Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2021. június 17. - Laura, Alida Napja

Hazatalálni saját nyelvünkbe

Párbeszédben Berecz Andrással

SZÁSZ ZSOLT: Hadd kezdjem egy szomorú aktualitással. A képzőművész Gyulai Líviusz halála, aki több művészeti ágban kiemelkedőt alkotott, engem is nagyon megviselt, bár én nem álltam vele olyan szoros munkakapcsolatban, mint te, akinek szinte az összes kiadványát ő illusztrálta. Eredetileg képzőművésznek indultam én is az 1970-es évek közepén, amikor az ő generációjának legjobbjai egymás után robbantak be a köztudatba. Grafikusokról, festőkről, illusztrátorokról beszélek, akik új világokra nyitották rá a szememet. Ez könyvészetileg is egy kiemelkedő korszak volt, mindenek előtt az Európa-hírű tipográfusnak, Szántó Tibornak köszönhetően. Olyan gyönyörűen illusztrált könyvek jelentek meg ekkor, mint a Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976), a Paraszt dekameron (1977), a Szamártestamentum (1983), meg a Parasztbiblia (1985). Az archaikus népi imádságok, szenténekek, vagy a középkori, kora-újkori mesék, trufák, farce-ok, fabliau-k, tehát a keresztény Európa virágkorának írásos lenyomatai teljesen más világképet közvetítettek, mint amit tankönyveink sugalmaztak a „sötét középkorról”. Az Erdélyi Zsuzsanna által felfedezett archaikus népi imádságok szinte egy időben jelentek meg Kallós Zoltán Balladák könyvével (1977), s a táncház mozgalom is ekkor szökkent szárba. Aztán amikor a bábművészet mellett döntöttem és saját társulatot alapítottam, ugyanez a szellemiség inspirált továbbra is. A 2000‑ben bemutatott Szent László királyrul ének című előadás már egyfajta összegzése volt mindannak, amit addig képzőművészként, tervezőként, bábosként csináltam, és a Hattyúdal Színház azon törekvésének is, hogy egy új színpadi nyelvet hozzunk létre.

Kiadványsorozatod, a Kőkertben liliom első darabja is a millennium évében jelent meg, akkor még csak CD-ként, aztán a sorozat második darabjától már könyv formában, Gyulai Líviusz által illusztrálva. De már ezt az első CD-t hallgatva is a mesemondásod képfelidéző erejét csodáltam, melyet rokonnak éreztem a magunk színpadi világával. Azt tudom rólad, hogy szomszédokként atyafiságos viszonyban voltatok Gyulai Líviusszal, akit én nemcsak képíró géniusznak, de olvasó géniusznak is tartok, akárcsak téged. Azt is megtudtam rólad egy interjúból, hogy ifjúkorodban a képzőművészet is vonzott.

BERECZ ANDRÁS: Ez a vonzalmam szakadatlan. A képzőművészettel képtelen vagyok szakítani, pedig már próbáltam, de valamelyik kanyarban mindig előmbe áll. Jelenleg, hogy a járvány miatt nincsenek előadások, megint hatalmába kerített. Pedig már szinte jó volt letenni a fényképezőgépet. A jó képért való küzdelem miatt sok szép pillanatról csúsztam le. Amikor nekiálltam egy helyzetet körülírni diszkréten durrogó, mázsás fényképezőgépemmel, a hason kúszás, a padlásra mászás, ablakhoz terelés rengeteg időt, energiát vett el. Sokszor úgy éreztem, hogy most nekem egy ember lelkére kéne figyelnem, amiben a fényképezés akadályoz, mert a kettőt egyszerre nem tudom csinálni. A fotózás a hamis beszédre is rászoktat, ami azért van, hogy a kedves alany vágjon már valamilyen pofát, ne fagyjon le, ne ásítozzon, a haját ne nyálazza, ne pózoljon. Például ez is eltávolít, meggátol az igazi részvételtől. A gépet, a kompozíciót szolgálod ki, nem tudsz szemlélődni, ütközik benned millió koncepció. Az odaadó figyelem a gépnél mélyebb képeket hív elő, a pillanat akkor igazán megtermékenyítő, ha nem akarsz fölébe nőni, ha nem akarod azt „megörökíteni”. A fényképnek viszont tartósabb az utóélete, sőt, annak szinte csak utóélete van. Apró részleteiből később bomlanak ki fontos gondolatok. A továbbadásban is nagy segítség. Valamikor előadásaimnak a fele diavetítés volt. Hatalmas diavetítővel, vonatozva jártam az országot.

Pál István az általa készített türelemüveggel, ahogyan én láttam (forrás: Berecz András facebook oldala)

Sz. Zs.: Hogy jelent meg újra a képzőművészet az életedben?

