„A kétségbeesés a remény legfelső foka”

Moderator: Fátima Castro Silva^[*]

A Godot-ra várva előadásában egy Tom Waits-től kölcsönzött szaxofon-melódia ismétlődik, hangsúlyozva Samuel Beckett darabjának körkörös jellegét. A lejtős színpadon, „a szakadék szélén és a szemétdomb közepén” az emberiség hanyatló történelme. A játék két felvonása, azaz két napja során a párosok révén tanúi lehetünk „az emberi természet minden elképzelhető megnyilvánulásának”. Vladimir–Estragon, Pozzo–Lucky és a Fiú: két duett és egy (hamis) szóló. Tompa Gábor felfogásában a partitúrát precízen követő zene a várakozással teli életnek, az összetartozó párosok egymásrautaltságának, az üdvözülés reményének a zenéje. „Minden színház várakozás”, mondja Beckett. Vladimir és Estragon gyerekes, bohócos túlélő játékokkal ütik agyon az időt, ám ugyanakkor időt szentelnek a Godot-játékra, mely színjáték is egyben. Mindig együtt ütik fel a fejüket. „Szentek nem vagyunk, de betartottuk a megbeszélt időpontot. Hány ember dicsekedhet ezzel?”

– Gábor, te, akár egy karmester, immár több együttes élén vezényelted ezt a darabot mint kamarazenekari művet. Különböző nyelveken, de biztosan nem olyan élethelyzetben, amilyenbe most kerültünk. Úgy tűnik, a mostani járványra nagyon is rímel ez a Beckett-dráma. Megváltoztatta-e, s ha igen, hogyan ez a jelenlegi helyzet a darabról alkotott felfogásodat?

TOMPA GÁBOR: Igen, megváltoztatta. Ennek a darabnak eddig, azt hiszem, két nagyon erős változatát vittük színre. Az első előadás – közel húsz évvel ezelőtt – egy kis stúdióteremben játszódott, egy teljesen más, kicsit a Tarkovszkijéra emlékeztető világban. Nem is vettem volna elő újra ezt az általam jól ismert drámát, ha a helyzet nem változott volna meg világszerte már a járvány előtti években, ami a darab új oldalát hozta felszínre; de maga a szöveg amúgy is foglalkoztatott folyamatosan, mert alighanem ez a legutolsó dráma az üdvözülésről. Ami különösen érdekes számomra a világ mostani elembertelenedésének tükrében, amikor Isten helyét a profit és az érdek foglalta el. A finánc kapitalizmus, a bankszféra olyannyira dominánssá vált, hogy szinte kizárólagosan működteti a rendszert. A média, a sajtó manipulálja az igazságot, az újságírás elvesztette morális fedezetét. Többé már nem hihetünk neki. Ez most egy orwelli világ. Ezért kételkedem mindenben, amivel a sajtóban, a mainstream médiában találkozom, vagy amit a hivatalnokok tesznek közzé; mert úgy tűnik, nagyon sok az olyan árnyék- és a bábkormány, amelyet bizonyos színfalak mögött rejtőző alakok befolyásolnak és mozgatnak. A „globális elit” e szereplőinek a kilétét nem is mindig ismerjük. Néhányuk látható, de sokan igencsak mélyen a színfalak mögött húzódnak meg. Szerintem ez nem egy összeesküvés-elmélet, hiszen az elmélet mindig a gyakorlatot követi. A gyakorlatban is léteznie kell tehát valamiféle összeesküvésnek. Arisztotelész nem írhatta volna meg a költeményeit, ha nem születtek volna meg Szophoklész és Aiszkhülosz drámái, vagy a korábbi művek, amelyek mintául szolgáltak a számára. Úgy látom, hogy a kétségbeesés – ami e Beckett-mű egyik alapja – lassan olyan szélsőséges méreteket ölt, hogy végül reménykedésbe fordul át. A kétségbeesés valójában a remény legfelső foka. Ezért izgalmas. – Ami a látványt illeti, Beckett drámáiból nehéz bármi újat kihozni, mivel ő képekben, erőteljes színpadi szituációkban gondolkodik, és pontosan meghatározza a kellékeket, a tárgyi világot. Nem hiszem, hogy a Végjátékban érdemes lenne másra cserélni a szemeteskukát. Csak olyasmivel volna helyettesíthető, ami azonos jelentést hordoz; a becketti világban ugyanis ezeknek a tárgyaknak és kellékeknek nagy jelentőségük van. Egy fát például nem válthatunk ki, mondjuk egy póznával pusztán az eredetiség kedvéért, pedig megtehetnénk, a színházban semmi nem lehetetlen. Ám Beckett darabjai rendkívül zártak, annyira gondosan megkomponáltak, hogy ezeket a dolgokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem is ez a cél, hiszen olyan szerzőről van szó, aki alaposan ismeri a színház legbelső világát, hasonlóan a szonettet író költőhöz, aki a kötött szerkezeten belül mozoghat szabadon. Izgalmas dolog a megszabott keretek között játszani, és közben keresni a magad szabadságát. Ez egy belső szabadság, mint a fogolyé, akit cellába zártak, mégis rátalál a maga szabadságára, hiszen a gondolatait nem ellenőrizhetik. De eljön az idő, amikor, akárcsak az orwelli világban, ha ellenőrizni talán nem is, de valamiképpen nyomon tudják majd követni még a gondolatainkat is.

