A kérdező, aki most válaszol

Kérdezhetünk bármit, felvethetünk bármilyen témát, Szarvas József előbb-utóbb Viszák felé kanyarítja a beszélgetés fonalát. De azon a feltételezésen csak mosolyog, hogy talán már fontosabb számára a Pajtaszínház, mint a Nemzeti. A rangsorolásra nem lehet rávenni. Azt javasolja, beszéljünk inkább a szakmáról!
 

Beszéljünk a szakmáról! Sok interjú kezdődik ezzel a felszólítással, aztán úgyis mindenki arról beszél, amiről akar, amit fontosnak tart.
Nekem a színházban is a kérdésfelvetés a legfontosabb. Ahogy a gyerek tud őszintén érdeklődni a világ dolgai felől, ugyanúgy nekünk is meg kell fogalmaznunk a kérdéseinket. Mit miért teszek? Minek mi a célja, értelme? Észre kell vennünk az ellentmondásokat, a hamisságokat, a sötét foltokat. A színházban sem kész válaszokat kell adnunk. Nem is értheti az, hogy miről beszélünk, akinek nincsenek kérdései. Jó kérdései.

Milyenek a rossz kérdések?
A rosszhiszeműek.

Tapasztalta ezt a szakmai munkájával kapcsolatban?
Hogyne!

Mondana példát?
Nem. De azt hiszem, ha kinyitnánk az újságokat, bőven találnánk arra bizonyítékot, hogy a politika a mi szakmánkat is erősen megosztotta.

A kritikákat sem olvassa?
Most már nem. Nincs értelme azzal tölteni az időt, hogy csak bosszankodjak. Bizonyos lapok a politikai befolyástól, és a szerzők előítéletétől függően nagyon gyakran az igazi értékeket is helyből elutasítják vagy agyonhallgatják, mintha meg sem születtek volna. Ugyanakkor jelentéktelen produkciókat is az égig magasztalnak. Különösen zavar a cinikus megközelítés. Engem azzal ki lehet kergetni a világból, ha valaki gúnyt űz az értékeinkből, hagyományainkból…

Menekült is Viszákra!
Van benne valami. Tényleg riasztott a cinikus világ. Viszák, ez a kis őrségi falu megtetszett nekem. Menedéket is jelentett számomra, aztán feladatot adott, és ezzel új értelmet kapott a munkám. Itt valósíthattam meg azt, amiről Kaszás Attila barátommal, színésztársammal álmodoztunk. Miután Attila elment, úgy éreztem, tovább kell vinnem a gondolatot. Ő a nagyapai örökséget, a felújított zsigárdi házat adta át az ottani közösségnek, én pedig megépítettem Viszákon a kultúrpajtát, megnyílt a galéria, kiállításokat, koncerteket szervezünk, színházi előadásokat hívunk, irodalmi esteket tartunk. A Pajtaszínházhoz kapcsolódik a Tündérkert, a Tündérváró, és minden, amit az utóbbi időben sikerült életre hívnunk. Amiről mindenképpen beszélnünk kell: létrejött a Kaszás Attila Kulturális Hagyatékőrző Egyesület. Ebben az elnevezésben minden szónak jelentősége van. Az alapszabályunkban is megfogalmaztuk: a legfőbb célunk Kaszás Attila színművész szellemi hagyatékának ápolása, a Kárpát-medence nemzeti-kulturális összetartozásának, a nemzettudatnak az erősítése. Elsősorban Viszákért dolgozunk, de végső soron a magyarságunk, a jövőnk miatt fontos, hogy megmaradjanak, működjenek a közösségeink. Viszák – a hely – megtalálása véletlen volt, ami azóta ott történik, már sok ember egy irányba mutató közösségi munkája.

Jó messze jutottunk a szakmájától!
Én ezt nem így gondolom. Mindez szerves folytatása annak, amit elkezdtem még a tanyasi osztatlan iskolában, ahol verset mondtam, vagy a debreceni vágóhídon, ahol színjátszó csoportot alakítottam, aztán a debreceni színházban, a zeneiskolában, a színművészeti főiskolán…

Ilyen beszélgetések alkalmával többször elmesélte azt a történetet, amikor ifjú szakmunkásként a debreceni vágóhídon a Petőfitől – Petőfiről kötet szövegeinek felhasználásával irodalmi műsort szerkesztett, rendezett. Tehát egyetlen feladat alkalmat adott arra, hogy megmutatkozzék mint dramaturg, rendező, színész és színházalapító.
Tegyük hozzá, hogy amikor az ebesi, tanyasi osztatlan iskolában – a vágóhídi premier előtt úgy egy évtizeddel – megkérdezte tőlem a tanító néni, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: táncdalénekes vagy népművelő.

