Bízni a szóban

– Emlékszik az első színházi élményre?

– Nagyon régen volt, hogyan is volt?! Gyerekkoromban inkább moziba jártunk, Berettyóújfaluban Makk Károly papájáé volt a falu mozija. Amikor Észak-Erdély visszakerült, 1941-ben, Nagyváradra kerülve kisgimnazistaként jártam először színházban. Az épületre, a játékra, a színes világra emlékszem, de a darabra nem. Ezen a színpadon láttam Mécs Lászlót, aki a premontreiek fehér reverendájában szavalta saját verseit. Magával ragadó élmény volt!

– Shakespeare-rel kapcsolatosan azt írja egyik tanulmányában, hogy az ő kora és a mi korunk közönsége közötti különbség az, hogy a „mai ember lelkében egyre csökken a szó felidéző ereje”, s ezért minden mással próbálja felhívni magára a figyelmet a színház is.

– Régebben ünnepibb esemény volt a szó az emberek életében, amely munkában, magányban, kisebb közösségekben telt, ritkábban esett meg, amikor nagyobb közösségben gyűltek össze. A parasztember, aki reggel elment kapálni, este örült, ha szót válthatott a feleségével, gyerekeivel. „A néma gonosz kölcsönkérte a jóság nyelvét és lármává degradálta” – írja egyik versében az angol Wystan Hugh Auden. Anélkül, hogy a gonosz jelentésén elmélkednénk, a mondat második felére figyeljünk. A tömegkommunikáció jóvoltából szó- és képözönben élünk – és ebből már elég!

A szavakból sóder lesz, rizsa, ahogy a diákok nevezik azt a fölösleges beszédet, ami ellen inkább védekezni kell. Ebből pedig nehéz a hiteles szónak kiemelkednie, amire érdemes odafigyelni – és nem feltétlenül kell hinni benne –, csak egyszerűen foglalkozni kell vele, a provokatív erejét komolyan venni. Úgy érzem, kevesebbet bízunk a szavakra, mint amennyit lehetne, s amit szavaktól várunk, az is kevesebb. Nem biztos, hogy azok a szavak a fontosak, amelyek csak a mennyiségüknél fogva dögönyöznek bennünket, hanem inkább azok, amelyek állásfoglalásra kényszerítenek.

– Mi történik ebben a szóözönben a színházban?

– Megvannak annak a fogásai, hogyan próbálják a közönség figyelmét egymásra licitálva fölajzani – és nem csak színházban –, aminek az eredménye éppen ellenkező: lefelé hat. Bevallom gyakorló tanárként is egyre ritkábban vittem diákokat színházba. Elmegyünk, mondjuk, a Csongor és Tündére, s ahelyett, hogy ott Vörösmarty szavait komolyan vennék, teszem azt a nyílt színen szeretkeznek, mert úgy gondolják, ezzel lehet a közönséget lebilincselni. Ha valaki ezt akarja látni, elég ha kinyitja a televíziót!

Vallom, hogy minden ember óriási érték, ám a színháznak kellene hogy legyen egyfajta minőségi szintje, és nem volna szabad az intézményeket anyagilag annak kiszolgáltatni, hogy minél több nézőt akarjanak becsábítani, mert ezzel a sokaság igényéhez kell igazodni, s ahhoz szükséges a „cirkusz” vagy nem is tudom micsoda. Én hiszek abban, hogy nem sokaság, hanem lélek. A tömegigények kielégítésének hajhászásában az a veszély rejlik, hogy a minőségi nézőket elveszítjük. Ugyanakkor a minőségi színház a szélesebb közönség számára sem volna megalázó vagy veszteség. Éppen ellenkezőleg.

– Mit ért minőségen?

– Az én eszményem az eszköztelen színház, amikor a színész pusztán a testére és a szavakra hagyatkozva eleveníti meg a művet, és így szerzi meg a közönség rokonszenvét. Talán naivabb nézőnek kellene lennem. Általában fintorgó képpel jöttem ki a darabokról. Amikor egyetemistaként láttam az angol Peter Brook híres Szentivánéji álom-rendezését, az visszaadta a színházba vetett ingadozó hitemet. Szintén ebben az időszakban volt az, amikor az egyetemen Füst Milán tartott előadást Shakespeare-ről. Ő mesélte, hogy a Vihar előadásán – talán Londonban – ózont permeteztek a közönségre, hogy a nézőtéren a vihar légköri viszonyait is felidézzék. Füst Milán pedig azt üvöltötte: ez őrültség, baromság, hiszen maguk a Shakespeare-szavak viharzanak. A szövegei ugyanis nem arra vonatkozó útmutatások, hogy milyen hatásokat kell általuk más úton előidézni, hanem azok maguk – a színész játéka révén – idézik elő a hatást a nézőben.