– Ez azt jelenti, hogy kötött keretek között mozogsz, de ezeket feltöltöd a saját energiáddal, amitől az egész személyessé válik?

T. G: Szerintem ez az interpretációtól függ. Nem lehet egy zeneművet vagy egy színházi mesterművet minden értelemben kiaknázni, de ha tisztában vagy a szöveg sokrétűségével, megpróbálhatod e rétegeket feltárni. A Godot-ra várva minden egyes szituációja többrétegű: az egyik a buffó-játék, a másik a narráció rétege, és jelen van egy szakrális, úgynevezett biblikus réteg is. Ez utóbbi végig ott húzódik a háttérben, mivel az egyik szereplő kutatni kezdi az evangélista kijelentése mögötti igazságot, miszerint a két lator egyike üdvözül. Aztán ott vannak a Beckett-drámák témái és motívumai. Mindenekelőtt az elmúlás méltósága. Beckett mindig felveti ezt a problémát, a rút fizikai haláltól való félelmet, hogy valaki éhen hal, megég vagy szétolvad a sivatagi forróságban, mint az Ó, azok a szép napok!-ban. Winnie ernyője hirtelen meggyullad, és ő azt kérdezi magától: vajon ez isteni jel volna, mint Mózes számára az égő csipkebokor? Mert akkor én kiválasztott vagyok, akinek az egész emberiségért kell szenvednie, aminek volna értelme. Vagy csak a hőség teszi? Ocsmány módon szétolvadok majd, és féreg módjára halok meg? – Akárcsak a Végjátékban. A vak, mozgásképtelen ember éhen hal, ha magára hagyják. Ezt érdemli? – Vagy ő Noé, aki minden fajból kiemel egy-egy példányt, hogy az újjászületés, a feltámadás, a megújulás esélyét kínálja fel az emberiségnek? Egy lehetőség küszöbén állunk, amikor az egész emberiség egy nagy kihívással szembesül: képesek vagyunk-e az önvizsgálatra, ami ráébreszthet arra, hogyan újíthatjuk meg önmagunkat és a világot, vagy pedig önként az elkárhozást választjuk.

– Ezek az alakok bizonytalan egzisztenciák; rendelkeznek én-tudattal és világtudattal, de azzzal is tisztában vannak, hogy függenek a „másiktól”.

