Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Fogalmam sincs, mi az, hogy tehetség

Vettél már át a Parlamentben díjat? Igen, az Érdemes Művész címet. Annyira jó volt a kedvem, talán túlságosan is fölszabadult voltam, hogy – emlékeim szerint – hihetetlen marhaságokat nyilatkoztam. Ami persze beárnyékolta az egész estét. Még a tévébe is telefonáltunk, hogy ha lehet, ne adják le az interjút. Nem jó emlék… Most biztosan alaposan fölkészültél... Azt azért nem, de az embernek óhatatlanul mindenféle gondolatok járnak a fejében. Amit igazából érzek, az az, hogy annyi embernek kellene köszönetet mondani… mint az Oscar gálákon. Valóban azt hiszem, hogy jobb érzésű kollégák az egész világon így vannak ezzel: tisztába vannak vele, hogy egy díj az messze nem az ő érdemük. A színész nem önálló alkotó, elsősorban azoknak kell hálás legyél, akik eljuttattak idáig. A kollégáknak, akik jól dolgoztak melletted, a rendezőknek vagy a bizottságokban ülő szakmabelieknek, akik figyeltek rád. A fölsorolás mindig veszélyes, mert óhatatlanul kimarad valaki, úgyhogy most ne sorolj senkit. Egyébként Bálint András üdvözletét küldi, tegnap megkérdeztem, mit szól a díjadhoz. Szépen és büszkén beszélt rólad. Gondoltam, most egyszer és mindenkorra tisztázhatjuk, hogy barátsággal váltál el tőle és a Radnótitól. Abszolút barátsággal. De tudom, honnan van a pletyka az ellenkezőjéről. Ugyanis két hét próba után visszaadtam az Anconai szerelmesekben a szerepemet. Nagyon nem éreztem jól magam benne. De ezt a Bálinttal teljesen normálisan megbeszéltük; én megfizettem az árát a szó szoros és átvitt értelmében is, ő pedig nagyvonalúan elengedett a produkcióból, szóval soha, egyetlen pillanatig sem voltunk rossz viszonyban. A színháztól való elválásomat is megértette. Tíz évet töltöttem ott, ami nem kis idő. Adtál vissza ezen kívül is szerepet? Nem. Illetve, talán egyszer Kaposváron, de azt a Babarczi is megértette. Ott egyeztetési probléma volt.
Azért kérdezem, mert azt gondolom, hogy hozzátartozik a pályához: tudni kell nemet mondani.
Igen, de itt nem erről van szó. Mindig hittem a sorsban, az ilyen döntésekben nem az eszem vezet. Egyébként azt tanultam mindenhol, otthon is, hogy amit rábíznak az emberre, azt becsületesen meg kell csinálni. Ha az ember tagja egy színháznak, ez nem is lehet kérdés. Azt játssza, amit rábíznak, hacsak mélységesen nem ért egyet vele erkölcsileg vagy valamilyen más okból. De hát az ember olyan színházba meg nem megy, amelyiknek nem ért egyet a szellemiségével. Játszol főszerepeket, karakterszerepeket, szerintem ez lehet maga a boldogság. Pedig mintha te is elindultál volna egy skatulya felé. Az egyetlen nagy veszély, hogy egy életre rajtam ragad, az a Szomszédok volt. De emlékszem, hogy már évek óta ment a sorozat, én még Kaposváron voltam, és soha egyetlen rossz szót sem kaptam miatta a kollégáktól. Talán az elején, hogy miért kellett elvállalnom… De aztán inkább azt mondták, hogy milyen különös, hogy még ebben is valahogy meg tudtam menteni magam, hogy nem vesztettem el az arcom. Persze tettem magamnak szemrehányásokat, hogy talán mégsem kellett volna vállalni, de most már nem így érzem. Végül is az életem felét ennek köszönhetem. Az ismertséget és hihetetlen mennyiségű szeretetet, és az anyagi biztonságomat. Látod, ez nagyon fontos. Azt hiszem, hogy a Szomszédoknak köszönhetem, hogy nem kellett vacakságokban részt vennem. Én a legjobban akkor szeretlek, amikor karakterszerepekben láthatlak. Nem mondom, a Richárd fantasztikus, de a Macskaláponban az a fazon, az egészen hihetetlen. Ha jól tudom, annak még a megjelenését is te találtad ki. Igen. Rále (a darab rendezője, Radoslav Milenkoviæ) mást akart, de miután nem vagyok egy nagydarab földesúr fazon, inkább efelé a beteges lelkű figura felé indultam. A haját és a beszédstílusát valóban én találtam ki. Nem egy nagy kitaláció, biztosan lehetett volna még szélsőségesebb figurát formálni belőle, de azért remélem, hogy sikerül éreztetnem, hogy ez egy elég veszélyes, kiismerhetetlen fickó. De a Sárga liliomban legalább akkora örömöm van, mint ebben, vagy mint a Richárdban. Még azt is elmondom neked, hogy időnként kifejezetten jólesik, hogy nem kell héttől tízig egyfolytában bent lenni. Az Oidipuszt is nagyon szeretem. Ezek a rövid szerepek ugyanis iszonyú nagy leckék. Kész tanulmányok. Harminc mondatban megcsinálni egy teljes életet, nyomokat hagyni a