„Milyen világ az, amelyben ilyen gonosszá válik az ember?”

2016. július 13-án a gyulai Várszínpadon új feldolgozásban került bemutatásra Shakespeare királydrámája, a III. Richárd. A darabot három fiatal művész állította színre: Kovács Adrián zeneszerző, Vecsei Miklós dramaturg, és ifjabb Vidnyánszky Attila rendező. Az előadás próbái idén tavasszal a Nemzeti Színházban folytak. A főbb olyan kiváló művészek alakították, mint Eszenyi Enikő (Erzsébet) és Hegedűs D. Géza (György/Edward/Tyrell), a Vígszínház társulatának tagjai; valamint Szűcs Nelli (Margit) és a címszereplő Trill Zsolt, a Nemzeti Színház színészei.

– A színház világnyelv, de a drámák túlnyomó része máig is anyanyelven születik. Amikor lefordítunk egy szöveget, elsősorban az is az önismeretünket gyarapítja – állítja a neves szemiotikus, Jurij Lotman. Hogyan vélekedik erről egy fiatal magyar színész, aki a III. Richárd újrafordítója és dramaturgja, valamint egyik kulcsszereplője is?

A szövegkönyveinknek három fő jellemzője van. Igyekszem megtalálni az irodalmi eszközöket a láthatatlan, a költői szféra megfogalmazására. Színészként együtt tudom mondani a szövegeket a szereplőkkel, s igyekszem olyanná alakítani őket, mintha mindet nekem kellene a színpadon elmondanom. S e két nyelvi réteg találkozásakor keletkező humor által próbálom megadni a szöveg ritmusát. Kedvelem a nyelvileg váratlan megoldásokat, amelyekkel meg lehet törni a megszokottként ható költői szerkezeteket. Számomra és ifj. Vidnyánszky Attila számára azért különösen izgalmas Shakespeare, mert az ő szövegeiben is rendkívül fontos ez a három tényező. A fordítások irodalmi jelentőségével kapcsolatban elég megemlíteni Arany János Hamletjét, ami egy csoda, Az ember tragédiájával felérő alkotás. Amikor Shakespeare szövegei fölött ülök, minden oldalon találok olyan költői képeket, szószerkezeteket, amelyek magyar nyelven nem tudtak volna megszületni, viszont fordításban működnek, gazdagítják a nyelvünket. Pél­dául az, hogy a féltékenység egy zöldszemű szörny, kétszáz éve jelenik meg a legkülönbözőbb magyar nyelvű szövegekben. Ugyanez természetesen fordítva is így van. A mai világban, ahol egyre közelebb tudunk kerülni más országok nyelvéhez és kultúrájához, ez egy fontos szempontja lehetne az irodalmi értékek megőrzésének, hiszen ebben az esetben nem szlengesítésről vagy magyarításról van szó, hanem az egyes területeken elterjedt költői kifejezések átvételéről.

– Ma különösen nagy divatja van az újrafordításoknak. Szinte minden készülő Shakespeare-előadáshoz új fordítást rendelnek a színházak. Te mit gondolsz erről?

Nádasdy Ádám szerint 30–35 évenként új fordításokra lenne szükség. Én is ezt gondolom, de fontos tudni, hogy miközben Shakespeare öröknek bizonyul, addig a fordítások révén szinte mindig egy új darab jön létre. A fordító óhatatlanul is úgy alakítja a szöveget, hogy reflektál az őt körülvevő világra, a saját valóságára. Számunkra azért szerencsés, hogy csapatban dolgozunk, mert a szöveg stílusát alakítani tudom Attila elképzeléseihez, őt pedig inspirálni tudják az esetleges formabontó megoldások. A Liliomfinál tulajdonképpen olyan széles skálán gondolkozhattunk, amit csak nem szégyelltünk, mert szinte minden jól állt az anyagnak. A favicceken, a rosszul használt népi kifejezéseken át az újkori szlengig minden belefért. Shakespeare humora viszont egy nagyon intelligens, többfedelű humor. Egy idő után felismertük, hogy a darab humora maga a richárdi humor, tehát az ő észjárását kell követnünk a szöveg átírásakor. Azt, hogy mikor milyen típusú nyelvet használok, Attilával egyeztetve döntöm el, aszerint, hogy ő milyen képeket lát maga előtt az adott jelenettel kapcsolatban. Ennek a munkamódszernek az a lényege, hogy folyamatosan egyeztetünk egymással, és így már az olvasópróbákra olyan szövegkönyvvel tudunk érkezni, amelyből kirajzolódik a rendezői elképzelés is.

