Erdman nem sokkal az orosz forradalom kitörése után, alig tizenhat évesen, otthagyja a gimnáziumot és belép a Vörös Hadseregbe. 1925-ben első színdarabjával sikert arat. Három évvel később születik meg az Öngyilkos, amit szinte azonnal betiltanak. Erdman ekkor mindössze huszonnyolc éves. Sorsa megpecsételődik. Letartóztatják, és Szibériába deportálják. Rehabilitálását hiába várja. 1970-ben meghal. Színdarabjai ötven évig nem kerülhetnek nyilvánosság elé. Az Öngyilkos a szerző számára tragikus bemutató után - csak 1987-ben kerül újra színpadra.
Ekkor kezdi el hódító útját a rendkívül szellemes mű, egyszerre több szocialista országban is. Nálunk, a rendszerváltás előestéjén, a Kaposvári Csiky Gergely színház mutatta be a művet Ascher Tamás rendezésében, a címszerepben Koltai Róberttal hatalmas sikerrel. Az 1988-as bemutató majd a szocializmus széthullása után - a későn fekvők - a Magyar Televízió műsorából ismerhették meg az előadást. 2000-ben egyszerre két helyen, Budapesten és Újvidéken volt látható a darab.
Az Újvidéki rendezés kritikája Csordás Mihály tollából jelent meg a Színház című folyóiratban. Az új bemutató előtt érdemes idézni belőle.
A darab főhőse, a munkanélküli Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikov (Nálunk Gazsó György játssza) akár vajúdó korunk figurája is lehetne, és a körötte élők, a pusztulása árán kiteljesülni óhajtók pedig a mindenkori rosszindulatú "többiek", akik hősiességnek mutatják "ártalmatlan" és groteszk gonoszságukat, és egy nekik kiszolgáltatott emberrel úgy játszadoznak el, mint macska az egérrel.
Az Erdman-ábrázolta élethelyzetek is egészen maiak: a leggyöngébbre, a magányosra száll rá környezete, vagy arra, akit esetleg tévedésből annak vél. Ám békében, nyugalomban nem élhetnek a mindenféle kispolgárok: "értelmet" az ad az életüknek, ha üldözhetnek, kínozhatnak, gyötörhetnek valakit; ha szemtanúi lehetnek látványos pusztulásának. Akik teremteni, hasznosan munkálkodni nem képesek, azok abban a hamis tudatukban teljesednek ki, hogy a munkanélküli Podszekalnyikov értük lett öngyilkos. Az pedig túljár valamennyiük eszén: nem húzza meg azt a bizonyos ravaszt. Rádöbben: akkor önmaga nélkül maradna. Aki koporsóba kerül, az nem más, mint a bolond, az ügyefogyott...
Mit is vár az élettől Erdman hőse? Nem túlságosan sokat. "Az egész újjáépítésünket, minden vívmányunkat, világégésünket: mind tartsátok meg magatoknak. Nekem, polgártársak, csak nyugodt életet adjatok és rendes fizetést!" - kiált fel kétségbeesetten.
A szerző hét-nyolc évtizeddel ezelőtti felismerését fogalmazza meg sorsával a koporsót ügyesen "átlépő" kisember, a kiszemelt áldozat, aki mindenki másnál inkább meri használni a saját eszét: "A forradalom első napja óta semmit sem csinálunk. Néha meglátogatjuk egymást, és mondogatjuk, hogy nehezen élünk. Mert könnyebb nekünk, ha azt mondjuk, hogy nehezen élünk. Az istenért, engedjétek, hogy azt mondjuk: nehezen élünk. Legalább csak így, suttogva: "nehezen élünk". Kérlek benneteket, milliók nevében: adjátok meg nekünk a suttogás jogát! Úgyse halljátok meg az építés zajában.
Az előadás színlapja