Megdöbbent, amikor azt látom, hogy ha egy színház szívdöglesztő és drága technikai produkciókkal él, amelyek persze érdekesek és a szellemességüket sem lehet teljesen kétségbe vonni. Nekem mégis az az érzésem, mintha az előadott művek valamiféle technikai önreklámozás ürügyévé válnának.

Bizonyára vagyunk néhány színházra valók, akik mondjuk akár egy régi szerző darabjának a mai emberhez szóló értelmezésére vagyunk kíváncsiak: az ismert szavak új hangsúlyaira. Akár be is hunyhatom a szemem, mert nem vagyok kíváncsi többre, csak a szavak hatalmára, és az élmény ettől még eleven színház.

– A látvány kapcsán mondta Csányi Vilmos, hogy a képi információk feldolgozására az állatok is képesek, az ember evolúciós előnye azonban többek közt az, hogy kialakult az absztrakciós képessége, kialakult a nyelv, s hogy olyan dolgokat is el tud képzelni, amelyek nincsenek.

– A szó a szellemet nagyobb öntevékenységre és kooperációra készteti, mert a szavak megérintik a vizuális fantáziát, s magam öltöztetem fel a megidéződő képet. A szó többet mond, mint a látvány, amelyen tágra nyílt szemmel csodálkozhatok.

– Hogyan látja az élő szó és a leírt szöveg viszonyát?

– Azt mondják, a szó elszáll. De az élőszó mégis sokkal könnyebben érthető, mint a leírt. A gyerekeket sem lehet elültetni valamely klasszikus mellé, de ha magyarórán felolvasom a szöveget, a tízórai is kiesik a kezükből. Az artikuláltan elmondott szöveggel kalauzolom is a gyereket, és ugyanezt teszi a színész is a közönségével, ahogy a szerepét átéléssel elmondja-játssza. A mondatok dinamikája ugyanis nem papíron, hanem élőszóban elevenedik meg, a „papírszöveg” csak lenyomata a beszédnek, és őrzi annak bizonyos jellemzőit, más jellemzőit viszont lenyesi, veszni engedi – ezt kell visszaadnia a színésznek. Ma ebben nem hisznek. A szavak erejében.

Ezt persze másfelől is megközelíthetjük. Katona Józsefnél – akiről az egyetemi szakdolgozatomat írtam –, a Bánk bán színi utasításaiban nem azt olvassuk, hogy Petúr leül, hanem: egy székre veti magát; amikor pedig behozzák Melinda holttestét: Bánk a fejét a földhöz nyomva görgeti – ezek a nyelvi fordulatok is mutatják, hogy a színésznek szánt utasítást milyen elemi erővel meg lehet fogalmazni. Ha tehát az ember figyelmesen és értő lélekkel olvas, akkor az ilyen elejtett megjegyzések révén lüktetni, élni kezd a szöveg.

– És Shakespeare?

– Shakespeare-ben az a gyönyörű, hogy egyszerre tudott szórakoztatni és életbevágó dolgokról tudósítani. S ezt nemcsak a vájt fülű közönség értette meg, hanem azok az egyszerű emberek is, akik röhögtek a trágárságain, amelyekből észrevétlenül átvezette őket az emelkedett gondolatok felé.

Emlékszem például, amikor a Hevesi téri Nemzetiben a rendetlenkedő gyerekeket Sinkovits Imre az előadást megszakítva kioktatta, hogy miként is kell a színházban viselkedni. Pedig nem prédikálni kell, hanem úgy kell játszani, hogy a tízórai és a bunkósbot is kiessen annak a kezéből, aki a színházban randalírozik. Shakespeare sosem hordta volna le a zajongó mesterlegényeket, mert kiröhögik. Ő állta ezt a versenyt. És szerintem volt benne felelősségérzet: meg akarta szólítani a korát, érezte, hogy fontosabb ő akár egy uralkodónál is, mert annak vannak hajóhadai, ágyúi, de színháza csak neki van. Tehát nem csak meggazdagodni akart, hanem formálni is a világot – tudta, érezte, hogy ez hatalom.

Szó sincs azonban arról, hogy ma is úgy kellene játszani, ahogy négyszáz évvel ezelőtt tették, a színház ugyanis nem múzeum. De az Othellót úgy kell eljátszani, hogy egy férj ma is elgondolkozzon azon, hogyan bánik a feleségével, hogy mit kezdjen a féltékenységével. Azzal a bizalommal kell ma is előadni a régi, klasszikus darabokat, hogy azok nem szűntek meg a jelenhez szólni, ám ezt sohasem a mű peremén megjelenő kuriózumaival teszi, hanem a lényegével.