– 2003-ban a Kulka János főszereplésével a Nemzetiben bemutatott III. Richárdot még mindig Vas István 1948-as fordításában játszották. Vagyis 68 éven át ugyanez a szöveg volt forgalomban. De túl ezen, volt valami konkrét indoka is, hogy úgy éreztétek, szükség van egy új fordításra?

Amikor elkezdtük újraolvasni a darabot, már a nyitómonológban észrevettem egy fordítási hibát. A híressé vált „úgy döntöttem, hogy gazember leszek” valójában egy félrefordítás. Az eredeti szöveg így hangzik: „I am determined to prove a villain”, tehát itt igazából nem szabad elhatározásról, hanem kényszerű döntésről van szó. Ezt a mondatot magyarul talán így lehetne a legjobban visszaadni: „nem lehetek más, csak a gonosz”, ami egy teljesen más történetet vetít előre. A magyar értelmezési tradíció ezzel szemben az, hogy „unatkozom, tehát gonosz leszek” – ami persze ugyancsak izgalmas és jogos lehet. Ha visszatekintünk a történelemre, vannak olyan figurák, akikre ez a mentalitás az érvényes. Akiknek, miközben borzalmas dolgokat vittek végbe, egyáltalán nem volt lelkifurdalásuk. De szerintünk – és valószínűleg Shakespeare szerint is – itt egy sokkal ijesztőbb helyzetről van szó. Egy olyan világról, amelyben nem lehet másnak lenni, mint gonosznak. Ez a mi valódi kérdésünk. Nem az, hogy miért lesz ilyen gonosz az ember, hanem hogy milyen világ az, amelyben ilyen gonosszá válik. Ez egy olyan izgalmas drámai fölvetés, amelyből érdemes volt kiindulnunk.

– De hogyan vonatkozik ez a probléma szerintetek a mára?

Richárd végigharcolta a negyvenéves polgárháborút. Embert ölt, de nem azért, mert gonosz, hanem mert hitt abban, hogy győzelem esetén egy jobb, egy értékesebb, becsületesebb Angliát fog látni maga körül. Megnyerték a háborút, de őt félredobták, mai szóval élve lekerült a címlapokról. Harcolt, nyert, de mindent elveszített. Erre a szituációra Richárd úgy reagál, hogy nincs miért élnie. Mert úgy tűnik, mindaz, ­amiért harcolt, nem is létezik.

– Manapság a harcban megnyilvánuló férfierényekkel mintha nem tudnánk mit kezdeni. Az idei MITEM-értékelőnkben^[*] ilyen szempontból hoztuk szóba a görögök Iliász-előadását, de Végh Attila Az én Nietzschém című esszéje is erről szól. Shakespeare ebben a darabjában, ha tetszik, egy koncepciós pert visz színre, hiszen a Tudorok „fattyú”-dinasztiája számára fontos volt, hogy az emberek tudatából kitöröljék a Rózsák Háborúját, a York- és a Lancaster-ház történetét. Ezekről a történelmi vonatkozásokról mennyi szó esett közöttetek?