T. G: Ez egy örök Beckett-motívum: a dráma szereplői közötti szolidaritás és egymásrautaltság. Ez a játék a barátságról, a családról szól. Érdekes, hogy a Godot-ra várva szövegében nem szerepelnek nőalakok, és ez nem véletlen, hanem szándékos. Ezek a férfi-szereplők a világ utolsó teremtményei, és ahol nincsenek nők, ott nincs remény az emberiség fennmaradására. A természet nőnek és férfinek alkotott bennünket, ami az emberi faj fennmaradásának az előfeltétele. Mindenki választhat, amit csak akar, kampányolhat mellette, de ezzel nem biztosítja az emberiség jövőjét. Vladimir bizonyos tekintetben feleség, nővér és anya: átveszi ezeket a szerepeket a viselkedésével, a gondoskodásával, és azzal, ahogyan az úgynevezett túlélő játékokat kitalálja és megtervezi. A túlélésért játszani nagyon mulatságos. Azt hiszem, hogy a Godot-ra várva nem egy komor darab. Valójában arról szól, hogy ugyan nincsenek könnyű megoldások, hogy nehéz, tényleg nehéz, de mindig adódik valami. Ha nem hiszünk ebben, ha csak azt gondoljuk, hogy ez van, meghalunk, ha semmi sincs előtte vagy utána, akkor az élet abszurd. Ezért mondom azt, hogy ez az utolsó dráma az üdvözülésről, mivel felveti a kereszténység alapkérdését. Ha nincs feltámadás, akkor az élet képtelenség. Erre próbálnak közösen választ találni. A darabban számos kritikus pillanat van, adódnak válságok, melyek egyre csak tovább mélyülnek, de a nap vége csupa móka és kacagás, s ők együtt maradnak. A szerelem fontos, persze, de én a barátságot elébe helyezném, mint ami igen lényeges még a családon belül is. A szerelem nem örök – örökérvényű ugyan, de nem az egyes ember életében; a szerelem ritkán ég változatlan hőfokon az első pillanattól az utolsóig, ám a valódi barátság mindent túlél. Családon belül is könnyebb minden, ha barátok vagytok. A gyerekeiddel is könnyebb, ha az engedelmességen és a tiszteleten túl, ami persze igen lényeges, barátként tudod kezelni őket – kulcsfontosságú dolog ez.

– A darab eszkatologikus vetülete az elkerülhetetlen végzettel való szembesülés. Amikor a díszletre nézek, az az érzésem, hogy a szereplők mindjárt a szakadékba zuhannak. Ez egy poszt-apokaliptikus látvány: a fehér por a padlón és a szanaszét heverő rengeteg cipő, mindegyik másféle, mint ahogyan mindannyian különbözőek vagyunk, legbelül mégis hasonlóak…

T. G: …ez a történelem maga.

BOTH ANDRÁS: Ez maga a történelem, az emberi lét. A cipőd egy emberi történet, te viseled, téged képvisel, te hagysz általa nyomot. Estragon leveszi a cipőjét, folyton küzd vele, s ez nagyon mulatságos, humoros, de helyenként van benne némi cinizmus is. Legalábbis számunkra, számomra, aki harminckét évet éltem a kommunizmusban – az a fajta nyomás, ami ezalatt ránk nehezedett, most újra feltámadóban van. Valaki a tévében használta a digitális kartell, a közösségi média kartell kifejezést. Ez a kartell úgy működik, hogy ha írsz valami olyat, ami valakinek nem tetszik, felfüggesztenek, és bármire kattintasz, láthatják a profilodat. Ebben az orwelli világban a Nagy Testvér figyel. Ebből adódóan mint látványtervezőt legelőbb mindig az a döntés foglalkoztat, hogy milyen legyen a drámai tér. Beckett szerint üres a tér. Mi ez az üres tér? A hetvenes és nyolcvanas évek konceptuális művészetéhez kell visszanyúlnunk, a jelölés és a jelentés fogalmához: a művészet akkor egyfajta önigazolás volt. S ez volt a kérdés: ki tudod-e fejezni ürességgel az ürességet? Hogyan csináld?

T. G: Az üres teret a legnehezebb létrehozni.

B. A.: Aztán arra kérdezel rá, hogy mi az üresség. A kitöltetlen, kozmikus űr? Jelent ez bármit? És rájössz, hogy az ürességet valami olyasmivel kell kifejezned, ami azt jelölni képes. Itt zárul a kör. – A színpad tárgyi világának létrehozását ez a felismerés inspirálta. Később felvittünk elektronikus hulladékot, digitális szemetet, olyasmiket, amiket használunk, majd eldobunk, mobiltelefonokat, cipőket… A cipőket akár a holokauszthoz és a halálhoz is társíthatjuk.

