Dosztojevszkij – Kafka bőrében

Bár magyarul olvasható, de jobbára mégis ismeretlen Dosztojevszkij-mű A  krokodilus. Miért pont erre esett a választása?

– A kérdésben ott rejlik a válasz: épp az ismeretlensége miatt. Ráadásul soha, sehol nem állították színpadra, Oroszországban is csak egy próbálkozásról tudok. Pedig elképesztően aktuális történet! Dosztojevszkij zsenialitását bizonyítja, hogy valami olyasmiről írt, amit nagyon mainak érzünk, és ami az ő korában még a jövőről szólt: arról az életérzésről, hogy az irracionalitás mindennapossá válik. Az egyébként szürke életet élő és teljesen érdektelen főhősünk azzal kerül a figyelem középpontjába, hogy lenyeli egy krokodil. És ahelyett, hogy meghalna, prédikálni kezd a fenevad gyomrából. Csodák csodája, mindenkit érdekel, amit összehord. Hirtelen ez az abszurd helyzet válik normává, és mi elfogadjuk a világ őrültségét.

Valerij Fokin



(1946) rendező, színházigazgató. Oroszország Nemzeti Művésze, és még számos magas állami kitüntetés birtokosa, többek között Lengyelország Érdemes Művésze. Tanított Moszkvában és Krakkóban. 1991-ben alapította meg a moszkvai Mejerhold Központot, a város egyik legjelentősebb kortárs művészeti intézményét, amelyet két évtizeden át vezetett. Ma az 1756-ban alapított szentpétervári Alekszandrinszkij Színházat igazgatja. 2006 óta az Orosz Föderáció elnöke mellett működő kulturális és művészeti tanács tagja. Két alkalommal is megkapta a legrangosabb orosz nemzeti színházi fesztivál, az Arany Maszk díját. Az első Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) A játékosból készült Dosztojevszkij-adaptációja volt látható Zéró liturgia címmel, és Gogol Háztűznézője vendégszerepelt a Nemzetiben.

Mit rejt Dosztojevszkij kevésbé ismert arca?         

– Nagyon erősen különbözik a megszokottól. Ebben a kisregényben tragikomikus hangot üt meg, ami néha abszurdba csap át. Ez néha Kafkára, néha Mrożekre emlékeztet. Ha így nézzük, Dosztojevszkij bizony az abszurd műfaj előfutára volt. Az olyan nagy klasszikus regények, mint a Bűn és bűnhődés, A Karamazov testvérek vagy A félkegyelmű fényében igen váratlan ez a hangütés. Ha nem árulnánk el, hogy ő írta, sokan el se hinnék.

Tényleg nem a humor jut róla az eszünkbe!

– Valóban nem. Ugyanakkor Dosztojevszkij tehetsége nagyon sokszínű volt. Van néhány fantasztikus-szatirikus műve, A krokodilus mellett A hasonmás a legfontosabb.

Második rendezése ez Magyarországon, a Pécsi Nemzeti Színház után most a Nemzeti társulatával dolgozik. Milyenek a magyar színészek?

– Nagyon sok helyen megfordultam már a világban, sokféle társulatot megismertem. Úgy tűnik, hogy a különbözőségek és sajátosságok ellenére a tehetséges színész valahogy minden országban ugyanolyan. A tehetség nem országfüggő. Az ideális színész – és sok ilyennel találkoztam Magyarországon – egyszerre uralja a belső átélést és a külső technikát, meggyőződéssel és magabiztosan játszik. Ettől lesz hiteles. Sokszor az okoz nehézséget, hogy egy színész csak a technikát mutatja a megfelelő belső átélés nélkül. Az oroszok is ilyenek néha: nagyokat zokognak a színpadon anélkül, hogy belül bármi is történne, és úgy gondolják, ez a színjátszás legmagasabb foka. A néző meggyőzéséhez nem elég „technikázni”.

A próbákon aprólékosan építi fel a színészekkel a jelenetet. Nemcsak magyaráz, hanem előjátssza, amit látni akar. Ennyire hisz a részletekben?

– Nem tudok másként dolgozni. Minél részletesebben ki kell dolgozni az előadás szövegkönyvét, de arra is törekedni kell, hogy a színész kapjon egy igen aprólékosan kidolgozott „belső” partitúrát is. Az már az ő dolga, hogy azt miként csiszolja tovább. Akkor lesz jó az előadás, ha a két „szövegkönyv” találkozik. Nem szeretem a pontatlanságot, de a nagyvonalúskodást sem. Se a rendezőnek, se a színésznek nem áll jól. Sokszor látni ilyet: bármi megtörténhet a színpadon, lehet így is, meg úgy is, de én ezzel nem tudok mit kezdeni. Gyakran a néző sem. A jó előadás olyan, mint egy zenei mű. Ha nem is halljuk előadás közben a darab zeneiségét, de az egész, jelenetről jelenetre, mégis így épül fel, minden a helyén van, a tempó, a ritmusváltások. Mintha kottából játszanánk. Természetesen itt is megvan az interpretáció szabadsága, és az már a zenészen múlik, mennyire tartja ki a csendet két „tétel” között. Ha viszont nem vagyunk pontosak, akkor szétcsúszik az egész.

Nagy szerepet kap az előadásban a vetítés.

– Ha vetítés vagy más technikai bravúr nélkül is működik egy előadás, akkor semmiképpen sem szabad használni efféléket. Felesleges. Néha a diákjaim dicsekszenek vele, hogy milyen sokszor használtak videót. Miért? – teszem fel nekik a kérdést. Hát mert ettől olyan mai, olyan korszerű – mondják. Tévedés! Én ritkán alkalmazom, mert túl hamar vált trendivé, megszokottá, és így bizonyos értelemben érdektelen lett. Most viszont elkerülhetetlen, hogy használjuk a filmes technikát, hiszen valahogy meg kell mutatnunk, hogyan él és virul hősünk egy krokodil gyomrában.

Jön még Magyarországra rendezni?

– Erre most nehéz lenne válaszolni. Az biztos, hogy nagyon jó a színházaink közötti együttműködés. Kétszer szerepeltünk a MITEM-en, és a Nemzeti grandiózus Johanna a máglyán című előadása és a Mesés férfiak szárnyakkal látható volt az Alexandrinszkijben. Szeptember elején mutattuk be nagy sikerrel Vidnyánszky Attila rendezésében a Bűn és bűnhődést, amit szeretnénk majd elhozni tavasszal a MITEM-re. Mint ahogy arról is szó van, hogy A krokodilus Pétervárra utazik. De már arra is kaptunk meghívást, hogy a két előadást egy harmadik fesztiválon mutassuk be külföldön. Vagyis folytatódik az együttműködés. A többit meglátjuk…


 

Papp Sándor Zsigmond

(2016. szeptember 27.)