„A nevetés az angyalok ajándéka”

SZÁSZ ZSOLT: Januári lapszámunkban jeleztük, hogy legközelebb a farsangról fogunk beszélgetni, mert az ünnepi kalendárium rendjét is követni szeretnénk. Ugyanakkor a teljes téli ünnepkört egészében érdemes szemlélni, mely, mint tudjuk, disznóölő Szent Andrástól húshagyó keddig tart. Ezen belül karácsony és újév között, egészen vízkeresztig rengeteg olyan szokás él ma is, amelyekben egyszerre van jelen az évváltóhoz kötődő, animisztikus hitre visszavezethető „pogány” rítusrend és a keresztény hagyomány, középpontjában a karácsonnyal, a Megváltó születésével. A kecskejáték, a regölés, a hétfalusi csángók borica tánca, a szilveszter éji kongózás, hejgetés, urálás elsősorban pogány elemeket tartalmaz. Ezek voltaképp a farsangi mulatságok dramatikus játékainak előképei, melyek részben zárt térben, részben a szabadban zajlanak. Farsangkor egyértelműen a humor, a komikum veszi át a főszerepet, de a karácsonyi betlehemes pásztorjátékokban is helye van már a farsangi időszakra ráhangoló, felszabadító nevetésnek.

BERECZ ANDRÁS: Igen, és talán ettől olyan érdekes, titokzatos a betlehemes játék. Már a beköszöntőkben rendszerint ott van a talányos hang, játszadozás a szent esemény nézőpontjaival. Tán legmeghökkentőbb a konyári betlehemesben, mikor a „híres hírmondó Heródes” kopogtat be:

„Én vagyok az a híres Heródes király, kardom által megvédtem Betlehem városát. Kinn a pajtásaim betlehemmel járnak…”

„Pajtásaim!” Így! Biztos Szent Józsefre, Máriára céloz… hát ők valóban igen jó pajtások voltak, ugye? Ezt a hallgatóságból mindenki, gyermek-felnőtt azonnal és pontosan tudta, mennyire. És akkor tovább:

„Behívnám őket, mert félek, hogy megfáznak…”

Az a drága jó szíve derék Heródesünknek!

„Mit szól, gazduram, híres hírmondójának, be szabad-e jönni híres Heródes királynak?”

Micsoda hajmeresztő ötlet volt, hogy épp Heródes kopogtasson be a házakhoz?! A dráma törvényei szerint tökéletes választás! Komikus is, elgondolkodtató is. Szinte szemtelen. Mint az a betlehemes is, amelyben az egyik tompább pásztor szamarat látva kérdi társait: Ez a Jézus? Hát ugye valahol el kell kezdeni az ismerkedést. Aki kérdez, nem vétkez. Igaz?

Sz. Zs.: Ezt az ütközést, ezt az egyidejűséget, mint a Csíksomlyói passió vándora, te is próbálod magadon itt, a Nemzeti Színházban. Hogyan fogalmazódik ez meg benned? Hogy fordítod ezt le magadnak, mikor színpadon vagy?

B. A.: A szentséget olyan érdekesen lehet aláhúzni az esendővel, kiemelni bolondsággal! Ezt valóban magam is átélem a Passióban, újra és újra. Szélén vagyok a történetnek, egészen a legszélén. Mint akit a véletlen szél sodort kétezer kilométerrel és kétezer évvel odább. És lassan a rendezői fantázia elkalauzol a történet közepébe. Olykor csodálom, mikor már ott ülök az asztal közepén, vajon nem tévedtem-e el!? Miért nekem kell kimondanom a végén azt, hogy Krisztus koronájába rakjunk fészket, mert héják elől ott az oltalom? Ez a korábbi bolondozásokból nem szorosan következik. A figura fejlődése döccenne? Vagy esetleg a Megváltó terveiben helye van ennek a gyermeteg, bolondos alaknak? Az ő derűjével könnyebb kimondani, hogy az Úr szeret minket? „Eredményesebb” volna ez, mint a prófétai hév? A Passió vándor szerepe ezeket a kérdéseket újra és újra feltéteti velem. A kereső emberen keresztül meg lehet mutatni az utat, jelen esetben a Megváltó felé. Állomásai, létrafokai vannak. Talán ez teszi alkalmassá, hogy a közönséget is a somlyói hágóra szinte kézen fogva vigye fel. Mintha az életben is így volna. Ismerőseim közül is, aki normális életét, vagy esetleg hitét saját magának, keservesen szerezte meg, „messziről jött”, könnyebben vonz másokat, mint aki ezt készen kapta. Bármilyen igazság – új hirdetőin – megújulni tud. A csetlő-botló pásztorokat behozni a nagy, betlehemi szent történetbe ezért nem kockázat. Az ő első lépéseik az úton szépek, megejtőek, sőt még vidámítóak is. Mint a gyermek első léptei.

