Január 11-én a Soltis Lajos Színház Prométheusz című előadása látható a Kaszás Attila teremben.
Prométheusz mítosza az egyik legtitokzatosabb és legellentmondásosabb történet az európai kultúrában. Az égi és földi lét között közvetítő titán bűnében és bűnhődésében a tudás és a tudatlanság, az isteni és az emberi szándék ütközik egymással, miközben az örök kérdés kínzóan aktuális marad: érdemes-e áldozatot hozni másokért, akik talán nem is értékelik azt?
A Soltis Lajos Színház fiatal színészeivel műhelymunka keretében készülő produkció egy sajátos, mozdulatokból, hangokból építkező oratórikus jellegű, rituális formanyelv létrehozására tesz kísérletet.
A darab rendezője színházunk dramaturgja, Kozma András.
Az előadás 2015 nyarán Zsámbékon került elsőként közönség elé, Andrással akkor készült az alábbi interjú a színház.hu számára.
- Miért Prométheusz, te választottad?
- Amikor megkerestek a Soltis Lajos színháztól, kérdezték, hogy volna-e kedvem velük dolgozni és hogy mi az amit javasolnék. Én több témát fölvetettem, az egyik egy kortárs orosz szerző, Kolyada, a másik Csehovtól a Sirály, és végül a Prométheusz.
- A Prométheusz valójában nekem egy régi tervem volt, tulajdonképpen dolgoztam is ezen, évekkel ezelőtt, amikor még Debrecenben voltam. Egy Adys drámaosztállyal elkezdtük keresni ezt a formát, kísérletezni, a rítus mai lehetőségeit valahogy kitapogatni. Talán hozzátartozik a dologhoz, hogy én sokat utaztam: Japánban például dolgoztam különböző butoh mesterekkel, például Min Tanakával vagy Kazuo Ohnoval. A testtudatnak ez az egészen különleges keleti módja, amit a butoh tánc képvisel, nagyon erős hatással volt rám. Én dolgoztam is, tanultam is ott kint, illetve láttam nagyon sok ilyen jellegű előadást.
- A másik mesterem Anatolij Vasziljev Moszkvában: amikor én ott tanultam nála, illetve dolgoztam a színházában, a verbalitás, a szó energiájával dolgozott folyamatosan. S valahogy azt éreztem, hogy a japánoknak ez a testtudata, mozgása illetve az oroszok verbalitása valamilyen módon összeegyeztethető, illetve lehet találni érintkezési pontokat. Úgy éreztem, hogy a Prométheusz, vagy egyáltalán az antik dráma alkalmas arra, hogy valahogyan mai, 21. századi módon (nem pedig idézőjelbe téve), a szó, a mozgás energiáján keresztül próbáljunk meg hidat épiteni a múlt, az antik szakrális tudat és a mai ember szellemisége között.
- Tehát ez mint téma érdekelt, és Prométheusz egyébként is, mint a fény hozója, a tűz, a tudás ellopója, aki mindezt az embereknek adta, és ezért megbűnhődött, mert sem az Istenek, sem az emberek, nem értékelték az áldozathozatalát. Valamilyen módon összekapcsolódott bennem Prométheusz személyisége az alkotó emberrel, aki odaveti magát a világ elé, úgymond tüzet hoz, vagy tudást, vagy egyszerűen megnyitja magát a világnak, hogy valamit kimondjon, mert hisz abban amit mond, és ezért sziklához láncolják - természetesen szimbolikusan -, és keselyűk tépik a máját, neki pedig ezeket a gyötrelmeket el kell viselni, mert valami magasabb rendű igazságban hisz.
- Kinek ajánlanád legszívesebben az előadást?
- Nem gondolkodtam célközönségen, mert nem valami társadalmi, szociális előképzettség vagy életkor szerint, hanem szellemiség szerint szeretném megszólítani a közönséget, valami mélyebb szinten, ami életkortól, műveltségtől is független. Ha a rítus, az előadás nem racionális vagy érzelmi, hanem spirituális húrokat tud megpendíteni a nézőkben, akkor az életkor és a háttér mindegy.
- Hogy fogtatok hozzá a próbákhoz, elég kevés időtök volt, nem?
- Nagyon kevés időnk volt, azt beszéltük meg, hogy egy tréning héttel kezdünk, amikor még nem konkrétan a darabbal foglalkozunk. Az 5-6 napos tréninghét során mutattam nekik dolgokat abból, amit én tanultam Japántól Moszkváig, és a társaim nagyon fogékonyaknak bizonyultak. Azt láttam, hogy sok minden megnyílt bennük. Sokat dolgoztunk az egyensúllyal, mert számomra Prométheusz, meg egyáltalán a rítus a szellemi spirituális egyensúlynak a keresése. Nagyon sokat gyakorlatoztunk botokkal: hogyan lehet megtartani az egyensúlyt, miközben mozogsz, beszélsz. Mert az egyensúly megtartása a világban most nagyon fontos feladat, és mi a magunk kicsi eszközeivel talán picit hozzá teszünk ahhoz, hogy ez a harmónia, ez az elveszett, vagy szétzilálódott harmónia valamilyen módon újra visszataláljon az emberek lelkébe.
- Ki írta a zenét?
- Tulajdonképpen közösen hoztuk létre. Én inkább egyfajta alaphangot adtam meg, ezekkel a harmóniákkal kísérleteztünk. Azt próbálgattuk, hogyan tudnak a hangjukkal improvizálni, hogyan tudnak ilyen harmóniákat, hangkupolákat összehozni és szétrombolni, mozgással együtt. Nagyon finoman ráéreztek, hogyan lehet nagyon egyszerű eszközökkel mágikus hangzást elérni.
- Ismerted már a színészeket?
- Láttam előadásaikat, a Prométheuszt játszó Benkő Péterrel pedig már jó ideje kapcsolatban vagyok. Együtt voltunk kurátorok a független színházi kuratóriumban, ott nagyon sokat beszélgettünk, és azt tapasztaltam, hogy nagyon hasonló módon gondolkodunk, közel áll hozzám a szellemisége. Aztán néztem az előadásaikat, és azt éreztem, hogy lehet dolgunk együtt.
- És mi következett a tréning után?
- A tréningek fokozatosan kezdtek átformálódni próbákká, elkezdtük elemezni a szöveget, Benkő Ági pedig segített a mozgásban, koreográfiában.
- Úgy láttam, hogy nagyon megtalálta a helyét itt a romok közt az előadás, bár itt csak két napot próbáltatok.
- Színpadon koncentráltabb az előadás, fekete, letisztult tér, olyan mintha téren és időn kívül lebegne. Jobban érvényesülnek a hangok és a fények, de nem olyan dekoratív mint itt.
(2016. január 05.)