Brand

Henrik Ibsen

 

(1866)

Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása

 

Ibsen 1828-ban született Skinben és 1906-ban halt meg Oslóban. 1864-ben nehezen kicsikart állami ösztöndíjjal Rómába utazik. És ettől kezdve huszonhét évig külföldön él. 

„…az ember szellemi értelemben mégiscsak messzelátó lény; legtisztábban nagy távolságból látunk; a részletek megzavarnak; ki kell kerülnünk közülük, ha ítélni akarunk; a nyarat legjobban egy téli napon írhatja le az ember.” (Drezda, 1870. június 11.)

Alighogy kiszabadul Norvégiából, megírja a Brandot. Letisztult, tökéletes, érett mű, mégis olyan, mintha egy fiatalember írta volna. Olyan tüzes, olyan kegyetlen és fájdalmas. De már majdnem negyven éves. „… kénytelenség volt rám nézve akkor, hogy költői formák útján megszabadítsam magam valamitől, amivel belsőleg már készen voltam…” (Drezda, 1870. június 11.)

Brand pap, Istent szolgálja, de nem a szelíd nagyapónak képzelt szeretet és megbocsátás istenét, hanem egy fiatal, erős, megalkuvást nem ismerő, kérlelhetetlenül szigorú istent. El akar menni, messzire. Úgy gondolja nincs itt már mit keresnie. Eszményét, megváltoztatni teljesen az embert, hogy méltó legyen az ő istenére, hogy az élete és a hite ne két dolog legyen, itt nem látja megvalósíthatónak. De másképp alakul. Útja szülőfaluján visz keresztül, ahol éhínség dúl. Még a papjuk is elhagyta őket. Brand, hogy vigaszt nyújtson egy szerencsétlennek, aki kétségbeesésében megölte a gyerekét, csónakba száll a viharos tengeren. Hiába kér segítséget, senki nem kockáztatja az életét. Csak Ágnes, Brand régi gyerekkori ismerősének menyasszonya követi. A lány egy életre elkötelezi magát neki. A falubeliek felkérik, legyen a papjuk. A szavai talán nem jutnak el hozzájuk, de az, hogy valaki cselekszik is, nemcsak beszél, az igen. Elvállalja a feladatot. Feleségül veszi Ágnest, kisfiuk születik. 

Közben meghal az anyja, akinek nem bocsát meg, mint fiú, és akitől megtagadja a feloldozást, mint pap, mert az asszony nem hajlandó még életében lemondani minden vagyonáról, amiért egyébként a boldogságát áldozta föl fiatalkorában. Brand is gyötrődik, de a mindent vagy semmit elvét mindenkivel, anyjával, saját magával szemben is érvényesíti. Megbetegszik a kisfia. El kéne költözniük. Majdnem meginog, de maradnak. Mert már vannak hívei, akikért felelősséggel tartozik. Meghal a gyerek. Ágnes megpróbál Brand hű társaként, hitének hű követőjeként továbbélni, és amikor őszintén úgy érzi sikerült, meglátja istent és meghal.

Brand a régi, kicsi templom helyére örökségéből új nagy templomot épít, ebbe menekül, Ágnes halála végképp magába fordítja. De amikor elkészül, rájön, hogy az igazi hit nem ettől függ. Kulcsra zárja, és elindul föl a hegyekbe. Ott hagyja az ünneplő tömeget, a reálpolitikus Bírót, aki hol ellene uszította az embereket, hol egyezkedni próbált vele, a Prépostot, az egyház hivatalos képviselőjét, aki be akarja törni, hogy járja most már a vallás megszokott útját. A hívek egy darabig lelkesülten követik, de aztán megtorpannak, és a Bíró egy pofátlan hazugsággal visszafordítja őket. Brand végképp egyedül marad, csak Gerd, anyja régi, elárult szerelmének bolond, manóhívő lánya marad vele. Mielőtt mindkettőjüket elsodorja a lavina, még istenhez kiált, hogy mi volt ez az ő nagy, mindennel és mindenkivel szemben érvényesített akarata: üdv vagy átok? És a szeretet istenével válaszol egy hang. És ezzel meg is békélhetnénk, hogy az isten neki is megbocsát. De ő nem a megbocsátás jegyében élt. 

Akkor ez megkérdőjelezi az egész életét? Nem lehet hazugságok, megalkuvások nélkül élni? Valószínűleg nem. De legalább tudjunk róla, hogy hazudunk és megalkuszunk. Ha van egy Brand, akihez mérhetjük magunkat. 

„Hogy Brand éppen pap, az voltaképpen nem lényeges; a mindent vagy semmit követelés az élet minden más területén is fennáll, szerelemben, művészetben, stb. Brand én magam vagyok legkülönb pillanataimban… Akkoriban, amikor Brandot írtam, az asztalomon egy skorpiót tartogattam egy söröskorsóban. Az állat hébe-korba megbetegedett, olyankor egy darab lágy gyümölcsöt dobtam be neki, őrjöngve vetette rá magát, és belelövellte a mérgét; ettől aztán meggyógyult.” (Drezda, 1870. október 28.)

A Brand első magyar fordítása 1926-ban készült el. Hajdú Henrik munkája, aki Ibsen majdnem valamennyi drámáját lefordította. Az új fordítás 2003 óta áll rendelkezésünkre. 

A Brandot eddig magyar színpadon még nem játszották.

(Az idézetek részletek Ibsen levelezéséből)