B. A.: Hozta a vírus. Előadások híján filmezni kezdtem. Többnyire egymagam, okos telefonnal. Éjszaka néha már nem a színpadról álmodom, mozgó képeket kezdek illesztgetni egymás mellé, zoomolok, vágok, helyszíneket, fényirányokat mérlegelek. Új betegség. Mondjuk, a szavaim is képekhez kötődnek, tehát mesemondás közben képek peregnek előttem. Előbb kép, aztán szó. Memóriám is így működik, amit nem látok magam előtt, attól már búcsúzhatok is. A színpadon is akkor érzem magam jól, azokat a meséket tudom életteli, eleven módon elmondani, amelyekben kedves, de legtöbbször nem rögtön megfejthető képek húzódnak meg. Mondok erre egy példát: van egy olyan mese, amelyben a bolond moslékos hordóban ül, a király pedig egy havasi mézzel teli hordóban, egymás mellett nézik a naplementét. Aztán mikor kicsit hűvösödik az idő, kikászálódnak, és kezdik nyalogatni egymást. A moslékos bolond mézet nyal a királyról, a mézes-mázos király pedig moslékot lefetyel a bolondról! Sűrű kép. Sarkos, gyakorlatias igazságokat elsősorban nem a művészetnek kell kimondania. A művészet sokkal inkább képekben gondolkodtat, anélkül, hogy végleges megfejtésükre törekedne.

Sz. Zs.: A Kőkertben liliom első CD-jén két mesét mondasz. Miért éppen ezt a kettőt választottad?

B. A.: A CD két meséjében két egymással ellentétes alapigazságot igyekeztem egybekapcsolni. Az első mesében az Igazság mindenben enged a Hamisságnak, majd mikor már a Hamisság „jóindulatából” kifolyólag keze-lába nélkül, megvakulva akasztófa alá kerül, rájön, hogy megmaradásához neki kell a Hamisságot felaprítania, megsemmisítenie… és hogy egy úton nem járhatnak, s ha igen, egyiküknek pusztulnia kell. A CD másik meséjében a harmadik fiú apja szőlejit őrizve rájön, hogy ostor a seregélyeknek nem elég, azok a szőlőpusztítást ostorpakkanáshoz igazítják, és úgy is csak dézsmálnak hol innen, hol onnan. Jézustól furulyát kap ez a jóra való kis legény, és olyan nótát talál rajta, amitől a seregélység egybegyúródik, felszáll, és a szőlő felett addig táncol – eszét vesztve –, amíg a bűvös dallam szól. A gyermek pedig szakadatlan fújja. Na, így esik meg, hogy kutyavilágban ember szüretel. Véleményem szerint a törvény és az irgalmas, kiáradó szeretet drámája ez a két mese így együtt. Örök dilemmája ez a közösségbe tömörült emberiségnek. Mikor melyik igazságot vegye elő az ember, milyen arányban. Törvény és irgalmas szeretet? Nem esik jól megfejtéseket sugallni, nem azért mondom a meséket, hogy magyarázzam is őket. Szeretném, ha mankó nélkül járnák a maguk – tőlem független – útját.

A Kőkertben liliom első CD-je 2000-ből

PÁLFI ÁGNES: Nekem az Igazságról és Hamisságról szóló első mesében az tűnt fel, hogy – miközben mindkét szereplő ambíciója a világmegismerés – a konfliktus kiváltója mindkettejüknél a leküzdhetetlen éhség. Vagyis a fizikai sík dominál a történetben, ami azt is jelzi, hogy a szellemiség és a testiség között itt nincs átjárás, hiányzik a lelkiség mint a kettő összehangolására hivatott, harmóniateremtő mozgató. A második mesében a furulya – melyet a legkisebb fiú a két vándornak adott ételért-italért kap cserébe – pontosan ezt a hiányzó létsíkot képviseli, aktivizálja, mely – mint a madarak viselkedéséből kiolvasható – a kozmikus harmónia megteremtésére is képes. Ami az első mesét illeti, az Igazság és a Hamisság párharcában megfogalmazódó dualitás az ember nembeli lényének sajátja. Amit az bizonyít, hogy van olyan változata is ennek a mesének, amelyben ez a két alak egymásnak testvére vagy ikre.

Sz. Zs.: Ehhez nekem is van egy történetem. Független színházcsinálóként 1991-ben az első rendezésem volt ez a mese. S arra jutottam, hogy egyetlen színésszel játszattam el mindkét figurát. Megkülönböztetésük végett egy fejtetőre helyezett maszkot használtunk: Krivács Zsolt saját arca volt az Igazság, s amikor lehajtotta a fejét, a Hamisság maszkját szólaltatta meg. Bábosként nem tudtam nem képpel értelmezni a mesét, bár ez korántsem jelentett egyértelmű olvasatot. Mert bármilyen meglepő, a nézőkre a maszkos megjelenítés „igazsága”, azaz teatralitása hatott jobban.

