Ajánló - Szcenárium, IV. szám

Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi (részlet)

„Földöntúli öröm szállotta meg az embereket és az emlékezetükből kiseperte a pénzt, birtokot és minden e világi jókat. A szájak csak éneket termettek és jó szót. A vérből sem hullott ma este indulat és nem hulla parázna vágy, hanem megnyugodva csörgedezett, mint a patak, amelyből szelíden isznak a Csillag után futott csordapásztorok gazdátlan juhai.” (Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi) 

kultusz és kánon 

Tömöry Márta – Szász Zsolt: Örömmondók (A betlehemes szokáshagyomány esélyei a változó időben)

„A hagyományféltés, a hitelességre való hivatkozás, a nosztalgia, netán a fejlődés mítoszára szocializált városi ember kissé lesajnáló attitűdje … máig kíséri a betlehemezőket, és azokat is, akik, mint Volly István vagy Kodály Zoltán, arra vállalkoztak, hogy e szokást a »magas kultúra« rangjára emeljék. Gondoljunk Volly István Nagykarácsony éccakája c. hazát és világot bejárt nagysikerű színpadi művére és a nyomában bontakozó mozgalomra! 1934-ben tartották az első előadást a pesti Zeneakadémia nagytermében.” (Tömöry Márta – Szász Zsolt)

Pálfi Ágnes: A betlehemes játékok versnyelve és prozódiája 

„Míg Jézus kereszthalálának húsvéti passiójátéka többnyire nyílt színen, gyakorta a szabadban, a nyelvi-etnikai (falu)közösség teljes nyilvánossága előtt zajlik, a téli ünnepkör betlehemes játékának közege a családi otthon intim, zárt tere. Az évkör e kitüntetett pontján ellentétébe fordul a szereposztás: nem a hívő járul a szentség elé, hanem a szentség kér bebocsáttatást minden egyes hívő hajlékába. (…) A betlehemezés tehát nem a közösség egészének nyilvános eseménye, hanem egy olyan rituálé, amely a közösség minden egyes család(tag)ját külön-külön szólítja meg; mintegy azt sugallván ezzel, hogy a világ sorsa a kisded születésekor itt és most, ebben az intim közegben dől el.” 

Zsávolya Zoltán: Az Isten pénze (Betlehemesek Nyugat-Dunántúlon)

Szakralitás és posztmodern (Műhelybeszélgetés a 2013-as DESZKA Fesztiválon – lejegyezte: Ungvári Judit)

 

fogalomtár

Végh Attila: Írott istenek

„Aki a görög mítoszok világában megmerül, az észreveszi, hogy ezek a mesék saját lelki életének mozzanatait, eseményeit írják le úgy, hogy miközben a reflexió mit sem veszít ontológiai súlyából, a belső történések kollektív-szellemi, sőt, egyszersmind kozmikus értelemirányt kapnak. Ha Orpheuszt, aki alászállt a holtak birodalmába, hogy kígyómarta szerelmét visszahozza, lelkileg elég mélyre sikerül követnünk, vajon nem döbbenünk-e rá, hogy az életben is csak az lehet igazi társunk, akiért a magunk alvilágába szálltunk alá, hogy azután együtt jöjjünk föl a napvilágra?” (Végh Attila)

arcmás

Ihletáramok (Verebes Ernővel Balogh Tibor beszélget)

„…az igényes színházi zene önmagában is megáll. Hellyel-közzel ugyan lehet alárendelt, idő- és térkitöltő a szerepe, de akkor már inkább csak zenei effektusnak nevezhetnénk. A színdarabokhoz komponált zenék közül azonban nagyon sok olyan maradt fenn, melyekről később »levált« a színpad, a játék, a tánc, és maradt a zene: ezek immár szvitként, szereplők nélküli, önálló zeneművekként élnek tovább.” (Verebes Ernő)

hang – szín – kép

Vajda János: Cantus firmus (Szakralitás a kortárs zenében – az interjút Ungvári Judit készítette)

„…nem attól lesz valaki kortárs zeneszerző, hogy olyat produkál, amit eddig még soha nem hallottunk, hanem attól, hogy a mai világban él, szembesül mindazzal, ami körülveszi, és ehhez a zenetörténet elmúlt ezer évéből meríthet, válogathat eszközöket. (…) Egyfelől persze igaz, hogy a kutya nem hallgatja a kortársak műveit, a ma zenéjét, másfelől viszont egy mai szerzőnek egyszerre áll rendelkezésére az elmúlt ezer év szakrális és profán zenéje, a folklór akárhány változata, a könnyűzene. És mindez attól válik kortárssá, hogy egy ma élő ember kezdi el a maga számára értelmezni – ettől az új nézőponttól válik a műve egyedivé.” (Vajda János)

nemzeti játékszín

Balogh Géza: Németh Antal és a rendezői színház. Első rész: A felkészülés évei 

„Az összes rendezői forradalmaknak volt egy közös jellemzőjük, nevezetesen az, hogy mindnyájan a mai színpadi formához, a zárt nézőterű, rivaldával, függönnyel és díszletekkel határolt úgynevezett Guckkastenbühnéhez igazodtak. Bármilyen radikálisan változtatták is meg a rendezést, a színfalat, a ruházatot, a testjátékot és az előadott darabok tendenciáját – mint például a könyvéről nálunk is jól ismert Tairov vagy a jelenlegi moszkvai Színházi Laboratórium igazgatója, Mejerhold, - ez csak az eddigi színház horizontját tágította ki, anélkül, hogy az előző struktúrát elhagyta volna.” (Németh Antal, 1927)

kilátó

Eugenio Barba: Hamu és gyémánt országa. 

(2013. december 28.)