Hűségesen hordta a papírnyalábokat

A szereppéldányról, vagyis a szerepről a Magyar színművészeti lexikonból mindent megtudhatunk: „Az előadandó színdarab azon kivonata, amely valamely színészre van kiosztva. A szerepek ívekből vannak összetéve és az oldalak számozottak. Más színész szerepéből csak a végszó van leírva, mely aláhúzva várja a feleletet. Ha valaki kezébe vesz egy szerepet és folytatólagosan olvassa, összefüggéstelen és értelmetlen dolgokat fog abból kihámozni. (…) A szerep-átvételt a szereposztó-könyvben szokás elismerni.”

A szerepeket a szerepkihordó személyesen adta át a játszóknak. Fennmaradt egy tréfás fénykép, melyen a Nemzeti Színház szerepkihordó altisztje éppen új szerepet nyújtana át Vízvári Gyulának, aki vonakodik átvenni. Hirsch Károly felvételén láthatók a társulat jeles tagjai – minket azonban a szerepkihordó, Kóré Sándor érdekel, az egyetlen olyan színházi alkalmazott – ma úgy mondják: háttérmunkás –, akinek nemcsak a nevét ismerjük, az emlékezésekből hús-vér alakja is előtűnik.

Herczeg Ferenc az Új Idők című irodalmi hetilapja 1922-ben folytatásokban közölte Csathó Kálmán Utazás a színfalak között című művét. Az egyik fejezetben mintha csak az említett fényképhez írt volna magyarázó szöveget Csathó: „A szereposztó megjelenése mindig nagy izgalmat szokott kiváltani, a reménykedés és az aggodalom váltakozó érzését, amely csakhamar átalakul haraggá, keserűséggé és csak nagyon ritkán örömmé. (…) A szerepkihordónak van mit hallgatni ilyenkor, ő az, aki bádogpofával és tapintatosan zsebre rakja azokat a válogatott gorombaságokat, amiket az indulatosabb színészek a direkció tagjainak szánnak, de neki nyújtanak át. „Mondja meg a gazdájának…” Hogy mit mondjon meg? Éppen olyan kevéssé nyomtatható ki, mint ahogy nem mondható el a szerepkihordó „gazdájának”. A jó szerepkihordó azonban erre mindig azt feleli: „Igenis!”

Kóré Sándor azonban nem azt mondta, hogy „igenis”, hanem elébe ment az eseményeknek, s idézetekkel, citátumokkal, bölcsességnek tűnő aforizmákkal adta át a meglepett művészeknek az új feladatot. A színészek – noha memóriájukat fitogtatva maguk is állandóan szerepekből idéztek – nem lelkesedtek vetélytársukért. Beregi Oszkár Jászai Mariról szóló emlékezésében így idézte meg a szerepkihordót: „A Nemzeti Színház udvarán odajön hozzám a mindig tréfálkozó, kicsit nagyképű, hivatalos igazgatósági leveleket vagy szerepeket jobb-rosszabb viccekkel kézbesítő szereposztó, Kóré Sándor: – Mondja, kérem, kisdiák: hogy áll most a nagyvilág? Jászaiért epedek, viszek neki szerepet. Tessék megmondani kérem, otthon van most a művésznő? Olyan nehéz ez az új szerepe, hogy nemcsak neki lesz nehéz eljátszani, de nekem is nehéz kétszer elvinni.” Hogy valójában megtörtént-e ez a találkozás nehéz lenne eldönteni, de az bizonyos, hogy Beregi személyesen is találkozott Kóréval, míg Csathó, aki 1909-tól dolgozott a Nemzetiben csak elbeszélésekből ismerte a tragikusan fiatalon, negyvennégy évesen, 1902 elején elhunyt szerepkihordót. Mégis oly érdekes figurának tartotta, hogy már idézett írásában átadta a megérdemelt halhatatlanságnak: „A Nemzeti Színház öregebb tagjai sokat emlegetnek egy Kóré nevű szerepkihordót, aki annak idején a klasszikus idézeteiről volt nevezetes. Lendvaynénak ezzel a mondással nyújtott át egyszer egy szerepet: „Nagysád bájának kamatoz az idő!” Arra a kérdésre pedig, hogy mit csinál a direktor, vállat vonva idézte Lucifer szerepéből: „Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.” Ugyan Csathó később cáfolta, hogy Paulay Edére vonatkozott volna a kijelentés; a szituáció másra utal: a mondat ugyanis Madách Imre Az ember tragédiája című művéből való, melyet Paulay alkalmazott – kotyvasztott – színre…

Csathó szerint a legnagyobb derültséget Kóré azzal a mondásával váltotta ki, amikor egy fiatal színésznek ezekkel a szavakkal adta át a színház udvarán Ádám szerepét: „Bakó, ügyes légy, órjást vesztesz el!” De az idősebb színészek sóhajaira is megvolt a válasza: amikor egyik-másik művész arra panaszkodott, hogy nehéz már a szerepet megtanulni, hiszen a sok munkában kimerült az ember, Kóré Jókai Mór Könyves Kálmán című művének – bemutatta a Nemzeti Színház 1885. március 3-án – egyik sorát dünnyögte el: „Hja, gyöngül az ész a vénség nyomdokán.”

A legendás szerepkihordót halálakor a Budapesti Hírlap is elbúcsúztatta: „Néhány napja még hűségesen hordta a papírnyalábokat s őrizte az igazgatóság csilingelő telefonját, tegnap reggelre pedig meghalt a jóravaló, kötelességtudó ember (…). Típus is volt különben Kóré Sándor, olyan, a milyent a régi német bohózatokból százával ismerünk. Tudniillik folyton citált, Shakespeare és Tóth Ede voltak legkedvesebb forrásai, s a nagy-komolyan előadott idézetekkel nem egyszer döbbentette meg azokat, akik a bogarait nem ismerték.”

Újházi Ede a Nemzeti Színháznak erre a korszakára emlékezvén így jellemezte a bohémvilágot: „Játék volt.” Az volt bizony. És színész benne minden férfi és nő!

Gajdó Tamás

(2016. szeptember 20.)