B. A.: A Pozsonytól nem is olyan messze eső Tejfaluban a dőrejárás egyik alakja a „kétarcú”. Hasonlóképpen néz ki mindkét irányból, a lábbelije is kettős: hátrafelé is cipőt szerkesztenek neki. Mikor előre megy, tolat is, és fordítva. Gyulai Líviusz világába illő figura! Talán vissza is térek hozzá. Volt idő, mikor úgy éreztem, hogy a mese egy kiadványban is több, ha nincs hozzá illusztráció. Mesemondásom ars poeticája különben is az, hogy rajzoljon, teremtsen a szó, jelenjen meg minden hallgatóban külön-külön a mese. A szereplők arcát, szemét, palotáját-kunyhóját rajzolja meg ki-ki maga magának. Ettől lesz a hallgatóság alkotótárs, így igazítja életéhez, így honosítja és frissíti meg az ezeréves történeteket. Így érzi majd igazán magáénak. És a mese is így lélegzik. Ettől miért kell megfossza az illusztráció? Miért kell egy kaptafára húzni millió ember millióféle álmát? Persze ez addig tartott, míg a könyvkészítés rejtelmeibe bele nem kóstoltam, és Gyulai Líviuszt meg nem ismertem. A könyvművészet akkor lépett be az életembe, mikor a Vízjel folyóirat szerkesztőségében találtam magam. Ezt Galánfi Ede alapította 2002-ben, aki a könyvművészetnek volt a megszállottja. Ede szinte minden íráshoz, esszéhez, grafikához más típusú, de mindig csúcsminőségű papírt választott ki. Ez volt a legszebb folyóirat, amit valaha is láttam! Innentől már egyértelmű volt, hogy ha könyvet, CD-t készítek, csak nagyon szépet akarok, s a legtöbbet Gyulai Líviusszal és lányával, Gyulai Kati könyvtervezővel, aztán a kitűnő Hír Mihály tipográfussal fogom összehozni. (Az Angyalfütty CD például „Szép könyv” díjat nyert.) Ebben a bizonyos Vízjelben, emlékszem, Orosz István írt egy Gyulai Líviusz tanulmányt, ami egészen lenyűgözött. Líviusszal való szövetségünket is ez az írás készítette elő. Ismertem már őt mint mesekönyv-illusztrátort, de ilyen jó tanulmányt még nem olvastam róla, amelyben a gúnyos karcolatoktól kezdve a historikus, biedermeier, rokokó stílusig mindent áttekintett a szerző. Kezdtem észrevenni, hogy Líviusz szabadon játszadozik. Lehatol a szövegek mélyére, fölkap egy-egy motívumot, és arra rezonálva, kacagtatva, óriási teremtőerővel jeleníti meg a téma lényegét. Hamar megbarátkoztunk, kiderült, hogy ott lakik énhozzám közel. Összejártunk, minden rajzát, rajzfilmjét megünnepeltük. Odafelé mindig biciklin mentem, visszafelé soha. A Kőkertben liliom második darabja, a Felítő 2003-ban jelent meg, barátságunk akkortól lépett új szakaszba, akkor kezdődött a közös munka. Éreztem, jót fog tenni, ha a meséimet ennek az embernek odaadom. Mindmáig úgy érzem, hogy a képei sokat emeltek a nyomtatásban megjelenő meséimen. Egy szép karácsonyi énekben Szűz Mária azért zokog, mert a „vératyafiak” isszák-eszik egymás piros vérét. Majd egy angyali hang megszólal: „…Szántassuk fel cinterem elejét! // Vetessük bé apró ádám-maggal, / Boronáltassuk el anyai jajszókkal!” Ezt kétféleképpen lehet értelmezni: az Apokalipszis képsoraként, de úgy is, hogy az anyai jajszó a Megváltó megszülésének jajszava, a megváltás, az új élet kezdete. Én ezt nem magyaráztam el Líviusznak, hanem odaadtam, hogy ezt a kényes kérdést „döntse el” ő. Sugárzóan mosolygós, Boldogságos Szűz Máriát rajzolt le, belehelyezve őt a temetőkert közepébe, mint egy szép liliomszálat, ezzel aztán a maga részéről el is döntötte a kérdést. Az elvetett „ádám-mag” és az anyai jajszó a megújuló kor ígérete lett. Ez Gyulai Líviusz egyéniségén dőlt el. Mesemondónak tartom őt, aki tollal, metszőkéssel beszél, pontosan és talányosan.