A magunk részéről lelkiismeretesen végigolvastunk minden Richárd korára vonatkozó irodalmat s a Shakespeare-darabról szóló, hozzáférhető elemzéseket is. De itt nekünk igazából nem a Tudorokról kellett beszélnünk, hanem arról, hogy van itt egy ember, aki valamiért hősiesen harcolt, s végül semmi sem lett abból, amiért küzdött. Valójában ezt a szituációt akartuk megjeleníteni. Shakespeare-nek jobban kellett vigyáznia, mint nekünk, hiszen a darab írásakor még száz év sem telt III. Richárd halála óta. Talán ezért is léptet föl negyvennyolc szereplőt, akik között hét pap is van, mert nem hagyhatta ki egyiket sem, még ha csak egyetlen mondata volt is, mint például Norfolknak. Ha most Nagy Imréről csinálnék darabot, én sem léptethetnék föl több vagy kevesebb szereplőt, mint aki ténylegesen mellette állt. De háromszáz év elteltével ezt valaki már feltűnés nélkül megteheti.

– Ez a sok szereplő Shakespeare királydrámáiban mindig is nehézséget okoz. A szöveg egyharmadát nyilván ezért is húztátok ki az előadásból.

Az volt a célunk, hogy az említett problémát felvázoljuk és pontos kérdéseket tegyünk föl a shakespeare-i történeten keresztül. Hogy a nézőnek ne arra kelljen koncentrálnia, ki kinek a kicsodája, csak Richárd legszűkebb családi körét hagytuk meg, a kisebb szerepeket pedig összevontuk. De mivel fontos szimbolikája van annak is, hogy Richárdon kívül szinte mindenki beleszürkül a környezetébe, ezért két egymáshoz hasonló, de ellenséges csapatra osztottuk a Richárdon kívüli szereplőket.

– Úgy érzékelem, hogy egyszerre próbáltatok hűségesek lenni a shakespeare-i cselekményvezetéshez, és törekedtetek arra, hogy a mellékszereplők újfajta szituálásával egy olyan kórust hozzatok létre, mellyel nemzedéki jelenléteteket hangsúlyossá tehetitek. Ezt a kettős indíttatást azonban véleményem szerint nem tudjátok következetesen érvényesíteni, egyensúlyban tartani – amivel mellesleg a legnagyobb teoretikus színházcsinálók is küzdöttek a 20. század folyamán. Valóban ez a szándék mozgatott benneteket a produkció létrehozása során? Mennyire vagytok elégedettek az eredménnyel?

Én először próbáltam lebeszélni Attilát, hogy ne legyen ennyi fiatal az előadásban. Nem arra gondoltam, hogy több idős színész kellene bele, hanem arra, hogy kevesebb szereplő is elég volna. E mögött az a meggondolás állt a részemről, hogy minél több a szereplő, annál több cselekményszálat kell kézben tartanom. Azért mentem végül mégis bele Attila javaslatába, mert számára annak érzékeltetése volt az egyik legfontosabb, hogy manapság mennyire nehéz nem beállni a sorba a mi korosztályunknak. Azt hiszem, hogy gondolatilag végig tudtuk vinni ezt a koncepciót. Ugyanakkor az előadást jelenlegi állapotában még nem tekintem véglegesnek. Még csak félúton vagyunk. Azt már látjuk, hogy sokkal többet is ki lehet mondani, meg lehet mutatni mindabból, amiről eddig beszéltem. Általában abba a csapdába esünk, hogy nem merjük eléggé leegyszerűsíteni a kérdésfövetésünket, tisztán megfogalmazni azt az üzenetet, amit haza kell vigyen magával a néző. Nem érdemes máshogy színházat csinálni, csak ha az robban és elsöpör lelkileg, ha megráz. Ez az előadás még nem tart itt, de már vannak jelei, hogy eljuthat idáig. Nem igazán foglalkozunk nemzedéki ellentétekkel. Sokkal inkább foglalkoztat minket, hogyan vált a mi korosztályunk cinikussá és már fiatalon kiégetté.

– Nem túl erős ez a megfogalmazás? Mire alapozod ezt?

