10. MITEM
Szabó Csenge írása.
Színház- és Filmművészeti Egyetem
Dramaturg szak, II. év
Gogol A köpönyeg című jól ismert elbeszélését dolgozta fel és vitte színre a Tbilisziből érkező Gribojedov Orosz Állami Dráma Színház, Avtandil Varszimasvili rendezésében.
„Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő” – szól a Dosztojevszkijtől származó idézet. De mit is rejt valójában ez a köpönyeg? A realizmuson jóval túlmutató mágiát és misztikumot, groteszk komikumot és némi abszurdot. A Tbilisziben működő Gribojedov Orosz Állami Dráma Színház társulatának előadása Avtandil Varszimasvili rendezésében épp a felsoroltakat szem előtt tartva jött létre. Az a kiszolgáltatott kisemberi léttapasztalat foglalkoztatta őket, amely ma is releváns kérdéseket, problémákat vethet fel.
A prózai művek adaptációjának azon útját választották az alkotók, amely nem tagadja meg elbeszélés-mivoltát, sőt lépten-nyomon, spontán helyzetekben reflektál erre. A narráció szerepe elosztva hárul az Akakij Akakijevics Basmacskin (az egyetlen belülről résztvevő, alakító személy) figuráját körülvevő szereplőkre, ők testesítik meg a szóba kerülő élő alakokat, sokszor az élettelen tárgyakat is. Megjelenik az író figuráját idéző idősödő öregúr, aki könyvvel a kezében kezdi el a meseszövést. Ezzel a megoldással lehetőség adódik arra, hogy az elbeszélés szatirikus hangnemét megtartsák. Végtére is, a nyomtatott szöveg mögött már-már egy igazi színész rejtőzik, gesztusokkal és mimikával. Maga a műalkotás is témájává, eseményévé teszi az írásaktust, s ezzel „hőssé” avatja annak hordozóját. A temérdek narráció – kérdéses, mennyire bírja el az eredeti szöveget híven tükröző megoldást a színpad közege – ellensúlyozására a színészi jelenlét szolgál, amely életenergiával, temperamentumos lendülettel működteti az egymást követő epizodikus jeleneteket.
A folytonos szóáradatban elvesznek a főszereplő, Basmacskin félhalk, kusza, dadogva-hebegve kinyögött mondattöredékei. Ez a szerencsétlen, jelentéktelen hivatalnok gépiesen végzett mindennapi munkája közepette mégsem puszta szánalmat vált ki a nézőből. A szavak és betűk szeretete okán érzett elhívatás-jellegű helytállása, és az, ahogyan ezáltal képes apró boldogságfoszlányt lelni életében, bájt kölcsönöz személyének. Rokonszenvessége még jobban kidomborodik a pétervári rideg széltől átjárt cinikus, számító közeg fogságában, ahol a tekintélyesnek titulált személy státusza, befolyása, jelentősége is illuzórikus, de ugyanúgy báb marad a rendszer marionett-sűrűjében.
A díszlet, a helyszínek megidézése játékos elevenséggel reflektál a realitástól elrugaszkodott történetszövésre. Középen, a magasban fekete angyalszárny figyeli az eseményeket – bizarr szakralitás.
Az előadás szinte pontosan követi az elbeszélés cselekményének vonalát. Az alkotók legszembetűnőbb módon két aspektusát formálják át, amelyek így sajátos nyomatékot kapnak az értelmezésben. A köpönyeg animisztikus jellege nem merül ki abban, hogy a magányos „hősünk” számára élete fénypontját jelenti a rengeteg nehézség és nélkülözés árán megszerzett, új ruhadarab. A védelmet nyújtó melegség érzetével párosuló köpönyeg egy álomképet idéző nő hamvas, üde, a külvilággal ellentétben álló makulátlan alakjában teljesedik ki. Megszépíti a torz mindennapok monotonitását, értéktelenségét és hiábavalóságát.
A másik hangsúlyos pont: Akakij Akakijevics Basmacskin élete lángjának ellobbanásával az előadás is véget ér. „Lelke” nem él tovább. Nincs túlvilági kísértet vagy angyal vagy legyen bárki, aki igazságot szolgáltatva bosszút állna a védtelenen elkövetett bűntettért. A váratlan, fantasztikus lezárás elmarad, keserűen csengenek, dadogás, habogás nélkül a szereplő utolsó mondatai: „Miért bántanak engem? Hiszen én a felebarátjuk vagyok.” Az életünkön elhatalmasodó részvétlenség és közöny uralma ellen nemhogy halandó, de nem evilági lény se sokat tehet.
(2023. október 11.)