Az Angyalfütty borítóképe 2013-ból, Gyulai Líviusz színes linómetszetével
Gyulai Líviusz barátommal pojácának öltözve egy pojáca-bábuval (forrás: Berecz András fotógyűjteménye)
A Gyulai Líviusz metszette mosolygós Mária a Kőkertben liliom IV. kötetében, 2015

P. Á.: Erről az általad emlegetett ambivalenciáról eszembe jut Mihail Bahtyin tanulmánya, A népi nevetéskultúra és a groteszk, melyből ugyanebben a lapszámban közlünk részleteket. Gyulai Líviusznak ezeket a meséidhez társított illusztrációit én nagyon közelinek érzem ahhoz a szemlélethez, melyet Bahtyin a középkori ember „karneváli világállapotában” és Rabelais művészetében fedez fel. Azt mondja, hogy a groteszk realizmus művelői a „klasszikus” esztétikával ellentétben nem a végsőkig letisztult, harmonikus formát kultiválják, hanem azt, ami nem egyértelmű, ami még kialakulatlan, amiben egyszerre van jelen az ember kozmikus, társadalmi és testi valója, „a régi és az új, az elhaló és az újjászülető, a metamorfózis kezdete és vége”. Közöljük Pinczés István visszaemlékezését is, aki felidézi, hogy Rabelais-t nálunk a színház számára a debreceni KLTE színjátszói fedezték fel – óriási közönségsikerrel, aminek magam is a tanúja voltam 1973-ban, három évvel Bahtyin első magyarul olvasható könyvének[*] a megjelenése előtt! István, aki oszlopos tagja volt ennek a társulatnak, bőven ecseteli azt is, hogyan hatott Rabelais szabadszájúsága a hetvenes évek ellentmondásos kulturális közegére, meghasonlott felnőtt társadalmára.

Mihail Bahtyin Rabelais-ról könyvének 2015-ös kiadása (forrás: amazon.com)

Sz. Zs.: 1973 a Psyché kiadásának az éve is, ez hozta az első igazán nagy sikert Gyulai Líviusz számára. Utolsó portréfilmjében, melyet a Magyar Művészeti Akadémia a tiszteletére készített, úgy nyilatkozott, hogy Weöressel e könyv illusztrálása kapcsán valóságos alkotópárossá váltak, és áldotta a sorsot, hogy ez a találkozás neki megadatott. Talán ez az egyetlen kötet, mely egységesen biedermeier stílusban készült, és nem élt az őrá olyannyira jellemző fricska karikaturisztikus eszközével. A te másik három könyvszerű kiadványod esetében a lemezborító és az illusztrációk is linótechnikával készültek, a késő-középkori fametszetek modorában. A könyvben kinyomtatott első fametszet 1460-ból való, a Paraszt és a halál című kötetben jelent meg. Azért említem ezt, mert a te meséidet én ugyanehhez a korszakhoz tartozónak érzem, amikor az orális hagyomány nemzeti nyelven először jelent meg nyomtatásban. Magam már fölemlegettem a hetvenes-nyolcvanas évekből való könyvélményeimet. Majdnem egyidősek vagyunk, tehát valahol a pályakezdésünk is egy időben zajlott. Érdekelne, hogy neked mik voltak akkor a meghatározó olvasmányélményeid.

B. A.: Kodolányi János, Tamási Áron, Sütő András, Csingiz Ajtmatov, Fazil Iszkander, Raszul Gamzatov… Ezek voltak a kedvencek. Jó volt áthallani a szovjet és magyarországi cenzúra falainak likacskáin a kirgiz, kazak, migrél, kaukázusi avar álmokat, ismerős dühöt, fájdalmat. Ezek azonban nem voltak valami szép könyvek. Erdélyi Zsuzsanna könyve, a Hegyet hágék, lőtőt lépék, az igen! Az nagyon tetszett! Szintén Líviusz illusztrálta. Nagyon érdekes stílusjátékot űz ebben a könyvben is! A vásárokon és búcsúkban kapható ponyvakönyvek világát idézi meg: a sárkányok, a rózsát termő, vérző kereszt, a fájdalmas Szűzanya, akinek a szívéből hét tőr áll ki – ezek mind a hatalmas Gyulai Líviusz-világban találták magukat, hozzá hasonultak. Érettségiző voltam, amikor kezembe került ez a könyv. Megbabonáztak az imaszövegek, meg az énekek is hozzá.

