Megjelent a Nemzeti magazin új száma

A címlapon Sinkó László, aki a Portré rovatban olvasható interjúban többek között azt mondja: „Nincs itt semmiféle titok”. A Kossuth-díjas művész nemcsak színházról, életről, munkáról, fivéréhez, Sinkovits Imréhez fűződő viszonyról mesélt Filip Gabriellának, hanem a tehetségtől, a büfészínészekről és arról, hogy ő az őzikék pártján áll.  *  Fókuszban a MITEM. A tavaszra tervezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozó kapcsán Vidnyánszky Attila, Viktor Rizsakov a fesztiválok világáról, Udvaros Dorottya és Rácz József élményeikről beszélnek.  *  Nézőpontok: Lévai Balázs és Osztovits Ágnes ezúttal a Johanna a máglyán című előadásról írnak.  *  Gasztro-színház rovatában Cserna-Szabó András ezúttal Ujházi kakasáról ír.  *  Az én színházam: Fábri Anna művelődéstörténész mesél a magyar színházművészet hőskoráról, amikor a színészet még egyszerre volt csepűrágás és szent feladat.  *   A „fővill", vagyis Pallagi Mihály a Nemzeti fővilágosítója a Színház és technika rovat főszereplője.  *  A direktori csel – Gajdó Tamás a színházi lapok történetébe avatja be az olvasókat a Szín(ház)lapok oldalain.

A tartalomból

„Nincs itt semmiféle titok”

„… a próbán kötelező bátran minden lehetőséget körüljárni, megcsinálni, mert csak úgy lehet megtalálni a lehető legjobb megoldást. Ha valaki semmit sem csinál, abból nem születik semmi, onnan nem lehet előbbre lépni. A semmihez nem lehet semmit hozzátenni, vagy abból elvenni. A próbán merni kell rossznak is lenni. Ennyi… - mondja az interjúban Sinkó László. Számára a Nemzeti nem épületet, hanem elsősorban szellemiséget, színvonalat jelent. Ezt képviselte akkor is, ha más színházban dolgozott, és azt a hagyományt tartja követendő példának, amit az 1950-es években tapasztalt, még a Blaha Lujza téri Nemzetiben. Ennek jegyében készül ma is minden szerepre. 

– Nem gyűjti a színlapokat, a színházi emlékeket?

– Régebben drága jó szüleim figyelték az újságokat, félretették a rólam szóló cikkeket, most a családom és a húgom is gyűjti a velem kapcsolatos írásokat. Hogy ezeket az otthon felhalmozott dokumentumokat összerendezgessük, kellene egy nagyobb pakolás, szelektálás.

(…)

– A Nemzeti Színház történetét is taníthatná. Igaz, nem a legidősebb tagja a társulatnak, de az egyetlen, aki három Nemzetiben is játszott...

– És hányféle Nemzetiben?! A fivérem, Sinkovits Imre vitt be először a régi, a Blaha Lujza téri épületbe. Nagyon leegyszerűsítve azt is mondhatnám: neki köszönhetem, hogy színész lettem. Pedig tűz és víz voltunk. Ráadásul tizenkét év volt közöttünk a korkülönbség. Ez óriási idő – testvérek és kollégák között is. Nagyon mást gondoltunk sok mindenről, így a színházról is, de tiszteletben tartottuk egymás véleményét, ez a mi személyes kapcsolatunkat nem zavarta. Az ’50-es években, még kisfiúként rendszeresen bejártam hozzá, az ügyelő mellől néztem az előadásokat. Ott fertőződtem meg a színházzal. Akkor határoztam el magamban, hogy színész leszek, de senkinek sem árultam el. Aztán másodéves növendékként már statisztáltunk a Nemzetiben, kisebb szerepeket is kaptunk. A főiskola után Debrecenbe kerültem, de négy év múlva Both Béla a Nemzeti Színházba szerződtetett, amely akkor már a Hevesi Sándor téri épületben működött. A Katona József Színházban töltött 12 év és a rövid Új Színház-i időszak, illetve szabadúszás után 2003-ban tértem vissza a Nemzetibe, amikor Jordán Tamás lett az igazgató. Azóta itt vagyok, de számomra a példa az ’50-es évek Nemzetije, ahol a legkisebb szerepeket is óriások játszották…

*

FÓKUSZ

– Nem szabad félni a nyitástól, a változástól! Végső soron a színházművészet lényege az útkeresés, a világra való rácsodálkozás, a lét újrafelfedezése és megfogalmazása őszintén és magas színvonalon – mondja a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (MITEM) szervező Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila. 

– Míg a szomszédos Romániában például számos nemzetközi fesztivál működik, addig Magyarországon már évtizedek óta „hiánycikk” egy igazán jelentős, nemzetközileg is jegyzett színházi szemle. Az évtizedes bezárkózás után a nyitás és a minőség fontosságát hangsúlyozza a Nemzeti Színház igazgatója: nem szabad félni attól sem, hogy megmérettessük magunkat. A magyar színház híre külföldön sokkal jobb, mint ahogyan azt idehaza sokan láttatni akarják. Bátran és nyitottan kell a világ felé fordulnunk, és lehetőség szerint tágra nyitott kapukkal kell fogadnunk más kultúrák, értékvilágok, hagyományok és útkeresők képviselőit. 