A táncdalénekest értem…
Persze, akkoriban ment a táncdalfesztivál. Hallgattuk a Sokol rádiót! De benne volt ebben a válaszban az is, hogy már akkor ösztönösen is az előadó-művészet foglalkoztatott.

De honnan vette, hogy népművelő lesz?!
Hát ez az?! Fogalmam sincs, hogy hol és mikor hallhattam először ezt a szót, de az biztos: élő népművelőt akkor még nem láttam. Most viszont mi az, ha nem közművelődési tevékenység, amit Viszákon elindítottam?!

Térjünk még vissza az első debreceni premierhez, a vágóhídi Petőfi-műsorhoz! Mi maradt mára az akkori többszörös szerepvállalásból? Mi lett az egykori dramaturggal, az íróval-költővel?!
A költészet mindenben benne van! Nemcsak versekben, az irodalmi estekben, nemcsak a színházban vagy a Cantemus kórus énekében, hanem a Tündérkert fáiban, a kemencében frissen kisült kenyérben. A költészettel – előadóként – megmaradt a kapcsolatom. Nem könnyű műfaj. Idő és komoly figyelem, felkészültség, érzékenység kell ahhoz, hogy megértse az ember a gondolatok mélységét, a szöveg sűrítettségét. Néha egy vesszőnek, egy kettőspontnak is lehet valami titka.

Annak idején saját versekkel is megpróbálkozott.
Még nyomtatásban is megjelent néhány versem.

Őrzi az újságokat?
Á, dehogy! Már az a kockásfüzet sincs meg, amit annak idején egy mátraházi táborozás alkalmával Hegedűs tanár úr, a 109. Számú Ipari Szakmunkásképző igazgatóhelyettese adott nekem azzal: ha teleírom versekkel, kapok tőle egy bőrmappát. Meg is kaptam, igaz, csak műbőr volt, de teleírtam. Azt is odaadtam valakinek, és soha nem kaptam vissza. Szép lassan kinőttem ebből a kamaszkori költői szerepből. Persze visszatekintve erre az időszakra, azt kell mondanom, ezek a versek, verskezdemények is az én pályám útjelzői voltak. Folytonossága töretlen.

És hol van az egykori rendező?
Viszákon. Ott építettük fel a Pajtaszínházat, ott lettem igazán színházalapító.

A táncdalénekesi álmokat hamar feladta...
De az éneklést nem. Tanultam hangképzést, jártam a zeneművészetibe, sőt, felvettek volna a főiskolára is. Varga Magda operaénekes, Cserhalmi György édesanyja hallott engem énekelni egy vizsgán – egy végzős növendék velem gyakorolt –, és ő is biztatott: jelentkezzek, elfogadna tanítványának, de akkor még nem volt meg az érettségim.

Később a színházban is elkerülték a zenés szerepek.
Hol énekelhettem volna?! A Vígszínházban ott volt Kaszás Attila, Rudolf Peti, Méhes Laci... Így nem lettem én táncos komikus. De itt a Nemzeti Színházban volt már egy szép zenés feladatom, a János vitéz daljátékban Bagó voltam. „...Nem bánom, nem bánom, csak szívből sajnálom...” Sőt, egy március 15-i ünnepségen Viszákon a Bánk bánból énekeltem.

Azt se felejtsük el, hogy annak idején a Csokonai Színházba is először a kórusba jelentkezett.
Azt vettem először észre az újságban, hogy a kórusba keresnek új tagokat, ezért jelentkeztem volna oda, de akkor még a bejáratot sem találtam meg. Viszont később segédszínésznek felvettek.

Ki volt az a színész a hetvenes években Debrecenben, aki „bevonzotta” a színházba?
Akkor jártam életemben először színházban, amikor Bényei Jóska bácsinál aláírtam a szerződésem. Persze amikor már ott voltam, lettek példaképeim. Ha tehettem, néztem az előadásokat, és beültem a próbákra is. Olyan kiváló művészeket láthattam, mint Kóti Árpád, Gerbár Tibor, Novák István, Oláh György... Volt úgy, hogy hazavittem a súgópéldányt, kimásoltam és megtanultam a kiválasztott szerep monológjait, figyeltem, hogy instruálja a rendező a színészt, és otthon én is aszerint próbáltam. Tulajdonképpen autodidakta módon tanultam. Igyekeztem volna megszerezni, bepótolni a hiányzó ismereteket. Rengeteget olvastam. Sokan biztattak, hogy tehetséges vagyok, de valahogy mégsem sikerült a pályára állnom. Amikor Gali László lett az igazgató-főrendező a Csokonai Színházban, azt mondta: „nálam a tehetséges színésznek nincs mitől félnie”, aztán csak engem rúgott ki… Hirtelenjében nagyon kicsi lettem. Aztán eljártam az amatőrökhöz, a mai alternatív színházak elődjéhez, s ott Tóth Dénes, Rentz Antal és Pinczés István lettek kezdetben a mestereim. És a színészek. Majd sikerült az érettségi is. Így tudtam – az utolsó pillanatban – jelentkezni a főiskolára.