Erdélyi Zsuzsanna könyvének borítója, 1976

Sz. Zs.: Márciusi számunkban közzétettük egy francia művészettörténész elemzését Pieter Bruegelnek Karnevál és Böjt harca című képéről. Bruegel az időt festi le, az ünnepi időszakot a karácsonyi születéstől húsvétig. Noha Németalföldön nem pont ugyanúgy kapcsolódik össze a paraszti és a városi kultúra, mint nálunk, ugyanúgy vannak ott is a mieinkhez hasonló népszokások. Az egyik képrészleten feltűnt egy lovagregényből népszokássá vált, gyertyaszentelőhöz kapcsolódó jelenet: egy ember gyertyát hoz, egy másiknál számszeríj van, a harmadik medvének van öltözve, és jelen van egy hölgy is, kezében gyűrűvel. Azt mondja az elemző, hogy ez egy ismert kora-középkori legendamesére megy vissza, amit franciául, nemzeti nyelven írtak, ott, ahol világi irodalom már a 11–12. századtól létezik. A mese úgy kezdődik, hogy van egy anya, akinek ikergyermekei születnek az erdőben, az egyiket megtartja, és főrangba kerül, a másik pedig elvadul, félig ember, félig állat, és fenyegeti az erdőbe betévedőket. Ennek a medvének ugyanúgy rejtő nevei vannak, mint az animista világ szellemeinek, akik nem istenek, de az embernél nagyobbak, köztünk járnak. A mesében az az érdekes, hogy ez az őstudás hogyan találkozik a krisztianizálódott világgal, és hogy ebből hogyan jön létre egy olyan történet, mely ezt a kétféle tudást képes befoglalni. Bruegel e képzelt várost ábrázoló képén még számos hasonló, összetett és titokzatos jelenet látható, s bőven vannak olyanok is köztük, amelyekről nem tudjuk, milyen konkrét szövegelőzmény kapcsolódik hozzájuk. Viszont ha a kép egészét nézzük, mintha ez egy utolsó kétségbeesett kísérlet lenne Bruegel részéről, hogy rögzítse, megmentse ennek a „karneváli univerzumnak” a gazdagságát, rétegzettségét, szakrális kódrendszerét. S ha ehhez még azt is tudjuk, hogy az 1550-es években Németalföldet honvédő harcok és vallásháborúk dúlják fel, nagyon is indokolt a festőnek ez a félelemből fakadó ambíciója. A te mesemondásodat hallgatva valami hasonló elszántságot érzek: mintha az utolsó órában akarnád megörökíteni, átmenteni a mesékben felhalmozódott őstudást, népi bölcsességet. De te magad folyamatosan alakítod is ezeket a meséket. S nem könnyű téged rajtakapni, hogy éppen írott forrásra támaszkodsz-e vagy a saját gyűjtésedre, egy mesegyűjteményből választasz-e valamit, vagy esetleg egy ókori author szövegéből indulsz-e ki.

Édesapám katonaképe a Felvidék visszatérése utáni időkből
(forrás: Berecz András családi albuma)

B. A.: Ha valaki félelemből fakadó ambíciót keresgélne bennem szorgalmasan, tudnék neki segíteni, hogy merre is induljon el. Szüleim minden idegszálukkal együtt éreztek a magyar történelemmel, édesapám jóformán csak 1956‑ban sóhajthatott fel boldogan. Csehszlovákiában – magyarként, beszolgáltatás idején – jó gazda lelkülettel… neki többnyire fájdalom, harag, lemondás, mellőzöttség jutott. Látták a folyamatos nyelv- és kultúravesztést, a demagógia diadalát, az általános eltompulást, lelketlen lomhaságot, sunyi túlélést. Én ezt kisgyerekkoromtól érzékeltem, és biztos rám is ragadt ebből a drámából sok minden. Édesapám különösképpen a magyar műveltség és a nyelv rohamos gyengülését fájlalta. Azt, hogy megújulni már csak a tolvajnyelvből tud… Ez a fájdalom kerülhetett a vérembe. Ezért esett jól fiatalon a mi mércénk szerint énekelni, beszélni tudó embereket fölkutatni, Vastól Csíkig, Moldváig. Nem a tudományos rendszerezés vonzott elsősorban, hanem inkább a használatba vétel. Hazatalálni saját nyelvünkbe. A szóalkotás titkai, a hangulatfestő, bíráló, gúnyoló szavak meghökkentő ereje. A nyelvben megbúvó tapasztalat. És persze mindenekelőtt a népdal. Jóval előbb lettem énekes, mint mesemondó. Legszebb nyelvleckéimet falusi énekesektől, nótafáktól kaptam. Forrásaim eleinte az emberek élő beszéde, éneklése volt. Később esett jól megoltani a hallott történeteket, meséket, tréfákat leírt gyűjtésekkel, majd Pázmány, Misztótfalusi Kis Miklós, Zrínyi nyelvével. A Peer kódex, a Winkler, a Debreceni kódex karnyújtásnyira vannak most is a polcomon. Szerettem az eredeti régi kódex-írásokat kibogarászni, szórendjeiket megérteni, ellesni. Olykor beemeltem a mesébe egy-egy fordulatot. A csíki, háromszéki, gyimesi mesékbe szervesen beleillik az évszázados írott szövegek stílusa. A csángó ember beszéde sok szempontból közelebb esik kódexeink nyelvéhez, mint például a pestihez. Dzsambul Dzsabaj ének- és mesemondó ember Kazahsztánban ezt mondta magnóra a leningrádi néprajzosoknak: „Minden énekes a maga araszával méri fel a hazáját”. Az énekes köteles bejárni hazáját, faluról falura, aulról aulra. Az nem lehet énekes, aki nem járta be Kazahsztánt lóháton, nem hallgatta meg a pásztorok énekeit, az öregek meséit. Az még nem akin (vándor énekmondó). Aki viszont bejárta, abba a nép lelke költözik belé. Ő már a saját hangján tudja ezt a lelket megszólaltatni, onnantól ő már igazi énekes. Pázmány Péter is azt írja: „Nem szolgájok, hanem egyezőjök vagyok a régieknek”. Sokan nem is sejtik, mekkora a szabadsága az énekesnek, mesemondónak, a táncosnak, a zenésznek a hagyományban!