– Hogyan várjuk el a világtól, hogy ránk figyeljen, ha mi nem vagyunk kíváncsiak rájuk?!

Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a magyar néző egy sor előadást látva szintén megteheti a maga összehasonlítását. 

– Lássuk, hol tartanak, hogyan keresik a gyökereiket és forrásaikat, merre látják a megújulás lehetőségeit a közép-európai színházak két évtizeddel azután, hogy felbomlott a Szovjetunió és véget értek a diktatúrák. Érdekel bennünket, hogy a globalizálódó világban milyen egyedi és milyen közös színházi megközelítések léteznek a hasonló történelmű országokban. Erről szeretnénk dialógust folytatni velük és a közönséggel az előadásokon keresztül. De nem ragaszkodunk mereven csak ehhez a régióhoz, ezért tatár, grúz, norvég társulatokat is hívtunk. Az előadások mellett beszélgetéseket, közönségtalálkozókat, konferenciákat tervezünk.

*

– Ha van rá mód más társulatok előadásait nézni, mit figyel?

– A színész nagyon zárt közösségben, feszes tempóban éli az életét: próba, előadás, próba, előadás… Egy-egy fesztiválon alkalom nyílik arra, hogy találkozzunk kollégákkal, akik másként játszanak, próbálnak, más a hozzáállásuk, mások a tradícióik – de a végeredmény hasonló. Úgy értem, hogy ha telítve van mondanivalóval az előadás, akkor az hat. Én erre vagyok kíváncsi: hogyan hatnak? A legjobb előadás persze az, amelyik engem is nézővé tud tenni.

*

GASZTRO-SZÍNHÁZ
Cserna-Szabó András: Ujházi kakasa

Néhány éve internetes közvélemény-kutatás zajlott, mely azt volt hivatott kideríteni, melyik Magyarország kedvenc étele. A legtöbb szavazat az Ujházi-tyúkhúslevesre érkezett. Meglepően jó eredmény ez egy olyan fogástól, ami tulajdonképpen nem is létezik. De ne szaladjunk ennyire előre.
A „realista színjátszás úttörője”, ki „meleg humorral ábrázolta az élet elesettjeit és kisemmizettjeit”, 1841-ben született Debrecenben, és a fővárosban halt meg 1915-ben. Sopron, Kolozsvár, Kassa után a pesti Nemzeti következett. „Színész volt, nagy művész volt, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett” – írja róla Nagy Endre (következetesen rövid u-val, így teszünk mi is). Majd korrigálja kijelentését: „De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateau-briandok, Wellingtonok között ott szerepel az Ujházi-leves is”…

*

AZ ÉN SZÍNHÁZAM
Fábri Anna irodalomtörténész

– A színészmesterség lebecsülését a „csepűrágó” kifejezés jól tükrözi. A tisztes nemesi vagy polgári családok ugyan nem örültek, ha a fiuk színészi pályára ment, ám ha mégis, annak erkölcsi megítélése nem volt olyan negatív, mint a színtársulatokhoz álló nők esetében. A házasságon kívüli kapcsolatok és válások számát tekintve élen járt a színésztársadalom. Ez azt a megítélést erősítette, hogy erkölcsileg kétes pályáról van szó. Ugyanakkor valóban elsőrendűen nemzeti ügy volt a színház ügye. Innen nézve tehát dicsőség és szent feladat a nemzeti kultúra érdekében, a magyar nyelv kifejlesztése terén működni, másfelől azonban elmarasztaló a társadalom ítélete: aki pénzért táncol, énekel, az nem a rendes társasághoz tartozik.

*

NÉZŐPONTOK

Lévai Balázs: „Megjelenhet-e aktuálpolitika a színpadokon? Ha megjelenhet, milyen formában, hogyan? A kritikus cikkeket olvasva úgy tűnik, van olyan színházi alkotó, akitől szinte elvárás, hogy politizáljon a rendezéseiben, míg mások esetében ez felháborító skandalum.”

Osztovits Ágnes: „Tompos Kátya valamennyi színpadi pillanata lenyűgöz. A haláltól reszkető, de hitét, elveit fel nem adó fiatal lány szinte eseng a megértésért… Blaskó Péter a Johannát vigasztaló, végül magára hagyó Domonkos testvér szerepében remekel.” 

*

SZÍN(HÁZ)LAPOK
Gajdó Tamás: A direktori csel

A színház és a közönség hosszú ideig egyoldalú kapcsolatban állt egymással. Az igazgató színlapokat ragasztatott ki, így hirdette társulata előadását. A közönség pedig vagy eljött megnézni azt, vagy nem. A tapasztalatok azt mutatták, hogy általában nem. Ki kellett tehát mozdítani otthonából. Meg kellett győzni valamivel, hogy nem lehet semmi fontosabb a színházi előadás megtekintésénél. Rá kellett venni, hogy korábban hagyja félbe a mezei munkát, hogy mozduljon ki kényelmes foteljéből, s bírjon ki néhány órát pipázás nélkül. Rá kellett venni, hogy szorítsa lábát elegáns és kényelmetlen lábbelibe; s adja át magát önfeledten az általa olyannyira megvetett komédiások játékának. A színházigazgató jól ismerte a közönség tunyaságát.

***

- a Nemzeti Színházban
- a Nemzeti Színház Andrássy úti jegyirodájában
- a MÜPÁ-ban
- a LIBRI könyvesboltokban az ország egész területén