Az sem lehetett könnyű...
Nem. De kiváló tanáraim voltak: Horvai István, Kapás Dezső, Montágh Imre, Hegedűs Géza. Életem véletlen csodái, mestereim voltak ők. Igyekeztem mindent megtanulni, minél több tudást magamba szívni.

Most is hozzáolvas a szerepekhez?
„A színész nem attól lesz jó, hogy sokat olvas, hanem attól jobb.” Ezt a kiváló debreceni színész Csíkos Sándor mondta, aki szintén tanított. Nem olvasok el mindent, amit egy szerepről írtak, de igyekszem tájékozódni. Olvasva a darabot, megpróbálom elhelyezni a művet a saját értékrendemben, aztán igyekszem megismerni a rám osztott szerepet, az adott személy igazságait.

És ekkor jön a harmadik személy... Hogy viseli, ha rendezik?
Elfogadom. Amíg tart a próbafolyamat, úgy tűnhet, mintha a színész legfőbb ellensége a rendező volna. De ha el tud jutni a megoldásig, akkor a színésznek egy szava sem lehet. Akkor van nagyobb baj, hogy a rendező nem kíváncsi senkire, csak a maga elképzeléseit próbálja ráerőltetni a szereplőkre.

Soha nem kérdez vissza?
Dehogynem! Tele vagyok kérdésekkel, kétségekkel. Az elfogadás ebben az esetben nem valami szolgai hajbókolást jelent, hanem együttműködést, odafigyelést, alázatot, és sok-sok vitát, bosszankodást. A rendező, ha érti a szakmáját, addig fog kínozni, amíg ki nem préseli belőlem a lehető legjobb megoldást. És ezt a szakmai agressziót el lehet fogadnom, sőt mesterségbeli életösztönöm mindig efelé hív.

Mit tehet a színész, ha már a próbafolyamat elején látja, nem a megoldás felé vinné a rendezés?
A színész is tévedhet, de mindig mondhat nemet.

Mondjon egyet! Mikor mondott olyan igazi nagy nemet?
Sokszor, sok mindenre mondtam már nemet. Amikor a Vígszínházból elmentem Kaposvárra, akkor nemcsak arra mondtam igent, amit Kaposvár jelentett, hanem nemet mondtam arra is, amit akkor a Víg adhatott. Nem volt egyszerű döntés, de rá kellett jönnöm, nem a helyemen vagyok, nem az az én utam. Sokan mondják azt, hogy ők bizony hűségesek a színházukhoz, évek óta ugyanott, ugyanazon a színpadon játszanak. Büszkélkednek azzal, hogy hűségesek, pedig lehet, hogy egyszerűen csak gyávák, félnek az új helyzetektől, a konfliktusoktól. Nem merik a saját útjukat járni. Azt hiszem, a sok-sok igent néhány pontos nemmel lehet hitelesíteni. Én is nehezen indultam el, de most már azt hiszem, a helyemen vagyok.

Miért fontos, hogy legyen Nemzeti Színház?
Tudom, hogy sokan azt mondják, addig volt igazán szükség a Nemzetire, amíg a magyar nyelvű színjátszás megteremtése, a magyar identitás megteremtése volt a cél, és most már ezekkel a nagy kérdésekkel nem kell foglalkozni. De kell! Amit nem gondozunk, ápolunk, művelünk, szükségszerűen elsorvad, elhal. Nem hihetem, hogy van valaki, akinek szakmai életcélja ennek a kulturális közösségnek – a magyarnak – a gyengítése. A színházon belüli szakmai sokszínűségünkkel ezt igazoljuk, visszatükrözzük, műveljük – de nem támadhatjuk!

A Nemzetibe a 2002-es nyitóelőadásra kapott meghívást. Mi tartja azóta is itt?
Amíg én 2002-ben nem kaptam meg a felkérést Ádám szerepére, nekem addig a Nemzeti volt a soha be nem teljesülő álom. Olyan óriások emelték számomra elérhetetlennek hitt magasságokba, mint Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc... Nem volt kérdés, hogy akarok-e az új Nemzetiben játszani?! Magam se hittem volna, hogy rám osztják Az ember tragédiájában Ádám szerepét. De az is érdekelt, hogy mit gondol a Nemzeti Színházról Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert és most az is érdekel, mit gondol Vidnyánszky Attila.

Filip Gabriella   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2013. november 04.)