A szarvassá változott fiú (Harmadik olvasat) 16

Alessandro Izzi
A Szarvassá változott fiú  a mai magyar filmművészet csodás gyöngyszeme

A film valójában tudatosan lépi át a különböző esztétikai irányzatok mezsgyéjét,  azokét, amelyeken kritikusok hosszú éveken át koptatták tollukat, az alkotás puszta létét is elavultnak titulálva, miközben számtalan kísérletet tettek arra, hogy definiálják, vagy valamely kategóriába besorolják a filmterméket.

A Szarvassá változott fiú forrása egy irodalmi alkotás, gyökerei régmúltra nyúlnak vissza, pontosabban egy kereszténység előtti legendára, amely kilenc fiúról szól, akik szarvasvadászat közben eltévednek az erdőben, s amikor átkelnek egy varázserővel bíró hídon, maguk is szarvassá változnak. Az apjuk követi  nyomukat,  egy forrásnál talál rájuk, ahol megálltak inni,  és csak akkor ismeri fel őket amikor épp rájuk célozva megfeszíti az íját.

 A történet dimenzióját tekintve tipikus pogány rege, amit paradox módon egy kolinda őrzött meg, egyfajta román nyelvű karácsonyi ének. A kolindát Bartók Béla átdolgozta, ennek témájára született egyik legrejtélyesebb mesterműve, a Cantata profana két vegyes karra és zenekarra, s ez egyike azon kevés kórusműnek, amelyet a magyar zeneszerző jegyzett. A szerzeménynek már ebben  a formájában is elkezdődik a műfaji és esztétikai határok keveredése. A kórusmű, a bartóki szokásoktól eltérően kevés népi dallamot tartalmaz (a folklorisztikus dimenziók leginkább a ritmusban köszönnek vissza) miközben a kar középkori formákat (főként lidio és  misolidio), egyenesen a gregorián énekekre visszavezethető vonásokat szólaltat meg.

Miközben a vokális struktúra igyekszik visszanyúlni saját, ezeréves, keresztény civilizáció adta gyökereihez, a ritmus, a dallam-invenciók kvalitása és maga a libretto is teljesen profán logika alapján épülnek fel.

Ez a történet ihlette Juhász Ferenc ragyogó költeményét, amelyben azonban az anya hívja haza szarvassá változott fiát.

Egy élemedett korú anya, aki éveinek súlyos terhe alatt már képtelen megbírkózni a világ kihívásaival,  “a villany is rossz, megüt az áram”. A fiú, ahogyan az eredeti történetben is,  visszatérésének lehetetlenségét fejti ki válaszában, mert ha valaki egyszer megmerítkezett az anyatermészetben, s ivott legautentikusabb dimenziónk ősi emlékezetének tiszta forrásából, számára a visszatérés útja örökre lezárul, hacsak nem a halál szólítja hazatérésre.

Ebben az intim közegben, egy erős, szimbolikus nyelvezettel találjuk szemben magunkat, ahol  egymásba olvadnak szent és profán képek, ahol nagyon erősen jelenik meg az univerzálisan gyötrelmes, sorsszerű elválása anyának fiától. Az anya fájdalmának ábrázolásában felsejlik egy Stabat mater szublimált emléke, amelyben a szívet átdöfő kard hordozza azt a szükségszerűséget, amely a fiút sorsának beteljesítéséhez vezeti, mégha az maga a kínszenvedés és a kereszthalál is.

És ez a költemény az alapja a film forgatókönyvének, amely meglehetősen leleményes megoldással fordítja színházi nyelvre a történetet, ahol egy színész jeleníti meg a szarvast. 

Elszakadás az anyától; egy rendező, aki a kilenc szarvas legendáját feldolgozó színházi előadás létrehozásán dolgozik és aki mindehhez bőkezűen használja fel Bartók Cantata Profanaját.

A fiút, apja halálát követően az anya végtelen magányának kozmikus távolából hívja haza.  A készülő fikció síkja és a szorosan vett önéletrajzi szál a visszatérés lehetetlenségéről szükségszerűen és kibogozhatatlanul egybefonódnak, s válnak a visszatükröződések egy szédületes ugyanakkor elképesztő sodrású játékává.

A költemény szövegének több hangon történő megszólaltatása egy ragyogó polifonikus játék,  a színpadtér és a narráció közötti folyamatos tükröződés ugyancsak az alkotás lírikus hangvételéről tanúskodik.

Az elképesztő szöveghűségű film nem keresi az írott szöveg leegyszerűsítését, egyfajta kalligrafikus redukciót, ahogyan azt a vásznon  sokszor tapasztalhatjuk. A filmet semmiképp nem tekinthetjük a költemény puszta illusztrációjának, ezzel szemben egy emelkedett, összetett, önnön magán meditáló alkotás, folyamatos ásatás a metafórákban, egyfajta arheológiai művelet szerkezetét és ritmusát tekintve.

Az irodalmi forrás tisztelete nem kérdőjeleződik meg, a mű sokkal inkább kiemeli a filmes invenciók szabadságát, amely aztán dionüzoszi vonásokat hordozó féktelenségben tör ki. A színházi jelenetek direkt átemelése, az ellentétek örömteli szintézisének feloldásával, átlépi a filmre vett színházról szóló elavult diskurzust.

Ebben a műben összekeverednek, vagyis eltűnnek a határvonalak. Egy film, amely irodalmi alkotás, színházi produkció, musical, szüntelenül és akadálytalanul   egymásba fonódó  képek folyama, így  a filmalkotás nem sorolható be egyik műfaji kategóriába sem. Egy helyzetkép, egy mély, közel természetes kontextusban, olyanban, amilyenben a magyarok a múlt században tanúivá váltak saját földrajzi határaik folytonos átrajzolásának.

Ily módon válik a filmalkotás egy művészi értékekkel bíró, emelkedett meditációvá, amely  kiemelkedő előadói teljesítményen, valamint ritka komplexitással bíró hangi konstrukción nyugszik, s a narráció különböző szintjein nyújtott moduláló képességének köszönhetően mindezt rendkívül transzparens módon teszi.

A zenei struktúra, különös tekintettel a műfajok keverésének képességére, sokszor elidegenítve, heterogén zenei elemeket alkalmazva (a partitúrában Bartókon kívül felismerhetőek feldolgozások Corelli, Őrület témájából, de kortárs kórusművek is) ideális kovász egy rendkívül inspiráló montázs vágó képeihez.

És a rendező utolsó gesztusában, ahol kialszik a gyufaláng, amellyel tüzet akart volna vinni a színházba, ahol éppen megemésztették előadását, felismerjük a nézeteltérések fölé emelkedés, az önnön magával való végső megbékélés momentumát, mint az ellentétek utolsó, rendkívüli szintézisét, a végérvényes beletörődést a hazatérés lehetetlenségébe, amely hazatérés voltaképpen  az anyai ölelés.

Kováts Rita fordítása

AZ EREDETI SZÍNDARABRÓL