Sz. Zs.: A betlehemes játékoknak sok rétege van, mit tartasz te a legdrámaibbnak? A történetben hol feszül szerinted a legnagyobb ellentét?

B. A.: Talán az angyalok és pásztorok között… tehát ég és föld, szellem és anyag, szellem és test között. Igen. A betlehemes játékok mintha az emberi süketség drámái volnának. Az Úr kiáradó szeretetének és az emberi alkalmatlanságnak a drámája. Az angyalok, Úristen hírnökei ezekben a betlehemesekben kórusban zengik, hogy emberek, Megváltó született, nektek nincs más dolgotok, induljatok el felé. Erre az embereknek érdemi, méltó válaszuk nincs. Az írástudók poros könyveikből a fejüket kiemelni se tudják, nem hallják az angyalszót. Pedig a sok tudás, a nagy ismeret, a bölcsesség az ő hallásukat kéne kifinomítsa. Ők tehát kiesnek a sorból. A pásztorok – talán mert ők a legkitaszítottabbak, legárvábbak… csillagos éggel takaróznak – legalább meghallják ezt a hívó szót. Az ébredő pásztorok ügyetlenkedései a betlehemes játékok legvidámabb és egyben legmegrázóbb részei. Tükör által látnak ők is, igen homályosan, és mégis ők a legjobbak! Mintha az apostolok tökéletlenségeinek előképei volnának. Mindent félrehallanak, de mégis, mintegy véletlenszerűen, elindulnak a jászol felé. És itt megint csodák történnek a játékban! Mert ajándék nélkül rendes ember nem megy vendégségbe, minden pásztor hoz valamit, bárányt, sajtot… Itt ellenben megjelenik egy üres kezű Isten bolondja-alak, egy „huligány”, aki nem visz semmit. Talán elitta, kótyagosforma legény. De ő is eljön a többiekkel, és még be is vallja, hogy üres kézzel jött. Ő az, aki ajándékul – táncot jár. Őrá érdemes figyelni. Tréfába csomagolt rituális tánc az övé, és örömtánc a javából. Az alvó kicsi Jézusnak csapkodja magát, hujjogtat. A kisdednek persze pont ez hiányzik! Ez megint olyan, hogy az ember azt mondhatná, a névtelen szerzők félreértették az egészet, vagy előre járt az eszük, és már megint valami finom fricskát pöccintenek az orrunkra. Hopp, hát ez a pásztor itt ajándékul saját magát hozta el! Vajon nem pont ezt várja nagy szeretetéhségében az Úr? Pindaroszt is, mikor hóna alatt lantjával állt be a sorba, ahol mindenki barmot hozott áldozati ajándékul Apolló templomába, kikacagták. Hej, koma, nem szégyelled magad közénk állani? Há mit akarsz te itt avval a nyenyerével? S mi lett? – Apolló az ő ajándékának örvendett legjobban. Az ének szíven találta. Isteni szívét öröm járta át. Pindarosz a templomi főhelyre került! Botladozó ember és isteni-angyali harmónia ezekben a betlehemes játékokban egymás mellett szerepel. Olykor szó szerint egymás mellett. Mondjuk, enélkül nem is volna dráma. Amikor például a rádióban két egymással tökéletesen egyetértő ember beszélget, én, mint hallgató, kívülállónak érzem magam. Hát akkor csak beszélgessetek! – így dünnyögök, és el is tekerem szépen a gombot. Amikor két egysúlyú, de különböző ember beszélget, az parázslik, feszültség van benne. Betlehemeseinkben nem győzöm csodálni, hogy lehet a karácsony misztériumához ilyen vakmerő zsenialitással közeledni! Mi hatalmazta fel őket erre? Hogy gondolkozott a világról, aki ezt kitalálta? Ugyanazok a kérdések, mint a gyermekjátékoknál. Hogy kerül a gyermekek ajkára a magyar történelem, sűrítve?! A Lengyel László-játékról, erről a szép kis hidas játékról beszélek. Ebben hídon kell átmenni a „magyaroknak”, de a túloldalon a „németek” azt mondják, hogy itt át nem jöttök, amíg nem fizettek. Kérdik a magyarok: mit fizessünk? Felsorolják, kalácsot, bort, szép leányt… na, aztán mikor már aranyat is muszáj ígérjen a magyar oldal, felcsillan a vámosok kérdése: „Hun vennétek sáraranyat, koldus magyar népe?!” És akkor a válasz: „Mi elmennénk Boldogasszony kiskertjébe, kérvén kérnénk, adván adnák, medencével hordjuk, azt is néktek adjuk!” Igen, a mi kincseink tárháza kimeríthetetlen. De honnan tudja ezt ilyen ékesen, tömören egy gyermekjáték? Vidáman dalolgatva? A játékban aztán idővel megelégszik a „magyar” oldal. Látja, hogy alkudozás közben lejár az időnk. Nincs mit tenni, át kell törni a hídon! „Akár vesztek vámot, akár nem, átalmegyünk rajta, átalmegyünk rajta, átalmegyünk rajta…!” – mintha azt mondanák: hajrá, gyerünk! És szépen kacagva, óvónéni örömére áttörik az összekapaszkodó ellentábort! Cseppkő-szerű tünemény ez a játékszöveg! Történelmi tapasztalatot ki tudott idáig sűríteni, elfogadtatni a közösséggel, úgy, hogy közben a gyermek is szeresse? Előbb szereti, aztán majd megérti! Jó sorrend! Derűs hangnem nélkül mindez nem volna lehetséges! A mi lelki alkatunk – főleg prózában – ezzel alapoz és fed be mindent. Cicero mester is írja: A szónok kötelessége, hogy nevetést keltsen, mert a humor, a derű megválaszolhatatlan kérdésekre is érzelmi választ ad, szellemi fölényt garantál a beszélőnek, és megragadja már első pillanatban a hallgatóságot. Ez Szalay Károly nagyszerű humorszemelvényéből ragadt meg bennem, amit egyébként ti adtatok a kezembe. Az Angyalok és pásztorok című kórusművében ezt a drámát Kodály is csillogó humorral zenésíti meg. Mikor már lehetetlen, éteri magasságban énekli az angyalkórus, hogy: „Gloria in excelsis deo”, akkor lent: „Szaporán keljetek fel, bojtárok!” „Nem.” „Mért?” – dadognak, hebegnek, egymást lökdösik: „Hová menjünk?” „Ki látja?” „Mit vigyünk?” Angyalénekből és emberdadogásból sző éteri muzsikát.