T. G: Ne feledjük, hogy itt a cipő nem csak egy lábbelit jelöl. Estragonnak ez a cipő a sorsa, az élete, a keresztje. Már egy ideje szeretne megszabadulni tőle, el is hagyja. Van egy közmondás: nem léphetsz ki a saját cipődből. De ő erre vágyik, le akarja tenni a keresztjét félúton. És ez lehetetlen. Ugyanakkor csak úgy hajlandó újra cipőt húzni, ha bebizonyosodik, hogy az nem az ő cipője. Vagyis másnak a cipőjébe akar lépni, mert így talán könnyebb lesz az élete és megbékélhet a szenvedésével… S ugyanez a helyzet a kalappal is. Vladimir felteszi Lucky kalapját, mert azt hiszi, hogy ez megváltoztatja a jellemét, és nem kell folyton gondolkodnia. Sokat töpreng, a világról, arról, ami történt, az életük nyomorúságáról, és ez nagyon lehangolja. Amikor megkérdezték Beckett-től, miért hívják Luckyt Luckynak, azaz szerencsésnek, azt válaszolta: mert nem képes gondolkodni.

B. A.: Visszatérve ahhoz az elképzeléshez, hogy másnak a cipőjébe lépve változtassuk meg a sorsunkat, szerintem e történet szereplői szabadulni akarnak, de nem tudnak: a darab végén azt mondják, gyerünk, de senki nem mozdul, és ez a lényeg. Ezzel párhuzamba állítva elmondanék valamit: úgy két-három hónapja, éppen mielőtt Portóba jöttem, láttam egy dokumentumfilmet a National Geographic csatornáján. A Csendes-óceánon lebegő hatalmas hulladékszigetről szólt. Az volt igazán mellbevágó, hogy ez egy Franciaország méretű, összeállt massza. Aztán valaki említette, hogy Indiában egymilliárd ötszáz millió ember él, s egy átlagos indiai három teát iszik meg naponta. És mivel szegény – sárban taposó, bibliai szegénység az övé –, a tea fontos neki. Legalább három adag tealevelet dob ki naponta polisztirén pohárban, és a szemét csak gyűlik. Mit lehet ezzel kezdeni? A túlzott fogyasztással is legalább ennyi hulladékot termelünk. És ott van még, amit Gábor is említett, ez a mindenbe belekötő, mind jobban fölénk kerekedő hatalom. Öt éve még nem éreztem ezt ennyire súlyosnak. Több barátom facebook-fiókját is felfüggesztették már, mert valakinek valahol nem tetszett. Mi ez? Még mi beszélünk demokráciáról és szólásszabadságról? Mint Amerikában a legutóbbi elnökválasztás idején is, és ez független attól, hogy kedveled-e az illető jelöltet, vagy sem. Valaki a facebooknál úgy dönt, hogy felfüggeszt, és többé nem kommunikálhatsz. Éltünk már efféle KGB-rendszerben. Ez számomra ijesztő. Életem végén járok, mindjárt hetven leszek. Olyan ez, mint egy rémálom, mondtam is Gábornak: hová menekülhetnék?

T. G: Nincs hová menekülni, ez most a helyzet. (…) Említetted az elmúlt öt évet, és valóban azóta vált a világban a közbeszéd egyre szélsőségesebbé és ideologikusabbá. Nincs párbeszéd, gyűlöletbeszéd van, és szélsőséges reakciók. A mozgalmak – legyen az kommunizmus, nácizmus, feminizmus, szexizmus – követőkre és azok ellenségeire osztja a világot, ami gyűlöletet szül. A világ soha nem volt ennyire polarizált. Csak szélsőségek vannak, a témákhoz szorosan kötődő párbeszéd megszűnt. Számomra ez olyan, mint egy harmadik világháború. Hatalmas pénzösszegeket fektetnek az ideologizálásba és az agymosásba. Az egész világon zajlik az agymosás, az Egyesült Államokban is, az egyetemek révén. Nehéz ellenállni, mivel dollármilliárdokat ölnek az efféle átnevelésbe, a mozgalomba, amely eltörölné a kultúrát, a történelmet, a múlt minden értékét, elsöpörné a klasszikus művészetet. Amikor a klasszikus zenét rasszistának nevezik, az elképesztő…

B. A: Saját fülemmel hallottam, hogy a klasszikus zene rasszista, mivel fehér emberek alkották. Hogyan lehet egyáltalán párbeszédet kezdeni valakivel, aki így gondolkodik? Vannak a környezetemben olyan barátaim, ismerőseim, akik csak azért nem barátkoznak többé egymással, mert a másik fel mert tenni egy kérdést. Szólásszabadság, ugyan már, mit számít! Beskatulyáznak, rád sütik az ellenség-bélyeget, már nem beszélgettek és nem hallgatjátok meg egymást. Soha nem tapasztaltam ilyet, még a kommunista rendszerben sem, mivel akkor legalább a sorok között üzentünk.