A mindennapi életben szerzett tapasztalatokra, az éjszakai élet alaphangulatára, arra, ahogy ma egy 12 éves kislány simán felajánlkozik neked szexuálisan. Nemecsek Ernőt játszom a Vígszínházban, és az egyik előadás után kapok egy üzenetet facebookon egy 12 éves gyereklánytól, hogy találkozzunk, naturálisan is részletezve a dolgot. És ez nem egy elhanyagolt lány, hanem egy látszólag jól működő, tehetősebb család tagja. Meg vagyok döbbenve. Hol élünk? Mi történik velünk? Nem gondolom, hogy a bűn országa volnánk, de meg vagyok győződve róla, hogy az apáink generációja nem érzékeli, milyen súlyosak és gyorsak a változások. Az ehhez hasonló történetek véleményem szerint nemcsak a felgyorsult világ következményei, hanem egyfajta elhatárolódást is jeleznek az előző generációktól. Úgy tűnik, nagyon nehéz nem a szakadékba ugrást választani, ha valaki ki akar állni a sorból. Miért van ez így? – számunkra most ez a legfontosabb kérdés. A darabban játszó tizennégy fia­tal közül szerepük szerint tízen még semlegesek a darab elején. Látjuk, hogy kik lehetnek a példaképeik, látjuk, hogy választaniuk kell. Richárdot választják. Ő az egyetlen, aki frappáns, intelligens, váratlan, izgalmas, humoros. Szinte törvényszerű, hogy Richárdot követjük, és így előbb-utóbb Richárddá válunk.

– Vajon miért nincs más alternatíva? Miért látjátok ilyen súlyosnak a helyzetet? Ha belegondolok, 2001-ben, amikor kiskamaszok voltatok, a World Trade Center felrobbantásával egy új időszámítás kezdődött… S most, amikor felnőtté váltatok, Európa válságos korszakát éli.

Én azt látom, hogy ezek a most zajló történelmi események a kortársaim nagy részét hidegen hagyják. A bevándorlási helyzetre és más európai politikai eseményekre is közönyösen reagálnak. Elegük van már a hazugságokból, az „arcoskodásból”. Ez egy kiábrándult generáció – egyszerűen csak jól akarja érezni magát, és nem akarja, hogy azok mondják meg neki, hogy mit csináljon, akik kis híján tönkretették ezt a bolygót az elmúlt fél évszázad alatt. Lehet erre azt mondani, hogy ez egy tipikus kamasz mentalitás, és hogy minden kornak megvoltak az efféle lázadói. De nekik még voltak hőseik, példaképeik, akikre fel tudtak nézni. A kortársaink esetében erről már nincs szó. Nem akarnak példaképet választani. A cinizmus az egyetlen válaszuk a múltra. – Tegnap voltam a Modigliani-kiállításon. Egy videón felidézték, hogy esténként Cocteauval, Picassóval, Apollinaire-rel ült egy asztalnál a háború előtti Párizsban. Micsoda idők voltak ezek… Bár ott lehetnénk, bár felidézhetnénk valami hasonlót. Azért is vagyunk szerelmesek a színházba, mert ez a közeg olykor felcsillant ebből valamit.

– Arról, amit a történelem iránti közömbösségről mondasz, nekem Weöres Sándor 1943-ban írott esszé-füzére, A teljesség felé jut az eszembe, ami a fiatalok körében ma is nagyon népszerű. Őt a második világháború élménye annak a kimondására késztette, hogy vége a történelemnek. Az, amit mondasz, őt igazolja. Ugyanakkor fájlalod, hogy nincsenek igazi példaképek, akikre föl lehetne néznetek. Az általad fölemlegetett asztaltársaság tagjai egyébként – mint azt bizonyára tudod – a 20. század elején a művészet egészét forradalmasították.