Sz. Zs.: Gyakran emlegeted a magyar betlehemesek kapcsán a hopi indiánok ünnepi szokásait. Jól gondolom-e, hogy a kettő közötti hasonlóságot a felvidéki betlehemesekre jellemző fekete és fehér maszkos berdók játékára, az e világ és a túlvilág „kapuőreinek” vetélkedésére alapozod? Mikor kezdtél el foglalkozni az indián kultúrákkal?

B. A.: Az én kis alapozásom a betlehemes pásztorok és a hijókák, kacikák (szent bohócok) hasonló szerepeire épült. Indiánokkal akkor kezdtem foglalkozni, amikor, vagy harminc éve, rezervátumaikban jártam. Többek közt Old Oraibiban, hopi, zuni rezervátumokban, lakoták, varjú indiánok közt. Amerikában főleg az ő kultúrájuk érdekelt. Apró érdekesség: egy magyar asszony, Molnár Basa Enikő másolt át nekem kazettára 1896-os csipeva, omaha indián… fonográf felvételeket. Ő a washingtoni Kongresszusi Könyvtár indián archívumában dolgozott. A betlehemeseinkkel való lényegi rokonságot a hopi, tewa esőünnep felépítésében, dramaturgiájában véltem megtalálni. A szent szellemek érkeztét ott is „szent bohócok” fogják keretbe. Pásztorainknak édes testvérkéi ezek. Mikor az angyalok szavára ébredező pásztorok álmaikat ecsetelik, az egyik – a hallgatóság nem kis meglepetésére – azt meséli, hogy ő álmában pók vala. Tovább faggatják a többiek: na és még ezen kívül mi esett? Hát a ház asszonya pedig gerenda vala. Gerenda? Igen biza, gerenda. Folytasd, koma! Nahát, cimbora, az a pók derekasan meg is mászta azt a vén gerendát. – Az efféle szövegeknek, melyek fellazítják a gyülekezetet, se szeri, se száma az indiánoknál. A hopiknál a két „kacika” (szent bohóc) is hol póknak, hol látnoknak, hol afféle ministránsnak érzi magát. És bolondozásaikat szent cselekedetnek tartják. Szent ünnepen. Félsivatagos vidéken, ahol a kukoricát nem öntözéssel művelik, az esőünneppel játszadozni nem lehet. Minden mókázásuk a szertartás véresen komoly része. Minden kicsi hiba miatt az életük foroghat kockán. Így állnak hozzá, így kezdenek neki. Böjttel, elmélkedéssel, pusztai magánnyal. És utána kilépnek a törzs apraja-nagyja elé, és kacagtatnak-borzongatnak. Mindezt úgy, hogy rajtuk mégis igazán és nagyokat nevetnek a jelenlévők. Amikor a legjobban kacagnak, általában akkor fordul komolyra a szertartás. Mikor például hirtelen lábdübörgés hallik odafönt, a földbe ásott templomocska tetején, olyankor a bohócok megkomolyodnak, jelentik, hogy nemsokára érkeznek az eső szellemei. Ezek felülről, hosszú létrákon, némán szoktak leereszkedni. Mindenkiben borzongás indul meg, de még csak dobogás van odafent. Ez már a mennydörgés. De még nem jönnek, csak üzengetnek. Az egyik bohóc jobban hallja az üzeneteket, a másik nem, ő a süketet játssza – mintegy szinkrónban a magyar betlehemesekben szereplő pásztorokkal. Ott is, az egyik hallja az üzenetet, a másik kevésbé. És van, aki süket is, bolond is, szalonnával vet keresztet, nem hajlandó megérteni semmit sem, a Jézusnak hozott ajándékot elveszíti… mint Mici mackó. Ezeknél az indiánoknál pontosan ugyanez figyelhető meg.

