Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Látomások lánca - a rendező a Johannáról

Vidnyánszky Attila műfaji határátlépésekről, hazaszeretetről, aktualizálásról és a rendező szabadságáról beszél a Johanna a máglyán című bemutató kapcsán. „Maga Szent Mihály adta ezt a kardot kezembe, ezt a fényes, hatalmas kardot. Nem Gyűlölet a neve – úgy hívják: Szeretet”. A mű vége felé hangzik el Johanna szájából ez a mondat. Erről szól Honegger és Claudel műve, erről szól Johanna különös életútja Domrémy-től a Rouen-i máglyáig.

A szerzők zseniális megoldása, hogy Johanna életét nem időrendben – gyerekkorától a végkifejlet felé haladva – mutatják be; Johanna már a máglyán áll, és innen nézve visszafelé meséli el élete történetét. Felidézi a koncepciós pert, amelyben máglyahalára ítélték, és eljut a kezdetekig, amikor még kisleány volt. Egyetlen hatalmas pillanat az egész mű: egyazon pontban ér Johanna a látomások által visszafelé elmondott élettörténetének az elejére, mint amikor fellobban a máglya. A kezdet és a vég, egy ember életének eleje és vége egyetlen – előadásnyi hosszúságú, másfél órányi – drámai eseménybe sűrítve. Többek között ettől olyan lenyűgöző Claudel és Honegger műve.

Számomra most ez a máglya, amelyben Johanna elég, könyvekből van összehordva, és az európai kultúra szemünk előtt zajló pusztulását hivatott megidézni. Hatalmas könyvfalat rombol szét a tömeg, és ez válik a lángok martalékává. Johanna (az élet) meghatározó szimbólumaként is megjelenik ez a motívum: egy nagy könyvet látunk majd színpadon, amelybe Johanna története íródik.

 

Nemrég egy interjúban arról beszéltem, hogy a Nemzeti Színházban többek között olyan előadásokat is műsorra tűzünk, amelyek arról szólnak, hogy „szeretem a hazámat”. Sokan értetlenül fogadták ezt a gondolatomat, mások nevettek, gúnyolódtak rajta. A Johanna a máglyán válasz is a kétkedőknek. Claudel és Honegger – a katolikus költő és a protestáns zeneszerző – műve szól az áldozat és az árulás, a hitbéli kétség és a tántoríthatatlanság kérdéséről, a szent fogalmáról – és arról, hogy Johanna mindenek felett szereti Istent és a hazáját.

Johanna maga a szimbólum: Franciaország. A haza. Franciaország német megszállása idején prológust írt az oratóriumhoz Claudel, amely így kezdődik: „Sötétség, sötétség, sötétség”. Az akkori üzenet nyilvánvaló: volt már ilyen sötétség országunkban, a százéves háború idején, de „jött egy lány, akit Johannának hívtak”, és ő kivezetett minket ebből.

A mű egyik fontos vonulata a politikai játszmák működésének a bemutatása. Hogy miként használja fel a hatalom, a politika az egyént saját céljaira, és miként dobja oda pribékjeinek, ha már nincsen rá szüksége. Rendkívül kényes kérdés, hogy mennyire legyünk „aktuálisak” a színházban. A darab egyik kulcsjelenetében, az úgynevezett kártyajátékban, a legfertelmesebb szereplők – a száz éves háború, a 15. századi Nyugat politikusai, uralkodók, hatalmasságok – egy cinkkelt kártyával játszott partiban döntenek Johanna sorsáról. Ezek a partik mindig ugyanúgy zajlanak: aki veszít, az is nyer – ha nem most, majd a következő partiban. Claudelék konkrétan megnevezik a francia történelem akkori dicstelen szereplőit. Hogyan jön ez át ma? Hogyan tudok erről ma hitelesen beszélni egy mű által: ha „szimbolikus” maradok, vagy ha konkrét leszek? Az aktualizálás hatása erős és érthető, de nem „veszít-e” ezáltal a mű, amely mindig több az aktuálisnál? A próbafolyamat közben ezek a kérdések is foglalkoztatnak. Amikor ezek a sorok íródnak, még formálódnak a válaszok bennem, amire Önök ezt olvassák, már megszülettek a színpadi válaszaim. De annyit elmondhatok, hogy Johanna sorsán keresztül egy kicsit mindig is Magyarországra asszociáltam.

Sokan felteszik a kérdést: egy alapvetően prózai profilú színház repertoárjába, amilyen a Nemzeti Színházé, hogyan kerül egy oratórium. Két megközelítésből szeretnék erre a kérdésre válaszolni.

Célunk a színházi műfajok közötti határvonalak tudatos felszámolása. Így a szabad metaforák, az egyes művészeti kategóriáktól független, egyenrangú motívumok és gesztusok társulhatnak egymással, míg a sokat vitatott történet születik újjá a gondolat, a látvány és a zeneiség összhangjában. Claudel és Honegger alkotása nem csak zene – bár zeneműként, koncertként is előadható – hanem SZÍNHÁZ.

Másfelől régóta foglalkoztat és zavar, hogy verses vagy költői szövegek sokszor mennyire zenétlenül, „elprózásítva” kerülnek színpadra. Többször is kísérleteztem már azzal, hogy egy másik „rend” mentén szólaltassak meg darabokat, előadásokat: a gondolatot és a zeneiséget összekapcsolva. A Johannában ez eleve benne van: egy költő és egy zeneszerző munkájának csodálatos szintézise. Itt megtaláltam mindazt, amit magam is próbáltam rendezéseimben megvalósítani: ahogy dialógust próbálok folytatni a zenével, ahogy egy-egy jelenetet úgy próbálok felépíteni, hogy abban különös viszonyrendszert képezzen a zene, a látvány, a mozdulat, a gesztus és a szó.

A zenének változnia kell, egyenesnek, egyszerűnek és erőteljesnek kell lennie. A nép fütyül a technikára és a zenei rafinériákra. Ezt próbáltam megvalósítani a Johanna a máglyán-ban. Arra törekedtem, hogy eljussak az utca emberéig, de közben a zenész számára is érdekes maradjak” – mondta Honegger, a zeneszerző. Az ő partitúrája keretet ad, de nem korlátoz. Sőt, rengeteg szabadságot ad a rendezőnek. A Johanna nem dokumentumtörténet, hanem érzések, lüktetések sorozata, ami lehetőséget kínál arra, hogy továbbgondoljuk, dúsítsuk, még erőteljesebben bontsuk ki a történetet a látvány segítségével. Magával ragad minket alkotókat is ez a mű, mert sodró lendületű és vad látomások lánca, szabad szárnyalás.
 

 

(2013. november 28.)