Opera ultima

Április 17. Nagyszínpad, Újvidéki Színház. Ha le akarjuk fordítani Kokan Mladenović bináris szerkezetű zenés előadásának címét – Opera ultima, milyen archaikus, milyen titokzatos! –, különös nyelvjátékot kapunk. Végopera. (Nem víg. Vagyis csak félig.) A fogalom egyszerre rántja be a képbe Rossini bolondozását, Mozart viháncolását és valami apokaliptikus morajt, végítélet-csikorgást. Túl sötét? Nem, már az eredeti Beaumarchais-darab sem volt sokkal vidámabb. 

Ahogy a cím – mely egyszerre műfaj is – kettős képzeteket teremt, maga az előadás sem tesz másképp. Janus-arcú egy produkció ez. 2 in 1. Mondhatnánk azt is, hogy jin meg jang, ha ez nem volna égbekiáltó közhely.

Fekete meg fehér fölvonásról beszélünk, sőt, fekete meg fehér előadásról. Baumarchais: A sevillai borbély. Ugyanő: Figaro házassága. Az első és a második rész külön-külön is nézhető és értelmezhető. Csak nem érdemes.

Aki ugyanis csak az első részre kíváncsi, egy opera buffo nézője lesz, amelyben színészi pontosságból, rendezői leleményből, mókából, kacagásból nincs hiány, de még csak itt-ott üti föl a fejét egy komolyabb tónusú monológ, egy mélyebb hang, egy bántó akkord.

Műfajmix. Végy egy adag versben írt A sevillai borbélyt. Üss hozzá ugyanennyi Rossinit. Ha nem elég fűszeres, szúrj be egy távkapcsolót, amellyel az unalmas részeket át lehet csévélni. Legyen benne szerelem, intrika, buli, humor. A tálaláshoz készülj elő egy elmés prológussal, amely arról szól, hogyan kényszeríti a városi vezetőség az Újvidéki Színházat arra, hogy operát rendezzen a zenés műfajért amúgy könnyekig rajongó népségnek. (Az irónia abban leledzik, hogy már a prológ, vagyis az opera ötletének megszületése is nótázva kerül elénk, A sevillai borbély nyitányára írva. A színházigazgató ellenkezhet tehát, hogy nem, amíg élek, nem éneklek – ha ezt maga is dalban mondja el.) Aztán flambírozd az egészet.

Az üszkökből fog megszületni a második fölvonás. A fekete opera. Ha egyáltalán opera ez még. Lehet, hogy csak a romja. Figaro házassága már nem Mozart Tündérországát idézi. A szereplők, akik eddig csontfehérben virítottak és széles gesztusokkal mutogatták, hogy „de szép az élet”, most letargikus kőszobrok egy csomó mikrofon mögött. A zene sem Rossini, hanem Irena Popović, akinek zenéje, amellett, hogy egyértelműen itt szól és most, agresszív, gonosz és sötét. Egy torokhangú tangó, egy nyüszítő szerelmi ária.

(2014. április 12.)