– Az iskoladrámák – így a piarista rendé – mennyiben voltak igazi színdarabok és az előadásaik igazi színházi események?

– A kecskeméti rendház történetében olvasható a következő epizód. Egy tehetős ember Pestre akart menni, és egy cigánytól bérelt volna szekeret, aki azonban azt mondta: csak holnap, mert ma a piarista atyáknál színdarabot adnak, amit ő meg akar nézni. Talán nem túlzás ebből arra következtetni, hogy egy egész város számára jelentős esemény volt az a színház, amelyet diákok adtak elő, és bizonyára az egyetlen is volt a városban.

Rendalapítónk, Calasanzi Szent József – aki 1649-ben halt meg – eleinte tiltotta az iskolai színjátékokat, mert hivalkodásnak tartotta, és a szegény gyerekek tanítása mellett nem is nagyon volt erre pénz. Aztán – gondolom – engedtek az idők kívánalmainak, hogy az oktatás ne legyen túlságosan rideg és aszkétikus. A történeti Magyarországon 1642 óta működtek piarista iskolák, s ezek történetéből ismerjük a rend iskoladrámáira vonatkozó feljegyzéseket. Játszottak Molière-t is, Plautust is, de a darabokat kivonatolták, lerövidítették, az iskolás gyerekek számára átdolgozták.

– Ha – mondjuk így – laza erkölcsű színész játszik szentet, nincs abban ellentmondás?

– Hogyne volna! Maga az élet is tele van ellentmondásokkal. De a hányt-vetett életű emberben is felvillannak a szentnek a sejtelmei, így azt nem érzi magtól teljesen idegennek. Egy szent életű ember is előadhat egy bűnös történetet, és eljátszhat egy gyilkost. Az emberben akkor is mindegy „együtt van”, ha nem kapaszkodik meg Istenben, ha nem adja át egész élet Istennek, de ettől még annak vonzásában, ámulatában él – gyötrődve, tudatosan vagy sem.

– Latinovits Zoltánnal szoros kapcsolatban volt.

– Lelki atyja és a barátja is voltam. Zseniális színész volt, jó barát és nagyon nehéz ember. Elragadtatottságban játszott – és élt. Baj volna, ha mindenki úgy játszana, mint ő, és az életét se lehet követendő példaként mások, a jövő színészei elé állítani. Amikor színházat akart alapítani, délutánra hívták be a minisztériumba, mire ő azt mondta: jobb volna korábban, mert ő akkorra már részeg. Nem tudott magán segíteni. Az ivás, lényének az ellentmondásossága, a folytonos izzás a maga teljességében lényének része volt. Nyilván a kor is hozzájárult ahhoz, hogy felőrlődött.

– A színész számára egyedülálló lehetőség, hogy mások – a drámák konstruált világában megelevenedő szereplők – szabadságának és korlátainak a terébe is be tud lépni.

– Tulajdonképpen mindannyiunk vágya és törekvése, hogy ne maradjunk önmagunkba bezárva, hogy megértsük egymást. A diákjaimnak azt szoktam mondani, hogy az emberi lét lehetőségei olyanok, mint egy gazdagon terített svédasztal: mindent nem lehet magamévá tennem, mert egy tányérom van, egy gyomrom. Örülök, hogy ennyi minden közül választhatok, de nem kell lemondanom a többiről sem, mert a másik ember mást választ, és annak örül, én pedig azzal a másikkal jóban vagyok, tehát megoszthatjuk egymással az élményeinket.

A színházban is ez történik.

A színész belebújik a szerepekbe, a néző ugyan nem bújhat beléjük, de ő is átéli a megidézett életeket, azok tragikus vagy komikus pillanatait. Ha nem érdekelné az embert a másik sorsa és az élet egésze, színház sem volna. Mindez a színészt oly mértékben érdekli, hogy meg is tanulja egy másik – király, gazember, koldus – szerepét, s ebbe a befogadásba beavatja a nézőt azzal, hogy eljátssza neki. A színész ugyanakkor csak ideiglenesen lesz király, gazember és a többi, a kockázatival együtt már nem vállalja ezeket a sorsokat, hiszen miután a királyt lenyakazták, ő tapsok közepette hajlong a közönség előtt. Ám játék közben mégis magára vette annak a másik embernek a sorsát. De ne felejtsük, hogy a színésznek is – mint mindenki másnak –, egy szerep jut az életből. És az övé pont az, hogy színész.

Kornya István

Budapest, 2003–2013.
Az interjú korábbi és rövidebb verziója olvasható Jelentis István Ha valaki beszél... (2007) című kötetében.

(2014. január 07.)