Nekünk szerencsére vannak mestereink, példaképeink. Én egy uralkodó alaphangulatról beszélek a kortársaink körében. A párizsi művészeket pedig csak azért hoztam szóba, mert valami hasonló hangulatot szeretnénk megélni mi is. Ez nem valamiféle nosztalgia a részemről, hanem meggyőződésem, hogy ez a fajta életstílus és életlátás sokkal közelebb áll az emberi lényhez. Emberibb világnak tűnik az a kor.

– A második felvonást indító közjátékból egyértelműen kiolvasható, hogy a magatok részéről nemcsak a Shakespeare-korabeli viszonyokat tartjátok embertelennek, hanem a mai létállapotot is. Ehhez a közjátékhoz az inspirációt annak a Ginsbergnek a szövegeiből merítettétek, aki az ötvenes évek üvöltő nemzedékének volt az emblematikus költője (nálunk ennek a fajta hangütésnek a ma már alig ismert költő, Balaskó Jenő volt a képviselője a hatvanas évek elején, s tíz évvel később a rock-színpadokon pedig Földes László Hobó lett a szószólója). Kíváncsi volnék rá, miért merült fel, hogy költőként éppen Ginsberghez fordulj, s arra is, a próbák során hogyan jöttek létre az előadásban elhangzott protest-szövegeitek.

Attila a próbafolyamat elején arra kért, hogy próbáljam lejegyezni azokat a mondatokat, amiket az éjszakai életben lehet mostanság hallani. Szürkeség, reménytelenség, céltalanság, hedonizmus hatotta át ezeket az általam felszedett szövegeket, párbeszédeket. Sokat próbálkoztam, de a lejegyzett mondatok valahogy mindig túl direktek voltak, hiányzott belőlük az a bizonyos hideg, fémes költőiség. „Jó, jó, de nem az igazi!” – mondta rájuk Attila. Aztán mutattam neki pár Ginsberg-verset és akkor azt mondta, hogy igen, ez az a hang, amit keresett. S akkor kiterítettem magam elé 15–20 Ginsberg-szöveget, s azok alapján kezdtem írni a sajátjaimat. Ha folytatjuk a darabbal való munkát – ami feltett szándékunk –, ezekkel az átiratokkal lesz még dolgom, de az a lényeg, hogy rátaláltunk valami olyasmire, ami kísértetiesen hasonlít a közegünkre.

– Ginsberg nemzedéke a második világháborúban győztes nagyhatalmak, Anglia és Amerika „dühöngő ifjúsága” volt az ötvenes évek elején. Vajon mi az oka, hogy magatokra ismertetek ezekben a versekben?

A háború után, ahogy a rendszerváltást követően is, jellemző volt egyfajta kötelező optimizmus. Egy „ezzel megvolnánk” érzés. A többség nyugodtan hátradőlt, de mindig volt a gondolkodóknak egy szkeptikus csoportja, amelyik próbált rámutatni, hogy a helyzet korántsem olyan, amilyennek a változást korábban elképzelték. Ez a kettősség feltűnően hasonlít a III. Richárd alapkonfliktusára, mely a békét hirdető király s a vele szembenálló, lázadó címszereplő között feszül.

– A hatvanas-hetvenes évek ellenzéki magyar értelmisége – mely többek között Ginsberg költészetét is felfedezte magának – szintén egy álságos béke ellen lázadt, melyet az ’56-os forradalmat eltipró Kádár-rezsim hirdetett meg. Azért azt nem lehet állítani, hogy ennek az új III. Richárd-rendezésnek valami hasonló aktualitása volna.

Úgy érzem, hogy a korábbi korok ellenzéki csoportjai, lázadói könnyebben találtak közös nyelvet. Mi már annyira sokrétű világban élünk, hogy nagyon nehéz közös értékeket találnunk, nehéz megfognunk egymás kezét. Minden nap más a vezető hír, a legsúlyosabb helyzetek is súlytalanok, a sajtóban fel van hígítva minden, nincs időnk kitermelni magunkból a lázadót. De mindezek ellenére iszonyatos energiák feszülnek a hallgatásunk mögött. Ez a mi feladatunk, megtalálni a helyét, megnyilvánulási formáját ezeknek az energiáknak. Attila koncepciója is az volt, hogy erre kell kísérletet tennünk. Feltenni egy olyan őrületes bulit a színpadra, ami ebből a fájdalomból, a tehetetlenség fájdalmából táplálkozik.