A kilencvenhat éves Dzsambul Dzsabaj 1941-ben (forrás: liveinternet.ru)
A tízéves Ymet Dolotov manaszcsi, Kirgizisztán népművésze (forrás: facebook.com)

Sz. Zs.: Csak megerősíteném ezt a kazah példát egy kirgizzel: Kongur Istvánnak, a kiváló nyelvésznek a tanítványa, Somfai Kara Dávid és Csáji László Koppány nemrég adta ki hatszáz oldalban a Manasz hősének új fordítását. Ott az énekeseket manaszcsinak mondják, megvan a rangsoruk is országosan. De ezt a történetet ők nem tekintik lezártnak: a komuzon játszó gyermekektől megkövetelik, hogy a maguk énekét szólaltassák meg. Nálad is jelen van ez a rögtönző hajlam, aminek az előzménye egy hosszú folyamat, amíg az úgymond rád ragadt változatokból kialakul egy saját mese. Ma már azt mondhatjuk, hogy egy csak rád jellemző nyelv alakult ki, aminek saját törvényei vannak. Például az, hogy ellentétpárokban gondolkodsz. Szóba hoztad a beszélgetés elején a királyt és a bolondot, de már hallottam tőled emlegetni Salamon és Markalf nevét is. Azt a népkönyvet, amiben az ő párosuk megjelenik, a névtelen szerző latinból magyarítva 1577-ben adta ki Kolozsvárott. A te archaizáló meséid logikája, az a fordulékonyság, ahogyan szemszöget váltasz, fölvillantva a dolgok színét-visszáját, nagyon hasonlít az ő tréfás párbeszédeikhez. Miként lehetséges, hogy ez a 16. századi nyelvállás ma is hatásos? Te hogyan hangolódtál rá erre a fajta logikára?

B. A.: Szerintem nekem az eszem jár így. Tetszik nagyon az is, mikor a hallgatóság elbizonytalanodik. Mikor nem tud a beidegződéseivel, előítéleteivel mit kezdeni. Mikor egyesek „rosszkor” nevetnek fel, amit a közönség fele már érez, és erre a nevetésre a fejét csóválja. Jó érzés hajtűkanyarokat bevenni, és látni, ahogy kapaszkodnak, hogy ki ne röpüljenek, jól esik érzéketlenül átsiklani tragikus részek felett, a semmit pedig dagályosan felfújni, jó nagyra, hadd pukkadjon ki a maga idejében, szóljon jó nagyot. Szeretek a káosz felől a rend felé haladni. Élvezem, hogy akik még nem hallottak, először hülyének néznek, s lassan-lassan észreveszegetik, hogy miközben beszélek, tisztára olyan, mintha mondanék is valamit. Ez a felfedezés, úgy látom, magában véve is öröm a közönség egy részének. Az ilyen közönség nagyon hálás is szokott lenni. A kiszámíthatóság életidegen, és renyheségre szoktat. Markalf küzdelme Salamonnal az életszerűség és a sótlanság küzdelme. A bolond is és a bölcs is igazságokat tudnak, de míg a bölcs távolról (magasból) szemléli a világot, a bolond belülről érzi és mintegy a bőrén hurcolja. Ezért győzi le a bölcset. Amúgy szépen kiegészítik egymást, és együtt a legerősebbek. Ők ketten együtt – vonzó, harmadik minőség. A 16. századi nyelv azért hat ma is, mert a magyar nyelv abban az időben a maga lábán állt. És mivel még annyira most sem rossz a helyzet, hogy ezt ne érezné meg az ember, hatásos és sikeres ma is. Szeretik, és ha jól szerkesztve mondod, jó arányban használod – értik. Remélem, nem jön el az az idő, mely ezt a gyönyörűséget hatástalanítja. Persze gyűlnek a baljós jelek.

A Salamon és Markalf 1579-es második kiadásának címlapja
(forrás: wikimedia.org)

Sz. Zs.: Te ebben a szópárbajban mintha inkább Markalfot képviselnéd. Nálad a szentenciózusság ügyesen el van kerülve, miközben a sarkítás, a kifordítás, a tükröztetés eszközeivel, alkalmasint a minőségek irdatlan gyors váltásával folyamatosan élsz. De túl ezen, egy kiáltással, egy füttyszóval képes vagy egy olyan akusztikus tágasságot adni a történetnek, ami új dimenziót nyit. Gondolok például arra a visszhangosításra, melyet az Igazság és Hamisság történetében vagy a furulyáról szóló mesében is alkalmazol.

