- Volt már korábban is előadóestje, ezek szerint kedveli ezt a műfajt. Hogy állítja össze az előadói estjeit, hogyan válogat?
A Ki kérdezett? című előadói estem nagyon híres volt, amelyhez Karinthy Frigyes verseiből válogattam. Ezt 1967-ben csináltam, és több ezer estét élt meg az országban, és külföldön is. Aztán természetesen ez elfáradt, abbahagytam, majd sokéves kihagyás után a Merlin Színházban újból elővettem, és újabb száz előadást csináltam belőle. Később létrehoztam egy második Karinthy estet a Spinoza Házban, és ez lesz a harmadik estem, Ákombákom címmel. Volt két nagyon jó barátom, akik meghaltak egymás után, Orbán Ottó és Lázár Ervin. Nagyon hiányoztak nekem, aztán jött egy sugallat, hogy kéne kezdenem velük, a verseikkel valamit. Ők egy éven belül haltak meg, és a kortársaim voltak. Én temettem mindkettőt, verset mondtam a búcsúztatójukon. Ami ezekből az emberekből rám maradt, amit úgy gondoltam, hogy tudok adni a közönségnek róluk, belőlük, azt beletettem ebbe az estbe.
- Csak az ő verseikből áll az est, vagy mások írásai is szerepelnek?
Belevettem a régi Karinthy estemből három anyagot, amelyeket most még fontosabbnak érzek, mint korábban. Tökéletesen aktuálisak ma is, vagy még aktuálisabbak, mint amikor íródtak. Nagyon fontos anyagok ezek. Egyszer csak valami sugallat hozta, hogy eszembe jutott Zelk Zoltán, akit én szerettem, és ugyan nem volt a barátom, de jól ismertem. Az Ákombákom című művét borzasztóan imádom, ami szerintem egyáltalán nem gyerekvers. Aztán sok gondolkodás és keresgélés után találtam egy formát, ami valamilyen képet ad rólam meg azokról, akiknek a verseit közvetítem. Ezt az estet elsőként egy lakásban csináltam meg, aztán Csillaghegyen az Evangélikus Templomban, majd a Stúdió K-ban, és most itt láthatja majd a közönség a Nemzeti Színházban.
- Szerintem ebben a rohanó világban ma is szükség van a versekre. Úgy tűnik, Ön kedveli ezt a műfajt. Miért?
Nagyon szerettem verset mondani, versmondóként indultam a pályámon, szavalóversenyeket nyertem, és a mai napig nagyon szeretem a verseket. Emellett az ember az előadói esteken nincs kiszolgáltatva a rendezőnek, saját maga rendezője, és azonnal le lehet mérni, hogy ha jó az est, hiszen akkor azt a közönség döbbenetesen tudja élvezni. Mindig óriási izgalommal megyek ki a színpadra, mert itt nincsen zene, nincsen hókuszpókusz, csak kiállok a színpadra, és elkezdem mondani az anyagot. Egy asztal van mellettem, ahová kiteszem a papírjaimat, hiszen nem lehet tudni, és nyolcvan percen át verseket mondok. Nincs szünet.
- Iszonyatos koncentrációt igényel ez Öntől, jól gondolom?
Eddig akárhányszor adtam elő, meg tudtam csinálni, és pisszenés nélkül, köhögés nélkül ültek a nézők nyolcvan percen át. Minden alkalommal belehalok kicsit, mert irtózatos koncentrációt igényel tőlem is, és a közönségtől is.
- Említette, hogy Lázár Ervinhez és Orbán Ottóhoz mély barátság fűzte. Milyen volt a kapcsolatuk?
Nagyon hosszú, több évtizedes.barátságok voltak ezek. Az ő kettejük barátsága és a mieink egymástól függetlenül működtek. Ottóval a Lukács uszodában ismerkedtem meg, negyven évvel ezelőtt, Lázár Ervinnel pedig Pécsett. Ő akkor jött el a Naplótól, én pedig akkor kerültem le oda. Lázár Ervin mindig nagyon izgalmasan mesélte el a találkozásunkat, ami gyönyörű történet, csak a fele sem igaz. (nevet) Összebarátkoztunk, és ez tartott a haláláig. Vonaton ismerkedtünk meg, ez kétségtelen tény. Ő úgy mesélte, hogy Dombóvár után egy kocsi maradt, ami tovább ment Pécsre, és erre át kellett szállni. A kocsiban két ember volt, az egyik ő, a másik én – ahogy ezt ő mesélte – és Ervin látta, hogy én leemelek egy hatalmas hajókoffert a csomagtartóról, és kiveszek belőle egy Népszabadságot. Üres volt a koffer, csak az újság volt benne – mesélte ő. Odajött hozzám, és azt mondta: Te vagy a Kézdy! Én meg erre azt válaszoltam, hogy te vagy a Lázár Ervin! Ezt így mesélte. Ebből annyi igaz, hogy valóban vonaton találkoztunk, én tudtam, hogy ő hogy néz ki, ő is tudott rólam, a Népszabadság is igaz, de a kofferem tele volt természetesen. Hogy hogyan szólítottuk meg egymást, arra már nem emlékszem. Ettől kezdve igazán jó barátok lettünk, a fiamnak írt egy mesét is, amire nagyon büszke vagyok, a címe: a Szökevény szeplő. Ottó egészen más történet. Rendkívül szép pasas volt, óriási sikerei voltak a nőknél, és nagyon jó költő lett belőle. Azt hiszem, hogy az egyik legjobb. Ervin és Ottó tökéletesen más világ voltak. Remélem az ő verseik az itteni közönségnek is elnyerik majd a tetszését.
(2010. február 02.)