Sz. Zs.: A Magyar Művészet folyóirat 2015-ben az egyik számát a humor témakörének szentelte. Mi is megjelentettünk benne egy párbeszédet^[1], amelyben a parodia sacra kifejezést használtuk, ami ezt a kettősséget ragadja meg. Azt tudniillik, hogy a szent és a profán egymástól elválaszthatatlan, ami az emberiség egyik legősibb tapasztalata, felismerése. Abban, amit az indiánokról elmondtál, volt egy nagyon fontos elem, hogy a sámán-bohócok a nagy mutatvány előtt elkülönülnek a közösségtől. Udvarhelyszéken, a lövétei katolikus székelyek körében ugyanez figyelhető meg: Szent Andrástól karácsonyig a betlehemesek, akik a Szent Családot vagy a komikus pásztorokat játsszák, majdnem egy hónapra különvonulnak, rákészülnek a szerepükre, ugyanúgy, ahogy az indián bohócok. Ugyanez a helyzet a farsang leglátványosabb szokáshagyománya, a mohácsi busójárás esetében. Volt szerencsém találkozni egy sokác származású színházi emberrel, Perovics Zoltánnal, akinek a felmenői között voltak busójárók. Ő is arról számolt be, hogy majd egy hónapig kivonultak az egyik Duna-szigetre. Ez nagyon fölkeltette az érdeklődésemet, mert itt nyilván nem arról van szó, mint egy színház esetében, hogy egy hónapig kellene szöveget magolni, hiszen a busóknál ilyen nincs is, egyáltalán nem kell szöveget tanulniuk, de hát akkor mire kell koncentrálniuk? A beszámolókból az volt számomra a legérdekesebb (természetesen most nem a mai turistalátványosságra kell gondolni), hogy a régi mohácsi szokásban azt, aki fölfedte a kilétét, vagy amelyik szereplőről kiderült, kit rejt a maszkja, a közösség kitaszította. Itt magáról a szentségről, annak visszaható erejéről is érdemes elgondolkodnunk. Arról, hogy ez az erő, ez az energia, amit ők képviselnek és birtokolnak, nagyobb, mint ők maguk, így veszélyes rájuk nézve is, túl van az emberi dimenziókon. Ez fejeződik ki abban a gesztusban, hogy megtámadják, inzultálják a nézőket – ami megfigyelhető a betlehemes játékokban vagy az általad fölemlegetett indián rituáléban is. A maszk egyfelől megvéd minket a szentség pusztító erejétől, másfelől azzal, hogy tárgyiasítja a tőle való félelmünket, egyúttal komikussá, nevetségessé is teszi azt. Ez a karambol hat felszabadító erővel a tudatunkra, tesz minket képessé a szentség, az élet és a halál nagy misztériumának a befogadására. A betlehemes játékoknak ilyen értelemben kulcsfigurája az öreg. Felejthetetlen az a jelenet, amikor lefekszik a betlehemes jászol elé: előbb keresztet rajzol a földre, majd kiméri a maga sírját, és lábbal a nézőknek belefekszik a jászol alá. Gondolhatom azt is, hogy ebben a pillanatban, az ő halálos álmából születik meg a gyermek. Ami egyszerre jelenti azt, hogy a régi megújul, és hogy az új a régiből születik. Az öreg, ez a komédiás bolond ilyenformán a legnagyobb szentség hordozója.