B. A.: Lehet, hogy Markalfot képviselem, de ez akkor sikeres, ha Salamont is megidézem, őt sem veszítem el lelki szemeim elől. Ők együtt érdekesek igazán: „Nem illik bolondnak az ékesen szólás” – mondja a bölcs, „Nem illik ebnek, hogy nyerget hordozzon a hátán” – így a bolond. Micsoda szép gondolatpár, külön-külön nem ér annyit, mint együtt! Mikor azon a bizonyos CD-n a Hamisság keresi az Igazságot egy hegyoldalban, és a saját hangja válaszol neki, csapdába kerül. Ezt a visszhangjátékot a Tiszánál próbáltam ki, Gergelyiugornyánál. Átkiáltottam: Ki vagy? Erre a túlpart is ugyanezt a súlyos, pimasz kérdést szegezte nekem. De te ki vagy? – mondom neki sértődötten. Visszakérdezett! Fenyegetni kezdtem. Ő is engem. Kurta, de velős szitkokat vágtunk egymás fejéhez. A fejem már vörösödni kezdett, szépen összevesztem a túlparttal. Komoly hallgatóságom lett. Az ilyen akusztikus elemek, ha szolgálják a mesét, jót tesznek neki. A tágasságtól a történet is nagyra nő, kiemelkedik a hétköznapiságból. Még a mesemondót is lázba hozza. Többnyire az se árt.

Sz. Zs.: A mesezárásaidban nagyon sokszor nem is fejezed be a történetet, csak fönnhagyod, hogy ez az akusztikus közeg, meg a gyorsváltások élménye fönnmaradjon, tovább zengjen az emberben. Úgy gondolom, hogy az előadásmódodhoz a hanghordozás, a tempó- és hangerő-változtatások ma már szervesen hozzátartoznak. Ez immár a te saját nyelved, amibe több minden tartozik bele, nemcsak a szavak, hanem a szférák zenéje is. Meg például az is, amikor egy hangos kiáltás után, egy magas és erős hang után nagyon elcsendesedsz – az ilyesfajta váltások nekem nagyon tetszenek.

Az 1599-es kiadás egyik illusztrált oldala, ahol Markalf
a természet erejét demonstrálja (forrás: library.hungaricana.hu)

B. A.: A dinamikában az erdélyi nyelv, főleg a keleti részek nyelve, a mezei, erdei emberek beszédje segített nagyon sokat. Például a nagy távolságokhoz szokott csángó ember kis szobában is nagy erővel és másfél oktáv hangterjedelmű dallammal beszél. Kottázható énekbeszéd ez a javából. Arra termett, hogy szeressék, sok ember elé vigyék, nagy és szép indulatok költözzenek belé. A rövidre szabott befejezés mögött talán az lakik, hogy jólesik, mikor tovább gyűrűzik a hallgatóságban a mese.

Sz. Zs.: Apai ágon székely felmenőim vannak, de már apám is csak öt évet élt Székelyföldön a „kis magyar időben”. Én pedig csak tizenhárom éves koromban jutottam el az erdélyi rokonokhoz. Életem nagy élménye, hogy minden átmenet nélkül székely nyelvjárásban szólaltam meg náluk. Amit te használsz, az nem egy konkrét székely tájegység nyelve, vannak máshonnan jövő elemei is, több nyelvi réteget tartalmaz. Jól gondolom ezt?

B. A.: Igen. Mint mesemondó úgy nagyjából három-négyféle magyar nyelvet használok. Néha gondolatban beszélgetek az én legkedvesebb nyelvtanárommal, édesapámmal, aki kiskoromtól 3–4 nyelvre próbált megtanítani. Azt szoktam neki mondani, hogy né, alig tudok nyelveket, de 3–4 magyar nyelvet már elég jól ismerek, és ezt elsősorban neked köszönhetem. A székelyföldiek, ha hallgatnak, sokszor eltűnődnek, hogy hát, nem éppen az ő falujukból való ez a beszéd, de tán a szomszédéból. Azt hiszem, inkább az lepi meg őket, hogy miközben a tájnyelvek becsülete meg van rongálva, nekem ez rajongásom tárgya, lételemem. Egy nyelvész tán megállapítja majd egyszer, hogy milyen utak mutathatók ki a beszédemben. Minden ember nyelve – a maga élete. Itt, a színházban találkoztam egy lánnyal, aki hangképzéssel foglalkozik, nagyon tetszett, amikor azt mondta, hogy a hang a lélek tükre. Mondj egy mondatot – megmondom, ki vagy. Hát ugye mi azt szoktuk mondani, hogy a szem a lélek tükre. Az oroszoknak is van erre egy mondásuk: „Kovában a tűz, szemben a lélek nem látszik.” Nekik tehát kevés a szem, ahhoz még kell valami helyzet, hogy megismerjük az illetőt. Az én nyelvem is következmény, az életem következménye. Az előadó-művészet pedig buborék. Alakul az emberiség, ezért a nyelv is, igen gyorsan. A világ szürkül, és eltűnnek nyelvek, nagyszerű, pótolhatatlan kultúrák. A magyar nyelv is rohamosan szürkül, és a nemzetközi forgatag – néha úgy tűnik – maga alá is gyűri. Nemcsak érdemes, hanem jó is – tenni ellene.

