Hív a hold - Christian Paccoud koncertje elé
Minden művészetnek az a dolga, hogy felébressze az alvó,
szunnyadó területeket. Megpróbálok energiát adni a többieknek, sőt talán
energiát adni az időnek is, és ablakokat nyitni mindenfele. Az emberek gyakran
mondják nekem, milyen jó, hogy felébresztettem őket, pedig régóta már moccanni sem
volt kedvük.
Nem politikus vagyok, hanem poétikus. Talán azért vagyok itt, hogy fényt juttassak oda, ahol már nincsen.
5 éves koromban kezdtem el harmonikán játszani. Ami utána következik, 25 éves koromig, az nem túl érdekes, nem túl szép… de huszonöt éves koromra visszajöttem a lejtőről. Az olajiparban szereztem munkát az Északi- tengeren. Jó sok pénzt kerestem, végre nem mihaszna csibész voltam.
Sokáig egyáltalán nem játszottam. Aztán egy nap mégiscsak ott kellett hagynom az egészet. Fogtam magam, elmentem a bankba, minden pénzemet kivettem, hazavittem, letettem az asztalra. Kivettem belőle 5 frankot, és elmentem. Azóta csak zenélek.
Ekkor már nem a virtuozitáson dolgoztam, hanem azon, hogy színházat csináljak a harmonikán, hogy teatralizáljam a zenét, a gesztusokat. Sokat gyakoroltam, hogy megleljem a megfelelő hangot, hogy táncolni tudjak a harmonikával, lefeküdni a földre, felkelni vele, ha úgy érzem…
Elmentem Párizsba, reggelente énekeltem a metróban, nem volt állandó címem, szobám, olykor az utcán aludtam. Nagyon hamar a kabarékban kötöttem ki, akkoriban még sok volt belőlük. Minden este három kabaréban léptem fel. Énekeltem valahol, és meghívtak máshova is. Akkor már a producerek is dolgozni akartak velem, és elkezdték magyarázni, hogyan kellene csinálnom. Abban az időben jelentek meg a szintetizátorok, és azt akarták, hogy azon játsszam. Mondtam nekik: tudom én jól, hogyan kell megcsinálni egy előadást. Láttam, hogy az történhetne velem is, ami jó néhány haverommal, hogy felfuttatták őket, majd lelökték a szakadékba. Azután vége, nincs tovább. Úgyhogy én más utat választottam.
20 éven keresztül úgy adtam koncerteket, hogy semmi nyoma nem maradt: nem adták ki lemezemet, nem vették fel a számaimat, kizárólag szájról-szájra terjedt a hírem. A nézők kalózkodtak, felvették a dalokat előadás közben, kis diktafonnal.
Ezalatt találkoztam Valère Novarinával, és elkezdtem színházzal is foglalkozni. Előtte már a France Culture rádiónál belekóstoltam egy kicsit a színházba, és e munkának köszönhetően ismertem meg Valère-t. Azóta párhuzamosan folytatom a színházat és az éneklést, közben pedig műhelymunkákat vezetek nehéz helyzetben lévő embereknek.
Meggyőződésem, hogy a költészet jelen van itt is, a nehézségekkel küzdő, lecsúszott, széthullott embereknél. Itt gyűjtögetjük apró gyöngyszemeit. Azelőtt megelégedtem azzal, hogy énekeljek az öregekkel, a betegekkel, a hátrányos helyzetű gyerekekkel… De azután ráébredtem, hogy ők is képesek kifejezni magukat írásban, és hogy sokkal izgalmasabb, ha ők beszélnek. Az, hogy kereshették a maguk szövegeit, nagy bizalommal töltötte el őket, és most már gyakran ők adják a szöveges, a költői anyagot, az én dolgom pedig annyi, hogy mindezt átlényegítsem, és a nyomort örömmé változtassam.”
(Részlet a Hív a hold című portéfilmből, MTVA, 2010., rendező: Mispál Attila, szerkesztő-fordító: Rideg Zsófia)
Christian Paccoud: Hív a hold
Fejemben luftballonok,
frufrus szamársapkák,
operett-botocskák,
kis perui esernyők,
balettem is van operából,
szegények zongorája,
a Föld gyomrából szól... - így van jól...
Courzieu-től Jászberényig, Párizstól Debrecenig,
a kutyabál sarában egy szerelem születik,
és ha nyújtod kezed, eléneklem neked,
ami a tengerből szól.. - így van jól...
Jöjj, hív a Hold, cimborám, meglátod,
lesz ám zűrzavar, isszuk majd a csillagokat,
jöjj éjembe, utópia-rokonom,
aluljáró-szerelmem, ezüstszívű hangszerem...
Így lesz jó, jöjj hát, így lesz jó,
így lesz jó, jöjj hát, így lesz ez jó,
így lesz jó, jöjj hát, így lesz jó,
így lesz jó, jöjj hát,
jöjj hát,jöjj hát, jöjj hát!
Kezeket le, kispolgár,
le a fegyvert, kalapot,
kockás nyakkendőd letépd,
le a bírák süvegét,
szerencsejáték világ,
de a szegények zongorája
fiaid szívéből szól - így van jól...
Ne legyen több kerékkötő, se rosszmájú viták,
a bolond-bálok tánca az urakat sárba rántja,
a poklok káoszában a szegények zongorája
anyád szívéből szól - így van jól...
Igyál! Igyál! Igyál!
A békére!
(Fordította: Újhelyi Kinga és Rideg Zsófia)
(2014. január 13.)