Még „gyerekként” játszotta Bánk bánt, és most ismét érettférfi-szerepet kapott a még csak huszonnyolc éves Fehér Tibor. Cyrano szerepében öt Roxane-nak kell udvarolnia.
Egy éve, amikor még nem lehetett tudni arról, hogy a Nemzeti bemutatja Edmond Rostand darabját, mi jutott volna eszébe a Cyrano név hallatán?
– Két filmélményem. Az 1990-es francia feldolgozás Dépardieu-vel a címszerepben, és egy amerikai remake Steve Martinnal, amiben Cyrano tűzoltóparancsnok volt kortárs környezetben. Színházi emberként természetesen ismertem a történetet, de közelebbi kapcsolatba sosem kerültem a darabbal. Még javában zajlanak a próbák, innen nézve nem is igen van jelentősége, hogy egyáltalán olvastam-e korábban a darabot, mert David Doiasvili rendező eredeti értelmezéssel állt elő, alaposan megcsavarja Rostand művét. Azzal, hogy nem a megszokott Cyranóban gondolkozik, talán hűebb is az eredeti szöveghez.
Ábrányi Emil fordításában adják elő a darabot. Könnyen tanulható ez a gazdagon verselő szöveg?
– Nem elsősorban a tanulás miatt van jelentősége a fordításnak, fontosabb, hogy Ábrányi szövege erős költői túlkapás. Ha például valamelyik rész a fordítónak megtetszett, azt nagyon túlírta. A rendező és Kozma András dramaturg éppen ezért folyamatosan küzd azért, hogy visszaadják egy-egy párbeszéd vagy jelenet eredeti jelentését. Vannak például olyan jelenetek, amelyekben Rostand elhagyja a rímelést, mert éppen a prózai megszólalás ad erőt a mondatoknak. Ábrányi viszont mindenhol versel. Az előadás során ezekben a helyzetekben inkább a francia eredeti és a grúz fordítás drámaibb hatású változatait használjuk. Ez apróságnak tűnhet, pedig döntő jelentőségű a darab egészének értelmezésekor.
A Szentivánéji álom bemutatója után azt nyilatkozta, hogy a színészek fél szavakból is megértik egymást David Doiasvilivel. Miért könnyű átlépni a nyelvi korlátokat?
– A Szentivánéji álom próbái során David nagyon hamar meghatározott egy keretet, egy folyómedret, amiben nekünk, színészeknek szinte csak úsznunk kellett. A módszer most is hasonló: jön ez a grúz pasi, és olyan kérdéseket tesz fel, amit mi valamiért nem szoktunk. Folyamatosan kérdez. Persze rendre kiderül, hogy az ő megoldása egy adott helyzetre sokkal jobb, mint amit mi, színészek kitalálunk, de ettől még meghallgat bennünket. Ráadásul hiába eredeti a megközelítése, sosem azt érezzük, hogy belemagyarázna dolgokat egy-egy mondatba vagy reakcióba, inkább rácsodálkozunk, hogy az értelmezésében bizony van igazság.
Mondana példát erre?
– Elég korán kiderült számunkra, hogy Cyranónak nem lesz nagy orra. Udvaros Dorottya erre megkérdezte, hogy na jó, de valamiért Rostand mégis így írta meg a karaktert. David azt felelte: nem tudja, hogy az Ábrányi-fordításban ez pontosan hogy van, de ő öt orosz és egy grúz fordítás, valamint a francia eredeti szöveg szerint kezdett gondolkozni a karakteren, márpedig ezekben a címszereplőn kívül senki sem mondja, hogy Cyranónak nagy orra volna.
Ha nem a kitüremkedő szaglószerv, akkor mi Cyrano érzékeny pontja?
– Sok komplexusa lehet. Az egyik talán az, hogy nagyon szeretetéhes ember, megőrül mások elismeréséért, szeretetéért, ugyanakkor a Roxane-hoz fűződő viszonyából az derül ki, hogy képtelen kimondani, hogy szereti a nőt. Fél a csalódástól, hogy egy szerelmi vallomása után Roxane egyszerűen semmibe veszi. El tudná viselni ezt a csalódást? Talán bele is halna. Óriási tétje van ennek a vívódásnak, hiszen ahogy Roxane mondja, gyerekkoruk óta ismerik egymást: „Mert félig-meddig ön az én testvérem!... / Gyakran játszottam önnel, mint gyerek...”
Most mi az az értelmezési keret, amit David Doiasvili meghatározott?
– Úgy kezdte, hogy Roxane tudja, hogy Cyrano írja a leveleket, és nem Christian. Tulajdonképpen egy nagy meccs az egész előadás. Két nagy „fenevad” játékéról szól az egész: ki mondja ki először, hogy szeretlek? Ma már értékét vesztette ez a szó, dobálózunk vele, túl gyakran használjuk, de ők ezen játszmáznak. Úgyhogy ez a Cyrano inkább a Veszedelmes viszonyok konfliktusára hajaz, semmint a Steve Martin-féle adaptáció bohózati hangulatára. Szinte elviselhetetlenné fokozódik ez a párbaj kettejük között, mert mindig emelik a tétet.
Luis Buñuel A vágy titokzatos tárgya című abszurd mozijában a női főszerepet két színésznő alakítja. Két Conchitával még elbír a néző, de hogyan lehet öt Roxane-nak udvarolni?
– Roxane annyira eltérő arcait mutatja az egyes felvonásokban, hogy David ezért kitalálta, hogy öt különböző színésznő alakítsa a női főszerepet. Filmen ez a megoldás egészen más lenne, hiszen ott felvesznek egy-egy jelenetet, és mindenki tovább is lép rajta. A színházban viszont egy este alatt kell átudvarolni az öt különböző Roxane-nak. Színészként óriási kihívás ez számomra.
2009-ben minden idők talán legfiatalabb Bánk bánja volt Alföldi Róbert „junior” rendezésében, most sem sokkal idősebb, és mégis megtalálta Cyrano szerepe. Milyen érzés érett férfit játszani fiatalon?
– A Cyranót akkor szokták elővenni, amikor van a színháznál egy híres, befutott negyvenes, ötvenes férfiszínész, akinek már van tekintélye, tiszteletet ébreszt. Hát, nálunk ez most nem így lesz. Igaz, David koncepciójában nem is a régi Cyrano-felfogásra van szükség.
De azért Cyrano itt is megöregszik…
– Az ötödik felvonás próbáinál még nem tartunk, de annyit tudok, hogy a végén – ahogy ezt a színházban mondani szokták – tiszta lappal érkezem. Ez azt jelenti, hogy a végén egyszerűen bejövök és beszélek. Természetesen mindazzal az érzéssel, tapasztalattal a lelkem mélyén, ami addig történt. A színpadi öregedés nyilván kihívás a számomra, de a Színművészetin láttam már vizsgát, ahol huszonéves lányok alakítottak hetvenéves asszonyokat. Nem reszketett a kezük, mégis elhittem, hogy idős embereket látok. Bízom benne, hogy nekem is sikerülni fog.
Lukácsy György
(2016. április 22.)