– A mai ötvenes-hatvanas nemzedéket a költő Zalán Tibor a nyolcvanas évek legelején arctalan nemzedéknek titulálta.

Arctalan. Ez jó. Facebook. Arckönyv. Arctár. Most már annyi arc van, hogy valóban „arctalan nemzedék” lettünk megint…

– De ugyanerre a generációra született egy másik jelző is, a nomád nemzedék – magamra nézvést én ezt a titulust vállalom, és képviseltem is egész eddigi munkásságommal. Engem veletek kapcsolatban igazából az zavar, hogy minden további nélkül elfogadjátok és hangoztatjátok azt a minősítést, hogy nem vagytok lázadók. Miközben most azt állítod, hogy rengeteg felgyülemlett látens energiátok van. Ami véleményem szerint a színházi működésetekben már eddig is felszínre jött. Ezért is ülünk most itt.

A lázadás az önmagában egy nagyon egyértelmű és tiszta dolog. Megnyilvánulhat olyan spontánul is, mint ’56-ban, amikor az ember kiállt az elvei mellett, s ha beledöglött, sem hátrált meg. De most, 2016-ban nagyon nehéz egyáltalán elvekről beszélni, és még nehezebb egyértelműen fogalmazni. Egy gondolattal előállni úgy, hogy azt ne lője vissza azonnal egy jogvédő szervezet. Nagyon nehéz úgy fogalmazni, hogy az ne tűnjék naiv, szentimentális ábrándozásnak, irreális álomképnek. Hamvas Béla hívja fel a figyelmünket arra, hogyan próbálják degradálni, szétnyálazni az egyszerű, egyértelmű igazságokat: „Realitásnak nevezték azt, ha egymást bemaszatolták, ha mindazt, ami tiszta, leköpdösték, ha azt, ami egyszerű, alattomban kétértelművé tették, ha a becsületben kételkedtek, ha a meleg szív megnyilatkozására hunyorgattak, ha a szenvedélyt kipletykázták, ha a mélységre az orrukat fintorgatták, ha mindazt, ami komoly és igaz és fényes, benyálazták és lekicsinyelték és meghazudtolták és beszennyezték… Az életet, csak mint ezt a moslékot, voltak hajlandók lenyelni.” (Titkos jegyzőkönyv) Meggyőződésem, hogy nekünk nem az előző generációk ellen kell lázadnunk, hanem emellett a gondolat, kritikai attitűd mellett kell kitartanunk.

– A beat-nemzedék elsősorban a keleti misztikára, filozófiákra volt fogékony. Ez felelt meg annak a világérzésnek, aminek a globális méretekben ható zene volt a vezető műfaja. Szövegalkotóik viszont nagyon személyes hangot ütöttek meg. Ebben az új III. Richárd-rendezésben ti is egyfajta világbeszédre törekedtetek. Számomra nagyon feltűnő volt a záró jelenetsor apokaliptikus jellege, a benne elhangzó vendégszövegekkel. Milyen meggondolásból applikáltátok be ezeket a darabba?

Shakespeare színházának van egy szakrális dimenziója – bár ezt mostanában nem nagyon állítják előtérbe a rendezések. A III. Richárdban nálunk a történet lezárásakor azért hangzanak el a végidőről ezek az apokaliptikus szövegek, mert a darab világához hasonlatos létállapotot vetítenek elénk, amelyben végképp elmosódik a határ a jó és a rossz között, és már nincs tétje annak, hogy egy hullával több vagy kevesebb. Ha azt kérdezed, hogy mi ketten Attilával, illetve a mostani csapatunkkal lázadók vagyunk-e, arra azt tudom válaszolni, hogy igen. Szerintem a művész nem is lehet más. De a lázadó energiánkat mi a munkába fektetjük, azt remélve, hogy hosszú távon ennek lesz akkora ereje, mint egy forradalomnak.

