Sokan megírták már Pilinszkyt, ahogy egy verset szokás megírni, vagy ahogy egy folyót lehet folyatni azáltal, hogy benne úszunk, vele sodródunk, miközben a partot nézzük. Leírni azt, hogy „aszkétikusan sovány” életművét hány kötet képviseli, melyik milyen verseket tartalmaz, életének mely költői szakaszát jelenítve meg. Nem leírni mindezt, csak hallgatni róla – talán még nagyobb szellemi vállalkozás. Mint ahogy a halk kérdésfeltétel is, hogy nála vajon a huszadik század következetlen, kusza világa rendeződik egy egységes, tragikus felhangú életműbe, vagy versei, prózái, levelei, mint történelmünk tanúságtevő pillanatai adnak hangot a jótékony mámor által befelé menekülő, a géppuskatűztől egy veréb szívdobbanásáig mindent meghalló költő vádbeszédének.
Nyilvánvalóan megvolt rá a képessége, hogy időről időre „restartolja”, újraélessze magát, vagy alkalmazza a resetting (újrabeállítás, lenullázás) eljárását, különben minden bizonnyal belegabalyodott volna önnön túlhevített lelki folyamataiba. Néha bele is gabalyodott. Ám mindeközben tudatában volt annak, hogy az elme felfrissítésére vonatkozólag nem az apró, józan fékezések jelentik a legcélszerűbb megoldást, hanem két merőben más dolog: a mámorban való lassú elmerülés melegfürdő-hatása, illetve a bódulat megszűnésével járó fájdalmasan tiszta öröm. Hisz minden szabadulásnak ára van, ami őnála alkalmanként egy versnyi megsemmisülést jelentett. Ennyi születő pusztulás már egy Beethoven-szimfóniát is elnémítana.
Azóta is, az elmúlt század tarka-barka kulisszái előtt láthatjuk őt viszont, amint beesett arcú szerzetesként, éteri hangon versimádkozó váteszként, csetlő-botló, kitagadott istenfiaként, párizsi szalonokban konyakozó világfiként, vagy a saját csendjét hallgató néma bölcsként bolyong a színpadon. A második világháború, a holokauszt, Harbach, Ravensbrück, az ötvenes évek Magyarországa, az Újhold-kör szoba-dobozba zárt, fülledt levegője, a lét abszurd ürességének szférikus zenéje, mind-mind olyan lélek-koordináták, melyek ide-oda lökték, űzték őt, akinek reménytől megfosztott vágyai utóbb már csak a pusztulás csúcsait ostromolták. Az oda való feljutás mégis „Új embert” teremtett, nemkülönben a költészet elpusztíthatatlanságának hitét, pont azáltal, hogy kimondatott: Auschwitz után nem lehet verset írni.
Őt olvasva, nem hiszem, hogy megrabolhatna bennünket bármiféle pusztulás, mint ahogy azt sem hiszem, hogy egy új karóra másként múló időt jelent. Mindazonáltal Pilinszky a huszadik század költészetének új reménye lett, aki ma is folyamatosan újul. Mert a tapasztalat, miszerint a földdel szintbe kerülni sosem egyértelmű dolog – lévén, hogy az ég is a földön kezdődik –, végül őt is megfosztotta a reménytelenség sötét szentségétől. Hisz aki kimondja a borzalmat, az fel is oldja, közelebb jutva így egy végső feloldozáshoz.
Földszínűvé tenni a napot. Ilyen, a mélységben lávaként ragyogó talajon szántott Pilinszky János. Azóta, a túlzott napkitörésektől védekezve, kétféle földruhát visel: egy igazit és egy álruhát. De esetében teljesen mindegy, hogy melyikben ismerjük fel.
(2014. január 21.)