10. MITEM
Bár kezdettől fogva MITEM-rajongó voltam, erősen gondolkodtam, hogy a koranyáron végződő Színházi Olimpia nagyszabású fesztiválja után, amiben csak a MITEM keretében negyven nagyszerű előadást és neves társulatot láthattunk, mit kaphatok ősszel. Vajon felér-e ez a programsorozat a korábbiakkal?
Kétségtelen, hogy más volt ez a tizedik, jubileumi MITEM, mint a korábbiak. De így is láthattunk néhány izgalmas előadást, hallhattunk érdekes diskurzusokat, megismerkedhettünk néhány produkció által a Synergy World Festival nemes törekvéseivel, újra nézhettük a tíz éve Vidnyánszky Attila által vezetett Nemzeti Színház fontos előadásait, valamint megemlékeztünk a harminc éve alapított, igen nehéz helyzetben lévő beregszászi magyar színházról, régi legendás produkcióiról és újabb kísérleteiről.
MITEM+
A szervezők négy szekcióba sorolták az előadásokat. A MITEM+ a korábbi hagyományokat folytatta. Így látta vendégül a Színházi Olimpia nyári programjából lemaradó párizsi Comédie-Française-t, „a” francia nemzeti színházat, amely a Molière születésének 400. évfordulójára készült Tartuffe-fel érkezett. Bár a közönséget jó előre figyelmeztették, hogy nem a közismert darabot látják, hanem a még nem cenzúrázott ős-Tartuffe rekonstrukcióját, a nézők a vendégnek kijáró taps után is nehezen tértek magukhoz a mindössze kétórás előadás végén. Merthogy itt Tartuffe – a világirodalom egyik legnagyobb képmutatója – a pozitív figura, ő az egyetlen, aki tudatában van annak, hogy a keresztény vallás és családi élet mély válságban van, s ennek jegyében ügyeskedik – és meg is szerez mindent. Kiderül, hogy az idősödő Orgon szép fiatal felesége, Elmira nem leleplezni akarja asztal alá bújtatott férje előtt Tartuffe-öt, hanem meghódítani, s ez olyan jól sikerül, hogy a nevezetes, mondhatni drámatörténeti találkozás után kilenc hónappal hatalmas pocakkal tér vissza a családi fotózáshoz (és Tartuffe Orgon vagyonára is rátette a kezét). A tablón az egész család vidám, mert senki sem hajlandó szembenézni a valósággal.
Minden kornak megvan a maga Tartuffe-je. A világhírű belga rendező, Ivo van Hove a polgári család és a hit mély válságának tükrét látta meg Molière komédiájában. Ezért hal meg a családot összetartani igyekvő öregasszony, Orgon anyja, ezért adják fel a fiatalok szerelmi házasságról szőtt álmaikat.
Ennek az igencsak rendhagyó előadásnak vannak nagyszerű pillanatai. A koldusszegény Tartuffe meztelenre vetkőztetésével és rituális fürdetésével kezdődik a darab, majd ehhez hasonlóan Orgon halott anyjának rituális mosdatásával zárul. Orgonék palotára emlékeztető nagypolgári otthona csupa fény és ragyogás, ám senki sem használja. Minden fontos beszélgetés, vita a színpad előterében lefektetett tatamin zajlik, mintha a pazar fényekkel megvilágított termek nem adnának lehetőséget az eszmecserékre.
A közönségtalálkozón a színészek elmesélték, hogy a rendező már az első próbára kész koncepcióval, megtervezett díszletekkel, jelmezekkel és zenével érkezett, nekik mindvégig ehhez kellett igazodniuk. Remekül csinálták, szó se róla.
A belgrádi Jugoszláv Drámaszínház (én délszlávnak nevezném) Oidipusz-előadása legalább olyan rendhagyó és formabontó, mint a párizsiak Tartuffe-je, de mindvégig hű Szophoklészhez, a darab örökérvényű üzenetéhez, hogy tudniillik a boldogság tünékeny, mindenkinek be kell járnia a maga útját, meg kell ismernie önmagát, még akkor is, ha ezzel mindent elveszíthet. Vito Taufer sokszorosan díjazott, szlovén születésű rendező a királyi palotához közeli kocsmába helyezi a cselekményt, ahol időnként – akár egy Kusturica-filmben –, három zenész népszerű délszláv muzsikát szolgáltat (egyszer még Oidipusz is dalra fakad), a szereplők pedig feszültségoldónak fel-fel hajtanak némi pálinkát. Feszültségre bőven van ok, hiszen a dögvész csak akkor szűnik meg a városban, ha kiderül, ki gyilkolta meg az előző királyt. És lassan szorul a hurok a tettes után nyomozó Oidipusz nyakán. Hiába nem tudott róla, igenis ő a gyilkos, szeretett felesége pedig tulajdon édesanyja, gyerekeinek egyszerre apja és testvére. Az asszony a hír hallatán felköti magát, Oidipusz pedig kiszúrja saját szemét, hogy vakon vezekeljen. Vito Taufer kilencven perces előadása mesterien fokozza a feszültséget, a nagyszerű színészek el tudják hitetni a nézőkkel, hogy maguk is megdöbbennek sorsuk alakulásán.