T. G: Akkor még tudtuk, hogy nem azt gondoljuk, amit mondunk. De most agymosás van, aktivizmus, kulturális fanatizmus. Már az oktatástól kezdve. A fiatalokat elszakítják a múltjuktól és a történelmüktől, azt mondják, hogy ez egy bűnös történelem. Amikor az egyetemi tantervből kiveszik Homéroszt, arra hivatkozva, hogy rasszista volt és szexista, elképzelem, vak létére mennyire érzékeny lehetett például a színekre. Vagy amikor Ted Hughes, a huszadik század egyik legnagyobb költője azért kerül ki a brit nemzeti könyvtárból, mert a családfájában háromszáz évvel ezelőtt talán volt valaki, aki rabszolgákat tartott. Háromszáz éve? Ez több mint harminc nemzedék. Amikor a kommunista rendszerben ellenőrizték a rokonságunkat, a dédszüleinkig mentek vissza, vagyis három generációig. És ha nem voltál egészséges, mondjuk proletár származású, akkor nem jelentkezhettél egyetemre; az ötvenes években, a sztálinizmus idején nem kaptál munkát, de harminc nemzedékre visszamenőleg? – ez felháborító.

– Az egyik dolog, ami a cipőkről eszembe jut, az a bevándorlók hatalmas embertömege.

B. A.: Igen, ez az általános léthelyzet. Az emberek túlélik, végigélik az életüket, és meghalnak valahogy, azt sem tudva, mikor, miért, hogyan, s hogy volt-e értelme az egésznek. Én is zsoldos módjára éltem, egyik projekt jött a másik után, csak mentem, mint a szamár az orra előtt lengő répa után. Mint mindannyian, én is a munkában akartam kiteljesedni. Ám egy bizonyos pillanatban megálltam, visszanéztem, és úgy éreztem, mintha leszállnék egy gyorsvonatról, amelyen ülve semmit nem vettem észre, mert minden háromszáz kilométer per órás sebességgel száguldott el a szemem előtt. Most látok, és nem tetszik a látvány. Most, hogy leszálltam, szembesülök minden kérdéssel, amit ez a dráma felvet.

T. G: Visszatérve Becketthez, szerintem ő egy nagy humanista, főleg akkor, amikor még a regényeiben szereplő alakokat is bohócoknak nevezi. Hogy ezt megértsük, nem feltétlenül a cirkuszi bohócra, a fehér és száraz, vagy a kétarcú, vidám és szomorú bohócra kell gondolnunk, hanem a bohócok történetére. Nagyon régről származó, örök karakterek ők. Mint Shakespeare darabjaiban a bolondok, akik számára mást jelentenek az élet alapvető dolgai, a szerelem és a halál, az élet és a barátság, mivel ők a belső szeretetvágy szülöttei. Nem véletlen, hogy Beckett kedvenc színésze Charlie Chaplin és Buster Keaton volt. Chaplin, a maga jellegzetes fizimiskájával, és Keaton, a pókerarcú, száraz bohóc az egyedi előadói stílusával. Egyetérhetünk abban, hogy Charlie Chaplin volt a huszadik század egyik legnagyobb humanistája. Beckett sokat tanult abból, hogy Chaplin minden filmjében ott lebeg a levegőben a szomorúság, de mindig elillan, éppen akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. Ugyanígy működik a Godot-ra várva. Rengeteg a móka, tele van vicces szövegekkel és helyzetekkel, a figurák folyamatosan játsszák a játékaikat, melyek olykor egészen ostobák, olykor gyerekesek. Aztán hirtelen megszállja őket a mély szomorúság, melankólia, ráébrednek, hogy az élet egyik pillanatról a másikra elszáll, hogy mennyire fontos az idő. Hová tűnik el az életünk? Fel vagyunk erre készülve? – Ez nagyon izgalmas. A darab végén a két fickó magára húzza minden rongyát, és felkészülnek arra, hogy egyfajta méltósággal, az együtt maradás méltóságával távozzanak. Ezt, akárcsak Beckett, mi is nagyon fontosnak tartjuk, mivel rá kellett jöjjünk, hogy minden ugyanabban az időben történik, ahogyan Pozzo mondja: egy nap megszülettünk, egy nap majd meghalunk, egy nap megvakulunk, egy nap megnémulunk, egy és ugyanazon a napon, ugyanabban a pillanatban. Feltaláltuk az időt, de ha a nap végén visszatekintünk, csak emlékek maradnak, és ahogy visszagondolunk, minden most történt, csak tegnap, ahogyan mondani szoktuk.