P. Á.: Különböző nyelvjárásokról beszéltél, amihez én annyit tennék hozzá, hogy nincs ez másképp az úgynevezett „magas” irodalomban sem. Minden írónak van egy saját nyelve, és van egy verselési hagyomány is, amivel ugyancsak szorosan összefügg a hangmagasság és a dinamika, mindaz, amit az előbb szóba hoztál. Mondanék erre egy példát. A múlt század utolsó éveiben a Toldy Gimnáziumban tanítottam, és valahogy megszereztem Babits Esti kérdését kazettán, a költő előadásában. S azon töprengtem, hogy mi legyen, be merjem-e vinni az órára, vagy sem. Babitsnak van egy jellegzetes, nagy amplitúdójú hanghordozása, és nem tudtam, hogyan fogadnák ezt a diákok. Éneklő fejhangon mondja a verset, az időmértéket hangsúlyozva. Féltem, mert régóta nem volt már divat az úgymond „deklamáló” stílus. A beregszászi színházban történt, amikor Zsolt 2010-ben a Csongor és Tündét rendezte, hogy Vass Magdi (aki a darabban Mirigyet játszotta) szinte sírva tiltakozott, nem akarta érzékeltetni az időmértékes formát Vörösmarty Hubenayné című versében. Mint kiderült, a költő Lator Lászlótól a színi egyetemen azt tanulta, hogy nem kell érvényesíteni az időmértéket, hogy természetesen kell megszólaltatni a szöveget, úgy, mintha nem is vers volna. Magdi egy hétig ellenállt, majd végül mégiscsak megadta magát. És a versmondása szinte kiragyogott az előadásból, mert kiderült, hogy a szöveg értelme is csak így, a formán keresztül jön át. – Visszatérve a középiskolásaimhoz, végül mégiscsak bevittem Babitsot. Egy pisszenés nélkül, lélegzetvisszafojtva hallgatták végig a verset. Számomra azóta is titok, hogy miért. Egyébként ma már a költészetelmélet is pedzegeti, hogy a hang az, ami lélektől lélekig hatol, igazán meg tud szólítani, nem érvekkel, hanem közvetlenül hangolja rá az embert a versre.

Babits felolvasása a rádióban, a TV2 képernyőképe (forrás: seapattayataxi.com)

B. A.: Igen, a hang erejét bizonyítja, hogy a hagyományban és általában az emberi műveltségben a költészet mindig énekelt, énekelhető műfaj volt. Százával vannak botfülükkel kérkedő költők, tipikus modernkori jelenség. Kodály állapítja meg szomorúan, hogy a magyar költészet zöme leghazafiasabb hevületében is idegen formákat követ. Miért van az, hogy a francia, a német, a spanyol költő a maga nyelvének törvényei szerint verselhet, a magyar pedig kerékbe töri magát, hogy idegen versformákba gyúrhassa gondolatait? Függetlenséget kiált, de ösztönében, a ritmusban, a formában, a szívlüktetésben ott csörög a rablánc. És ezért az előadó ott toporog a válaszúton, hogy most az értelmét hangsúlyozza-e a versnek, vagy muzsikáljon. És ehhez olyan zenész ítélete kellett, aki a népdalon csiszolta magát. Aki a magyar költészet megzenésítése közben jön rá, hogy pótolni valóink vannak. Az ő mércéje szerint főleg Csokonai, Weöres Sándor kell legyen számunkra a követendő példa.

 

Lejegyezte: Ungváry Judit

Kodály Zoltán (1882–1967)

 

Finding a Way Home Into Our Own Language

The series of conversations initiated by the editors in January this year with singer and storyteller András Berecz continue in this issue. Líviusz Gyulai (1937–2021), the versatile artist with whom András Berecz had a close working relationship, passed away in March: he illustrated Berecz’s three books of tales and songs with CD included. Remembering the deceased master, the interlocutors, of almost the same age, also recall the major book experiences of their youth as well as the new cultural horizon of the 70s. Then, through a concrete example, the relationship between text and image, the kinship of the archaic language of medieval folk songs and tales with the “grotesque realism” of contemporary art are discussed. Answering Zsolt Szász’s questions next, András Berecz reveals the diverse sources of the tales he presents, and emphasizes that he had relied primarily on oral tradition and acquired the sound set, dynamics and musicality of folk singers’ different dialects to elaborate the specific language which he – following the example of his great singing and storytelling predecessors – can now consider his own.

 

[*]     M. M. Bahtyin: A szó esztétikája, Gondolat, Budapest, 1976.

(2021. május 15.)