A 19. század végén, amikor úgy tűnt, hogy a realizmus, naturalizmus és a számtalan új „izmus” veszi át a romantika helyét a művészetekben, egy 29 éves francia költő, Edmond Rostand kirobbanó sikert aratott a párizsi Théâtre de la Porte Saint-Martin-ben bemutatott romantikus vígjátékával. Ez volt a Cyrano de Bergerac, és az 1897-es párizsi bemutató után hamarosan tomboló sikerrel játszották Európában, Amerikában, még Japánban is. Rostand ötven évet élt, hasonlóan szenvedélyesen, kalandosan, mint hőse, Cyrano, egész fiatal korától kezdve népszerű író, költő, kritikus volt.
A világirodalomban csak a legnagyobbaknak sikerül olyan legendás figurát megalkotni, mint Cyrano, a kötekedő, nagyszájú, sziporkázóan szellemes párbajhős és költő, az érzelmes szívű, önfeláldozó, csúnyaságában is büszke lovag. Rostand hőse valóban élt a 17. században Savinien Cyrano de Bergerac: tehetséges író, a hagyományok ellen lázadó szabadgondolkodó, Molière kortársa és barátja, aki verseket, szatirikus leveleket, színdarabokat, regényeket írt, és félelmetes kardforgató hírében állt. Rostand felismerte, hogy az igazi Cyrano legfontosabb műalkotása maga az élete, és ebből alkotta meg „elevenbe vágó, szellemes” verseléssel örökérvényű szerelmi történetét.
A 2014/15-ös évad egyik legsikeresebb előadásának, a több fesztivált is megjárt Szentivánéji álom rendezője, a grúz David Doiasvili nemcsak hazájában, de számos európai országban is ismert művész, akit a rendezői középnemzedék egyik legtehetségesebb alkotójaként tartanak számon. Legújabb rendezésében a francia drámairodalom újromantikus zsenijének, Edmond Rostandnak mára már klasszikussá vált művét, a Cyrano de Bergerac-ot álmodja színpadra az előadásaira jellemző expresszív színészvezetéssel, hol kacagtató, hol pedig elgondolkodtató fanyar humorral, egyszerű, mégis lenyűgözően látványos színpadi hatáselemekkel. Doiasvili stílusára jellemző, hogy a minden embert foglalkoztató nagy kérdéseket, vágyakat és titkokat magával ragadó, meglepetésekkel is szolgáló költői képekben fogalmazza meg, lehetőséget adva ezzel, hogy a közönség ne csupán szemtanúja legyen, de érzelmileg is részesévé válhasson a színpadi valóságnak. Doiasvili és a Nemzeti Színház társulatának együttműködéséből egy olyan előadás születhet, amely a szerelem mindenhatóságáról és egyúttal reménytelenségéről szól, de nem nélkülözi az öniróniát sem. Cyrano szavaival élve: „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”
Kulcsár Edit