nézőben és az előadáson, az nem könnyű. Egy főszerepben, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretted volna, lehet javítani, van rá idő. Ugyanakkor a Richárdod az egyszerűségével lenyűgöző. Emlékszem Pécsett a Hamletre. A nagymonológot már ott is teljesen sallangmentesen mondtad, de azt leszámítva, úgy emlékszem, mintha sokkal többet „játszottál” volna akkor, mint most. Hát persze… az ember rengeteget változik. Annyira mást gondoltam én még akkor, színészetről, színházról. Akkoriban jöttem rá, hogy micsoda boldogság színpadon lenni. Hogy milyen örömöket tud szerezni az embernek egy este, egy jó pillanat, valami, ami sikerült. Állandóan ezt a boldogságot kerestem és ettől, ha úgy éreztem, hogy valami nem sikerült, a poklok kínját jártam. Fiatal korában az ember azt gondolja, hogy neki kell jól éreznie magát. Halálosan és mélységesen át akartam élni mindent. És ettől a nagy átéléstől csak arra nem figyeltem, hogy közben hogyan kellene jól mondani azokat a mondatokat… szóval, nagyon más voltam. Az évek taníttatják meg az emberrel, hogy a színész jóérzése a legkevésbé fontos. Azt keresni a legnagyobb bűn. Ugyanis, ha te jól érzed magad, akkor valószínűleg lassú vagy és halk, úgy érzed, hogy soha még ilyen szépet és igazat ember nem csinált, csak éppen közben a közönség meghal az unalomtól. Hosszú évekre sikerült tönkretennem magam ezzel, de aztán a Babarczi szerencsésen és módszeresen kiverte a fejemből. Hogy érzed, mennyi ideig tartott ez? Szerintem az történt, amit a Kazimír Károly mondott nekem, hogy majd negyvenéves korom után leszek igazán egyben. Emberként és színészként. Mikor mondta ezt? Húszéves lehettem. Mostanában jutott eszembe, meg az is, hogy akkor mennyire nem értettem. Érdekes, hogy ő milyen pontosan látta. Ez történt. Most, negyven fölött érzem magam színészként és emberként is egyben. Elfogadtam magam. A Zikkuratban egy kiállítás látható Gobbi Hilda hagyatékából, dedikált színészportrék. Az ajtófélfákon aforizmák fogadják a közönséget. Az egyik így szól: „Mi is ez a csoda: a Színház, a Játék? Szakma és tehetség. Tehetség és szakma.” A szakma, a munka, valóban megfogható dolog. Látszik rajtad, egy szerep teljességén, hogy mennyit dolgoztál vele. Egy szerepet nem lehet megúszni, nem lehet nem dolgozni rajta. De, hogy a tehetség micsoda? Fogalmam sincs. Utoljára főiskolás korunkban foglalkoztunk ezzel, amikor viccesen vagy komolyan vagdaltuk egymás fejéhez, hogy tehetségtelen vagy. A tehetség talán azt jelenti, hogy alkalmas vagy a közlésre. A szellemiségeddel, a fizikumoddal, a hangoddal, az adottságaiddal. Hogy el tudod juttatni mások gondolatát idegen emberekhez úgy, hogy azt megértsék és átéljék. Rengeteg kollégát ismerek, akik erre képesek, de soha nem gondolkozom róluk úgy, hogy tehetségesek. Jók. Talán a fiatalokra szokás mondani, ha meglátsz bennük valami szikrát, hogy tehetséges. Nem érdekes, hogy most már te is mondhatsz ilyet, hogy fiatalok? Hogyan viseled a korodat? Abszolút jól. Nem foglalkoztat, illetve kezdem megérteni, hogy mit jelent az „öregség”. Olyan sokszor volt sokkal nehezebb élni, mint így, negyvenen túl. Rettenetesen el voltam foglalva magammal, hülyeségeken rágódtam. De most már látom, hogy pont a kor kell hozzá, ezek a rettenetes évek, hogy megértsd, miért nem tudsz harminc évesen olyan nyugodtan élni a bőrödben, mint most. Itt a Nemzetiben is jól érzed magad? Nagyon. Olyan kollégák között vagyok, akiket szeretek, becsülök. Ez egy dolgozni nagyon tudó társulat. Kifejezetten jó bejönni reggelente, és ez a legfontosabb. Szóval, kellemes csalódás. Kellemes csalódás? Igen, mert féltem tőle. Fogalmam nem volt, hogy mi lehetek én itt. Emlékszem, amikor a Jordántól jött az ajánlat, és hallottam, hogy kik közé kerülök, sokat rágódtam azon, hogy akkor én leszek majd itt az ajtónálló, a kis karakterszínész, és egyszer, talán majd kapok egy főszerepet… Az embernek óhatatlanul eszébe jutnak ilyenek, különösen, ha egy luxusból érkezik. A Radnótiban azért én rendesen el voltam kapatva. Mondd, egy színész is fél attól, hogy amikor kimegy a díjért, te ugye egy Kossuth-díjért, akkor összeakad a lába, és orra esik? Abszolút! A mindennapokban én iszonyúan kétballábas vagyok. Folyamatosan ilyenektől félek: Elfelejtem, otthagyom, orra esek, kiröhögnek, kérdeznek és rosszat válaszolok… Persze. Mint mindenki más. Kép és szöveg: Eöri Szabó Zsolt

(2006. március 16.)