B. A.: Ezek az emlékek mintha egy mozaik darabjai lennének, van, hogy még az időérzékünket is elveszítjük. A negyven évvel ezelőtti fontos, erőteljes pillanatokról úgy érzem, mintha öt perce történtek volna. Ez a képek újrarendeződése miatt van így. Mivel díszlettervező vagyok, az együttműködésünknek van egy jól körülírható esztétikája, hiszen nem első alkalommal dolgozunk együtt, és ez azt is befolyásolja, hogyan közelítek egy darabhoz. Hol van az ajtó, amit kinyitsz? Bárhol lehet. Így születnek a legjobb díszleteim, aztán alszom rá egyet, megemésztem, és visszatérek arra, hogy ez nem illusztráció, sokkal inkább egy színpadi tér. Nem könnyű, de ha működik, az nagy elégtétel, minden jelentősebb produkcióban, ebben is. Az a fajta kétértelműség ez, amely mindig hagy nyitott lehetőségeket.

– Ha már a kettősségnél tartunk, beszéljünk a Fiú megjelenéséről, aki nem fizikailag jelenik meg, azaz ott és akkor jelen van ugyan, de egy tévéképernyőn látjuk. Ez is beszédes.

B. A.: Mint a skype. (nevetnek)

T. G: Higgyünk a látszatokban, a hírekből ránk zúduló valóságban, mely manapság egyre inkább ellenőrizhetetlen és kétséges? Mint már említettem, az újságírásból kiveszett az etika és a morál. Megszűnz az a meggyőződés, hogy el kell mondani az igazságot, bármi áron. Most a híreket kell eladni mindenáron. El kell adni a másikéval szemben a magam verzióját. A nézettség a fontos, nem az igazság, nem a tartalom, hanem a szenzáció, a rendkívüli hír, a címlap-sztori, amit el lehet adni. Nézzük csak meg a portugáliai híreket. Én nem vagyok járványtagadó, de az nem tetszik, ahogyan ezt az egyes országokban tálalják. Felfújják a témát, hogy szenzáció legyen. Az újságírók 99 százaléka eladta magát, megvették őket azok, akik a kulisszák mögött húzódnak meg. Mindez összefügg az emlékezettel, amiről már esett szó. Ha eltörlik az emlékezetet, a történelmet, ha nem emlékezel a múltra, a jóra és rosszra, a katasztrófákra és tragédiákra, akkor megbocsátani sem tudsz. Az emberiség történelme tele van tragédiákkal. A történelem bizonyos értelemben a hatalomért vívott harc, ám ezzel párhuzamosan létezik egy kulturális történelem, és ez fontos. A kultúra mindmáig fennmaradt, az épületek, piramisok, festmények, filmek és könyvek. Most az a tendencia, hogy mindezt eltöröljék, hogy megszűntessék az emlékezés kultúráját, hogy ne tudjunk megbocsátani, hanem gyűlölködjünk tovább, tények és bizonyítékok nélkül, pusztán ideológiai alapon.

– Van a drámának egy mondata, amely első olvasásra megragadott. Vladimir replikája a végén: „A szokás egy nagy hangtompító.” Emlékezésről beszélt, és a szokás ismétlődést jelent…

T. G: …és azt, hogy hozzászoksz bármihez.

– Igen, ugyanakkor a nyelv is monotonná válik, például amikor Lucky elmondja a zavaros beszédét. – Szerintem ez a mondat jól rímel napjainkra, hiszen egy dezinformációs spirálba kerültünk, egy információözönbe, ami eltompít.

T. G: Ha nem állunk ki és nem adunk hangot az ellenkező véleményünknek, ha tudjuk valamiről, hogy nem igaz, de ezt nem mondjuk ki, akkor fokozatosan hozzászokunk és beletörődünk a helyzetbe. Ez most egy kulcsfontosságú pillanat. Mindenki belecsöppent egy olyan helyzetbe, amikor szinte minden, a lezárás, az utazási tilalom, a személyes érintkezés korlátozása úgymond a saját egészségünk érdekében történik, ami egy meglehetősen cinikus megközelítés. És persze a végtelenségig elhúzódhat.