Synergy World Festival
Az eredetileg a szerbiai Újvidéken alapított és most a MITEM programjába befogadott Synergy Fesztivál olyan színházaknak ad teret, amelyek valamely ország kisebbségi nyelvén szólalnak meg (vagy a kisebbségben élők a befogadó, többségi nemzet nyelvén játszanak, mint a horvát-roma gyökerű, a németországi Kölnben működő TKO színház). Ebből a szekcióból két előadásra jutottunk el. A bukaresti Állami Zsidó Szinház jiddis nyelven adta elő a spanyol Mario Diamant Rúth könyve című darabját Eugen Gyemant (magamban Gyémánt Jenőnek nevezem) rendezésében. Az ószövetségi Rúth a hűség példaképe, aki a jobb élet reményében sem hagyja el a zsidó közösséget. A 20. századi Rúth a holokauszt idején enged a csábításnak, és Argentínában talál menedéket, de élete végig kísérti, hogy cserben hagyta övéit. Otthon maradt családtagjai, szülei, testvérei mind elpusztultak. Az idős, halálosan beteg Rúth emlékeiből áll össze a szívszorító történet, amelyet nagy átéléssel játszanak a színészek. Élmény volt hallgatni németes jiddis beszédüket.
Bevallom, biztosra mentem, amikor a Georgia fővárosában, Tbilisziben működő orosz nyelvű Gribojedov Színház Gogol-fantáziáját, A köpönyeget választottam a sok izgalmas lehetőség közül. Ugyanis még Avtandil Varszimasvili egyetlen rendezésében sem csalódtam. Tavaly A kaukázusi krétakört állította színre a budapesti Nemzetiben, nyáron a Színházi Olimpián pedig a grúz nyelvű Othello- és III. Richárd-rendezését láthattuk. Az Arany János által is hőn szeretett Gogol-kisregényből Varszimasvili nem egy kishivatalnok meghurcolását, a nehezen megszerzett új köpenye elveszítése felett érzett halálos fájdalmát látja. Szerinte a „köpeny” a váratlanul megtalált és elveszett szerelem. Akakij Akakijevics Basbacskin abba hal bele, hogy ellopták tőle a szerelmet. A színpadon egy öreg narrátor olvassa Gogol szövegét, s időnként megelevenednek a lírai és groteszk jelenetek. Szép és megrendítő előadás kilencven percben.
Nemzeti Színház Showcase
A MITEM harmadik szekciójának címe: Nemzeti Színház Showcase. Az utóbbi két évben járványszerűen terjedő angol kifejezés – illene végre magyarítani! – arra utal, hogy a sok külföldi előadás mellett jó lenne felmutatni, vitrinbe állítani az ezeknek helyet adó teátrumot is. Kirakatban tehát a Nemzeti hat produkciója. Vidnyánszky Attila rendezésében a hatalmas apparátust mozgató Agón, ahol a kortárs zene, szöveg és színpadi tér együttesen beszél a történelem és az egyedi emberi lét nagy kérdéseiről. Egy kitűnő skandináv rendező, aki a fesztivál egyik szakmai vendége volt, és tolmács nélkül nézte végig az Agónt, lelkendezve kijelentette: Nem tudom, mit láttam, de Vidnyánszky zseni. Helyet kapott a hat kiemelt produkció között az ifjabb Vidnyánszky Attila által rendezett, azóta hatalmas nemzetközi fesztivál karriert befutó mai Woyzeck is. Szerepel a vitrinbe tett előadások között a szlovén rendező, Alekszandar Popovszki Bulgakov-adaptációja, A Mester és Margarita. E szekcióban látható a tavalyi év egyik legszebb előadása, Avtandil Varszimasvili érzelmes rendezése, A kaukázusi krétakör is. Valerij Fokintól (akinek színháza, a szentpétervári Alekszandrinszkij a MITEM-ek előző éveiben számos remekebbnél remekebb előadással képviselte országa hatalmas színházkultúráját) a REX is bekerült a hat kirakatba illő nemzetis előadás közé. Ebben a politikai sci-fiben a főszereplő, Horváth Lajos Ottó egy üvegkalitkába zárt parányi térben is a színészet magasiskolájával örvendezteti meg a nézőt.
Beregszász 30
A MITEM negyedik szekciója a harmincéves beregszászi magyar színházat ünnepli. Joggal. A kilencvenes évek elején a fiatal Vidnyánszky Attila szinte a semmiből toborzott ismeretlen színinövendékekből pazar társulatot, és varázsolt remek teátrumot, amely kulturális missziót teljesített zord körülmények között is Kárpátalján. A kis falvak mellől hamarosan eljutottak nagy fesztiválokra, és sorra aratták a babérokat. Ha ma újra nézzük egykori előadásaikat, a Vidnyánszky által rendezett húszéves Tótékat, a még annál is korábban született egyfelvonásos Csehov-komédiákat, valamint a moszkvai Művészszínház rendezője, Viktor Rizsakov által színre vitt, több mint tízéves Fodrásznőt, szembeszökő az életvidámság, a finom érzelmesség, a remek ritmusú komédiázó kedv, és csak ámulunk a pazar színészi alakításokon. Nem véletlenül vitte magával az alapító előbb Debrecenbe, aztán tíz éve a budapesti Nemzetibe Szűcs Nellit, Trill Zsoltot, Tóth Lászlót, Rácz Józsefet, Varga Józsefet és Kristán Attilát, a beregszászi színház oszlopos tagjait. Persze veszteséget szenvedtek a beregszásziak, de az összmagyar színházi életnek óriási nyereség az ő fővárosi jelenlétük.
Bár Vidnyánszky Attila talán a legtöbbet dolgozó színházi ember, pályája csúcsán sem feledkezett meg első teátrumáról, 2023-ban Gogol Háztűznézőjét, valamint Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából A helység kalapácsát állította színre. Nem olyan önfeledt, boldog komédiázás zajlik a színpadon, mint az első beregszászi években (ami az éppen zajló háború árnyékában nem is csoda), de izgalmas produkciók születtek. És még mindig remek színészek teremnek arrafelé…
(2023. november 2.)