B. A.: Érdekes a szerveződése ezeknek az ünneplő, elkülönített társaságoknak, a betlehemezőknek, farsangolóknak, határkerülőknek, aprószentekelőknek a külön kis társadalma. Ebben szokott lenni bíró vagy király, csapó, ő erősebb legény, aki a részegeskedőt, ünnephez nem méltón viselkedőt megfenyíti. Maguk közül választották a tisztségeket, fölesküdtek az ünnep méltóságára! Arra ügyeltek, hogy az üdvös bolondozás ne csapjon át szentségtelenségbe. Ezen a határmezsgyén nem is könnyű megmaradni, mert a bolondozás bolondságot gerjeszt. Olyankor már elveszíted a féket! A hallgatóság nevetése olaj a tűzre. Veszélyben a szentség! Ezt magamon is próbáltam, mikor drága tanáraim a hajam gyomlálták, fülem zúgatták, sarokba állítottak, ellenőrző könyvemet firkálták, meg később is, mikor bolondozással másoknak fájdalmat okoztam. Még talán érdemes megemlíteni a busózással kapcsolatosan, hogy Pán, a kecskeisten a perzsa háborúban a görögöknek segített. Mikor feltűnt, fején a két hatalmas szarvval, annyira megijedtek a perzsák, hogy hanyatt-homlok elmenekültek. Innen a páni félelem kifejezésünk. A mohácsi történet erre nagyon hasonlít. A mohácsiak azt mesélik, hogy a megszálló törököket ijesztgették el hasonló maszkokkal, óriás kecskeszarvakkal. A dudafejet a dudás is legtöbbször kecskefejnek faragja ki, és tükröt tesz a szarva közé. Igen, mert a dudaszó az ördögöt elő szokta csalni, de ha szegény meglátja a saját tükörképét, azonnal hányingere támad, és akkor szépen visszanyargal a pokolba. Ez is kettős magatartás. A pokoli erők, a rossz, a téli fagy, végsősoron a halál előcsalogatása és elűzése! Persze mindig a maga idejében.

Sz. Zs.: Ha már az ókori görögöket szóba hoztad, érdemes megemlíteni, hogy a tragédia egyik ősforrása a komikus karakterű kecskeének, amelyben az áldozati állat a maga halálát siratja. A nevetés tehát a klasszikus tragédia szellemétől sem idegen. Mint ahogy a humor és a katarzis funkciója is hasonló.