B. A.: Ez a politikáról szól.

T. G: Igen, és legkevésbé az egészségről. Számos orvos tiltakozik az ellen, ahogyan ezt az egészet kezelik és kommunikálják. És nagyon furcsa, hogy nem az egészségügyiek, a szakértők vagy az orvosok, hanem mindig a politikusok beszélnek a járványhelyzetről.

B. A.: Azt mondják, hogy a történelem ismétli önmagát, emlékezet nélkül, nyilván. Engem az döbbent meg, hogy a történelem az én életem során is megismétlődik. Ma minden nagyon gyorsan történik, az emberek fél élete azzal telik, hogy a digitális médiát bújják, a telefonjukat vagy a számítógépüket, amiket én is kedvelek, mert megkönnyítik az életemet. Ez a jó oldala. Majdnem mindennek van jó oldala is. De ha bármit túlzásba viszel, az árthat. Egyensúlyra van szükség, egyfajta fegyelemre. De hogyan, amikor át akarnak verni és manipulálnak? Ha az emberek meg vannak rémülve, és te minden nap elmondod nekik, hogy ne tegyék ezt vagy azt, annak van értelme. Az viszont beteges, hogy ha mindennek a nyolcvan százaléka igaz, a többi nem, mégis ez a húsz százaléknyi hazugság fog téged manipulálni. Tapasztaltam efféle manipulációt az elmúlt két-három évben, ami viszonylag rövid időszaknak számít. Ez megzavarja az embert, dühít és elszomorít, mintha mi sem változott volna, csak a technológia lenne teljesen más.

T. G: Előállhat egy olyan szituáció, hogy az emberek elmenekülnek egy bizonyos rendszer és ideológia elől az úgynevezett szabad világba. És aztán ott évtizedek múltán ugyanazt kapják, mint ami elől elmenekültek.

B. A.: Még a beszédmód is ugyanaz.

T. G: És ez egyre abszurdabbá válik, a legtejesebb mértékben.

B. A.: A beszédmód nagyon fontos. Látok embereket a tévében, beszélgetéseket vagy írott szövegeket, olyasmit, amit már hallottam korábban, negyven évvel ezelőtt, ugyanattól a szélsőséges bolsevik baloldaltól. Én baloldali vagyok, mélyen elkötelezett liberális. Ez annál érdekesebb, hogy bár szeretnék a másik oldalon állni, nem tudom megtenni.

T. G: De a szélsőségek éppen a liberális eszméknek ártanak a leginkább. Ezeknek az ultraliberálisoknak semmi közük az egészséges, hagyományos liberalizmushoz, amely a szólásszabadságról, a szabad mozgásról, egyenlőségről, társadalmi igazságosságról szól. Arról, amit egy művésznek mindig támogatnia kell.

B. A.: Annak idején Kelet-Európában, tíz-tizenegy évesen megragadott és a mai napig visszhangzik bennem az eredeti európai liberalizmus egyik vezéreszméje, a tizenhetedik századi Descartes mondása: kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok. Tökéletes kifejezése ez annak, hogy a tudomány a kételkedéssel kezdődik. De ha kételkedsz, és nem a megfelelő, politikailag korrekt kérdést teszed fel, akkor véged van, még az állásodat is elveszítheted és kiközösítenek. Régen a Gulágra küldték az embereket, most nem kellenek Gulágok, tönkreteszik a karrieredet, és kétségbeesésedben az öngyilkosságba menekülsz. Vagy apránként, lelkileg őrölnek fel. Nincs szükség koncentrációs táborokra. Sok embert ismerek, aki képtelen a pálfordulásra, és már a harmincas éveit tapossa. Mit lehet tenni? Máshová költözni? Ez az, ami megrémiszt. Csak remélem, hogy túlreagálom.

T. G: Akárcsak a Gulágon, nem illet meg az ártatlanság vélelme.

B. A.: Meg sem hallgatnak, beskatulyáznak, megbélyegeznek, az ő szemükben még az óceán sem moshatja le a bűneidet. És amit érzékelsz, az lesz a valóság, senkit nem érdekel az igazság, az érzékelésedet pedig manipulálják.