– Amikor 1986-ban először voltam hosszabb ideig Nyugaton, francia kortársaim működését látva arra döbbentem rá, hogy ők mennyivel célratörőbbek és praktikusabbak nálunk, akik ideológiailag túl voltunk terhelve a rothadó szocializmus idején, s ennek következtében nehezen fértünk hozzá a magunk tárgyához. Mindig több volt a duma, mint a csinálás. Szerencsére ti már mentesek vagytok ezektől az ideológiai fékektől, így több időtök, energiátok jut magára az alkotásra. De vajon lesz-e arra lehetőségetek, hogy ez a mostani csapat, mely eddig sikerrel vette az akadályokat, együtt maradjon?

Igazából hárman alkotjuk e csapat magját: Attila mellett Kovács Adrián és én. Már a hatodik vagy hetedik előadást csináltuk végig így együtt (egyetemi vizsgák, Karnyóné, Athéni Timon, Liliomfi, III. Richárd, Iván, a rettentő, Rómeó és Júlia). S már nagyjából látjuk a következő darabcímeket is (Arany János élete, Ahogy tetszik, Don Juan, Közöny). Olyan emberekkel szeretnénk dolgozni a jövőben is, akik hajlandóak az együtt gondolkodásra. Akik meg tudják hallgatni egymást és el tudják fogadni mások világlátását is. A lényeg, hogy közösen tudjuk megfogalmazni azokat a kérdéseket, amikkel haza kell majd engedjük a nézőket. Mi nem csinálhatunk „tapsos” színházat. Ha ilyen magas szinten művelik a népbutítást, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy a néző ne marcangoló kérdésekkel térjen haza. Ez persze nem zárja ki a jókedvet, a derűt. Eddig talán a Liliomfi volt az a produkciónk, melyben a legpontosabban sikerült megfogalmaznunk, amit eredetileg akartunk. De még ezt is sokan félreértették – tehát a jövőben még tisztábban, egyértelműbben kell fogalmaznunk.

“What World Is It Which Makes Man So Evil?”
Miklós Vecsei Is Interviewed by Zsolt Szász

July 13^th this summer saw the premiere of Shakespeare’s history play, Richard III, newly adapted on the Várszínpad (Castle Stage) in Gyula by three young artists: composer Adrián Kovács, dramaturge Miklós Vecsei and director Attila Vidnyánszky Jr. The rehearsals had taken place at the Nemzeti Színház (National Theatre) in spring. The main roles were played by great artists like Enikő Eszenyi (Elisabeth) and Géza D. Hegedűs (George/Edward/Tyrell), members of Vígszínház (Comedy Theatre), as well as Nelli Szűcs (Margaret) and the protagonist Zsolt Trill, both members of the Nemzeti Színház. The interview highlights fourteen young artists, who represent the new generation and are students at, and graduates from two training institutions, namely the Színházi és Filmművészeti Egyetem (University of Theatre and Film Arts) in Budapest and Kaposvári Egyetem (Kaposvár University). Zsolt Szász asks Miklós Vecsei about his threefold responsibility as actor, dramaturge and translator. The artist sums up the new concept of the presentation in that they primarily wanted to pose the question: what kind of time it was in which talents who deserved a better fate were relegated to the role of the evil – as suggested by the famous opening monologue in Richard III: “I am determined to prove a villain”. Just as the young actors’ “chorus”’ is forced, for lack of anything better, to accept the main character as intellectual leader, honouring him not only as the future king but also the most intelligent person of the age. In the course of the conversation, a dialogue is unfolding between generations about the issue of rebellion, taking account of artists’ typical answers during the more than five decades after World War II to the challenges of the period. At the same time, the conversation also focuses on the aspirations and dilemmas of the new generation all along.

(2016. szeptember 15.)