állítólagos orgiák »fő attrakcióit«. Rövid idő elteltével a listán csak Bara Margit maradt, akiről széltében-hosszában híresztelni kezdték, hogy az orgiák állandó résztvevője volt, meztelenre vetkőzött, s a ráöntött csokoládét a »mulatozók« lenyalták róla.”
A történész leszögezi: „a Baráról terjesztett pletykák teljességgel alaptalanok voltak, a legfőbb céljuk az volt, hogy őt bármilyen eszközzel meghurcolják, ellehetetlenítsék és pályája feladására kényszerítsék. Több irigye és ellensége volt, ugyanakkor szinte bizonyos, hogy az okokat nem annyira szakmai karrierjében, mint inkább a magánéletében kell keresni. Tény azonban, hogy ez a rágalmazó, alantas kampány eredménytelen maradt volna, ha a legmagasabb politikai vezetésben nem áll e mögé valaki. Both Béla, a Nemzeti Színház akkori igazgatója felsőbb utasítás nélkül nem merte volna megtenni, hogy Bara Margitot egyik napról a másikra eltávolítsa a Nemzetiből 1965-ben. (…)
Egyedül csak Szirtes Ádám állt ki mellette, aki elment az illetékes kerületi pártbizottságra, és felháborodásában, hogy mit műveltek Barával, lecsapta a pártkönyvét az asztalra. Úgy vitték utána a színházba, és könyörögtek neki, hogy vegye vissza. Bara Margitot néhány hónappal később a József Attila Színházba helyezték át, ahol látványosan mellőzték, mindössze néhány kisebb szerepet kapott, 1966 után már filmekben is csak nagyritkán tűnt fel. Noha papíron 1977-ig a színház tagja maradt, gyakorlatilag már 1970-ben, alig 42 évesen visszavonult. (…) Így kapcsolódott össze az Onódyval való politikai leszámolás a Bara Margittal szembeni aljas fellépéssel, miközben a két »főszereplő« nem is ismerte egymást.”
***
– Két ember van a szakmában, akiket testvéremként szeretek. Az egyik Jiří Menzel, a másik Bara Margit.
Törőcsik Marival. Nemzeti Színház, 1961.
Fotó: Keleti Éva (OSZMI)
– Megérkezett Kolozsvárról ez titokzatos szépség, és szinte azonnal szerepet kapott a Szakadék című filmben. Darvas József írta, aki akkor miniszter volt, és egyből el is indult a pletyka, hogy Margit a miniszter szeretője. Olyan árva volt, hogy el se tudom mondani. Hozzá képest mi, a kolléganői mindannyian „romlott nők” voltunk. A szépsége olyan titokzatos volt, hogy nem is csoda, ha mindenkinek felkeltette az érdeklődését, mindenki vele foglalkozott. Ezért hurcolták meg aztán később, amikor azokat a mocskos és persze alaptalan pletykákat terjesztették róla.
– Sokat gondolkozom rajta, hogy miért nem álltunk ki akkor mellette? Fel se tudom fogni! Hogy tehettük ezt!? Nem tudom. Elmenekült az emberek elől, megundorodott tőlük, a színháztól is. Amikor évek múlva visszajött Dél-Amerikából, ahová az edzősködő férje, Gyarmati Dezső vitte ki, valami fogadáson találkoztunk a Parlamentben. Egymás nyakába borultunk, de nem sírtunk, hanem nevetni kezdtünk. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Kérdeztem tőle, hogy meg tud-e nekem bocsátani? Túl vagyok rajta, mondta, ne beszéljünk erről, ezt kérte. Barátok maradtunk.
– Tündöklően tehetséges volt, és a tehetséget nem lehet szavakba fogalmazni. Pontosan tudta, hogy ki a jó rendező, akitől elfogadja, ha megmondja neki, hogy mit csináljon. Menjen innen oda, onnan ide, de akkor jön a tehetség, aki ezt úgy csinálja meg, ahogyan senki más. Margit tudta ezt. De szerény volt, a végtelenségig szerény. Mert volt mire szerénynek lennie. A filmek által jött hatalmas sikereket is a helyén kezelte. Az igazi tehetség soha nem tud féltékeny lenni. Margitot mindenki szerette. És ha szerették, tündökölt, mint a nap.
***
– Szerintem tévesen ítélnek meg azok, akik azt mondják: csak a filmhez van tehetségem. Én úgy érzem: ez nem a műfajon, hanem a szerep kínálta lehetőségeken és természetesen a rendezőn múlik. […] Talán nem hangzik nagyképűségnek: az Élő holttest első próbái óta szinte azonosultam Lizával, ezzel az egyszerű, érzelemgazdag tolsztoji hősnővel, aki a maga egyéni és társadalmi korlátai között vívódva és szenvedve keresi a boldogságot. […] Igen, a színészet olyan pálya, ahol minden szereppel minden este bizonyítani kell. Bizonyítani a tehetséget, az elhivatottságot.
– Nem vagyok zseni, de vannak szerepek, amiket érzek, amelyek nekem valók. Különösen vonzódom az orosz klasszikusokhoz, nagy kár, hogy nem volt bennük sok részem. Nem vagyok mindenre alkalmas, de az a véleményem, hogy nem is lehet mindenben jónak lenni. Azt hiszem: filmre valóban alkalmasabb vagyok.
– Csakhogy mi nem vagyunk Amerika, ahol a sztárok mindent megtesznek azért, hogy pletykáljanak róluk, hiszen aztán úgyis eltűnnek a tengerparti villáikban, és soha nem érintkeznek a „közönséges halandókkal”. Nekem együtt kellett élni azokkal, akik leköpdöstek. Nagy fájdalmam volt, hogy az emberek, akik azelőtt kedveltek, rajongó leveleket küldözgettek nekem, minden kételkedés nélkül, azonnal elhitték a rólam szóló történeteket. Az pedig különösen megrendített, hogy Szirtes Ádámon kívül egyetlenegy pályatársam sem állt ki mellettem.
– Végtelenül jólesik, hogy ennyi év után is ezt érezhetem. Hogy az a sok rossz, amit annak idején terjesztettek rólam, mégsem nyomta el a nézők szeretetét. Tizenöt-húsz esztendővel ezelőtt csak rúgásokat éreztem. Még olyanok is megsértettek, akikhez soha semmi közöm nem volt. Nem akarok hazudni, még ma is fáj, amit elkövettek ellenem, az a sok-sok belső törés, amit begyűjtöttem, biztosan meg fogja rövidíteni az életemet.
(2017. február 01.)