T. G: Az elmúlt években erőteljes hatással volt rám Wim Wenders egyik dokumentumfilmje, A Föld sója. Csodálatos film, egy brazil fotográfus, Sebastião Salgado életéről. Több évtizeden át fotózta a közelmúlt történelmének legérzékenyebb és legdrámaibb pillanatait, legyen szó a környezetről, a történelemről vagy a politikáról, remélve, hogy meg tudja változtatni a világot. Miután felismerte, hogy ez nem megy, visszatért Brazíliába és elültetett több millió fát. Számomra ez egyfajta reménysugár, hogy létezik visszaút, nem a múltba, hisz az lehetetlen, de akár az emberiség vagy a természet ellen elkövetett bűnöket is helyre lehet hozni. A természet rendkívül fontos. Ebből a dokumentumfilmből értettem meg azt is, hogy a hit csak akkor ér valamit, ha tetteiddel, saját életeddel igazolod, ez a végső bizonyíték. Csupán egyszerű dolgok megváltoztatásával, még ha kétmillió fa elültetése nem is olyan egyszerű az ő hazájában, ahol újratelepített egy erdőt.

– Ez a felismerés vezetett, amikor úgy tervezted, hogy Fernando Lopes-Graça kórusművével érjen véget az előadás (amit a végső változatban elvetettél)?

T. G: Szerettem volna, ha elhangzik egy portugál dalmű, ha kissé kiterjeszthetem a darabot. Lehet, hogy tévedtem, hogy ezt csak én éreztem szükségesnek, mivel Beckett műve kerek egész. Csak valami csodát akartam, hiszen mindvégig a csodára várnak. Beckett minden darabjában arra várnak, hogy megtörténjen a csoda. Ezzel akarják úgymond rávenni Istent, hogy adjon választ, azonnal. Szerintem rengeteg csoda van körülöttünk, amit észre sem veszünk. Nem arra kellene várnunk, hogy holnap reggel, amikor felébredünk, hirtelen valami nagy csoda történik, mert ez nem lehetséges. De számtalan csoda van körülöttünk: a fák virágzása, vagy éppen a zene, a művészet maga. Nincs más magyarázat a zene, a művészetek létezésére, mint az, hogy a kultúra mélyen meg tudja érinteni az embert. Az ideológiák legfeljebb fanatikussá vagy korlátolttá tehetnek, már-már megfosztva az embert a társas lét természetes ösztönétől. Ha azt vesszük, a gyermek is egyfajta csoda. Olyasmi ez, ami a várakozás hátterében zajlik; hozzátesz a darabhoz, ugyanakkor a mű szelleméből fakad: nem feltétlenül vár ránk a pokol, ha meggondoljuk, hogy ami körülvesz bennünket, az maga a pokol. (nevetnek)

B. A.: Szerintem ez bátorítást adhat az élethez. Én is hiszek ebben, várva valamire.

T. G: Ne add fel, folytasd a várakozást.

B. A.: Várakozás és remény. Csak vársz és reménykedsz, hogy megtörténik-e vagy sem. Ugyanez van Csehovnál is, várnak. Ez a vezérmotívum: várunk, hogy történjen valami, hogy reggel felkelünk majd és jól érezzük magunkat, afféle belső boldogsággal, miközben az erkélyünkön kávézunk. A csodák a mindennapokban rejlenek, csak fel kell fedeznünk őket.

(Fordította: Albert Dénes, lektorálta és szerkesztette: Pálfi Ágnes)

The Beginning of Possibilities
Conversation with Gábor Tompa and Andrei Both – By Fátima Castro Silva

Samuel Beckett’s world-famous play Waiting for Godot will be presented at this year’s MITEM by the São João National Theatre company from Portugal, directed by Gábor Tompa. The conversation with the director and visual designer of the play draws attention to the incessant topicality of Beckett’s view of existence, about which Gábor Tompa has the following to say: “I believe that Waiting for Godot is not a dark play. It’s a play that says that there are no easy solutions, that it’s hard, it’s really hard, but there is always something there. If we don’t believe in that, if we only believe that that’s it, we will die, if there is nothing behind or after that, then life is absurd. That’s why I say it’s the last play about salvation because it puts the main question of Christianity. If there’s no resurrection, in that case life is absurd.”

(2021. szeptember 15.)