Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Strausz Kálmán karmester a Johannáról

Egy oratórium blattolásáról, egy „nemszeretem” alkotás megkedveléséről, a hiányérzetről és egy több évtizedes álom megvalósulásáról, a zenei szenzációról és a hitről, valamint a csalogány dalának üzenetéről is mesél Strausz Kálmán, a Johanna a máglyán produkció zenei vezetője és az előadás egyik karmestere.

 

Zeneakadémista koromban a szolfézs órák utolsó húsz perce mindig arról szólt, hogy a professzor asszony, Szőnyi Erzsébet elővett egy-egy általunk nem ismert művet, letelepedett a zongorához, nekünk pedig le kellett blattolnunk, amit játszott. Egyik alkalommal Honegger Johanna a máglyán művére került sor. Meg kell mondanom, akkor még nagyon nem tetszett. Szokatlan volt ez a zenei nyelv, ám mivel két hónapon át foglalkoztunk vele, egyre jobban megszerettem. Gyakorlatilag azóta – lassan négy évtizede – foglalkoztat: nemcsak a zene, hanem Jeanne d’Arc története, és ahogyan azt Claudel megírta.

A nyolcvanas években mint énektanár minden évfolyamon tanítottam a Johannát. Mikor aztán Debrecenbe kerültem a Kodály Kórus élére, sikerült meggyőznöm a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny szervezőit, hogy mutassuk be a Johannát, méghozzá dramatikus változatában, nem csak oratóriumként. Az előadást Pinczés István rendezte, a város sportcsarnokában háromezren látták, de a befejezésével kapcsolatban maradt bennem hiányérzet, és ez nem hagyott nyugodni. Hosszú évek múltán, pár éve felhívtam Vidnyánszky Attilát, hátha lát fantáziát egy új színházi előadás létrehozásában. Azt gondoltam, legyen ebből egy egyszeri produkció az Erkel Színházban vagy a Müpában. Találkoztunk Attilával, odaadtam neki a lemezt, és rá egy napra azzal hívott fel, hogy mivel ez a 20. század egyik legnagyszerűbb darabja, ő ezt mindenképp bemutatja, méghozzá a Nemzetiben, és nem egyszer, hanem sorozatban. Évtizedes álmom valósul meg, hogy végre kompromisszumok nélkül kerül színre a Johanna…

Nemigen tudok példát a zeneirodalomban arra a harmonikus együttműködésre, amely a Johanna zeneszerzője és szövegírója között megvalósult. Verdi is, Puccini is híres költőkkel dolgozott, de náluk az történt, ami általában: van egy költő, aki librettót ír, és a zeneszerző megmondja, hogy az elkészült zenéhez hogyan kellene tömöríteni, alakítani a szöveget. A Johanna esetében másról volt szó. Annyira egy hullámhosszon „működtek”, hogy amikor Claudel még nem készült el egy szövegrésszel, és Honegger előre megírta a zenét, a muzsika és a szöveg minimális változtatásokkal passzolt egymáshoz. Külön érdekes, hogy Claudel, a nagy francia katolikus költő minden konfliktus nélkül tudott együtt alkotni Honeggerrel, a svájci származású protestáns zeneszerzővel.

Az eltelt évtizedek alatt talán én is bölcsebb lettem annyival, hogy már nem is a zenei szenzáció a legfontosabb számomra, hanem a műből, a történetből áradó hit. Ennek számos példája idézhető, de én az utolsó mondatot, az utolsó pici zenei momentumot emelem ki. Nem más ez, mint a csalogány dala, amiről a szövegben Jeanne a gyerekkorába érve mesél. Furcsán fejeződik be ez a szakasz, mert a dúrban induló dallam mollban ér véget. Mondatnám ezt hatásvadásznak is, de Honegger ezzel finoman jelez és mesél: íme, elmondtam nektek egy történetet, amely a teljes reménytelenséggel kezdődött, és a csalogány dalával végződik. Ha ezt szavakra kellene fordítanom, azt mondanám: a legnagyobb sötétségben is gyúlhat egy parányi gyertyafény, jöhet egy gyermeki lélek, egy leány, aki kivezeti népét (vagy akár az egész emberiséget) a reménytelenségből.

 

Lejegyezte: Rideg Zsófia

(2013. november 21.)