PÁLFI ÁGNES: A humor a nedvkeringés beindításával a léptékváltást, a nagyságra való ráhangolódást segíti elő, mint ahogy a tragédia végén a katarzis úgyszintén elképzelhetetlen a felfokozott humorális működés méregtelenítő funkciója nélkül^[2]. Mindenek előtt fiziológiásan kell alkalmassá válni a szentség befogadására. – Mi még úgy tanultuk, a humor az valami ártatlan, gyenge dolog; a komikum már erősebb, ám a legnagyobb erejű a szatíra, a társadalombírálat műfaja. Nekem viszont egyre inkább az a meggyőződésem, hogy valójában a humor az elsődleges, a legfontosabb, mely – ahogyan Arany János fogalmaz – „Alapjában véve fölséges. … Nevetséges álarcában rejtezett sírás.”^[3] A nyirokrendszert kell először a megfelelő állapotba hoznunk, új fokozatra állítanunk ahhoz, hogy be tudjuk fogadni a szentséget. Olyan ez, mint a születés, a szülés – fizikai kondíciónknak kell megváltoznia ahhoz, hogy ez a drámai esemény megtörténhessen. – Amikor az evangéliumok szenvedéstörténet-fejezetével foglalkoztam^[4], feltűnt: azzal, hogy királynak öltöztetik fel, a zsidók szándékuk szerint ki akarják csúfolni Jézust, ám ezzel valójában azt árulják el, hogy a királyság eszméjére ők is szentségként tekintenek. Ez a konszenzus teszi alkalmassá a közösséget, vagy legalábbis annak egy-egy tagját, hogy amikor felfeszítik Jézust, meglássák és ki is tudják mondani: igen, ő valóban király (más kérdés annak a belátása, hogy az ő királysága nem e világból való). Már a paródiában benne van tehát a fordítottja, a szentség, amelyet előhív, amelyre rávezet. Ám ez a drámai fordulat – ahogy a betlehemes hagyomány esetében is látjuk – közösség nélkül nem megy, s a farsang is csak így működik igazán. Ma azonban alig van erre alkalmas közösség, s ugyanez a gond a hit megélésével is, ami valójában szintén nem magánügy. Hiszen a téli ünnepkörnek ezek a rítusai eredetileg a hitélet évről évre történő megújításáról, a konszenzus megerősítéséről szóltak. Jellemző, hogy például a farsang ma már csupán egy óvodai vagy iskolai rendezvény, egy olyan jelmezbál, amely elveszítette ezt a közösség-megújító funkcióját.

B. A: Az emberi közösségek folyamatosan változnak. Egy katonáskodó sztyeppei pásztortársadalom közösségi szerveződéséhez képest a falusi közösség is már szinte merő individualizmus. Mai világunkban is – ez szinte természeti csoda – konokul újra-újraszerveződnek a kis közösségek. És ez nem lényegtelen. Legalább alkotás közben érdemes embertársainkhoz vonzódni, a szavakban bízni, a hasonlatban, a példázatban, abban, hogy az emberek a jól kezelt történetben még magányosan is magukra ismernek, és tán még javulásra is készek. Erről a példázat katartikus erejének nagy drámája, a Hamlet jut eszembe. Mikor Hamlet a színház segítségével kívánja szembesíteni Claudiust önmagával, hogy „lelkébe nyúljon az elevenig!” Hát igen, de miféle járható út vezet oda? … az emberek lelke mélyén gubbasztó elevenig?

P. Á.: A Hamlet „egérfogó” jelenetében a színészek valójában parodisztikus formában idézik föl a megtörtént gyilkosságot. S a hatás nem is marad el. Ám amikor Claudius föláll, megszakíttatja az előadást, majd feldúltan kivonul, az udvar népe szolgai módon követi őt. Eszenyi Enikő 2017-es rendezése erre az ellentmondásra hívja fel a figyelmet, amikor felültet néhány nézőt a színpadon berendezett nézőtérre, hogy – mintha ők is az udvartartás tagjai lennének – onnan kövessék végig ezt a közjátékot, amelynek hatására a lelepleződés ugyan megtörténik, ám ennek következménye – mint hamarosan kiderül – nem Claudiust, hanem Hamletet sújtja. Ez a jelenet volt az előadás nagy pillanata, a rendező kritikus reflexiója a világ mai állapotára.

B. A.: Ha már a tragédia és komédia jó szomszédsága, testvérsége is szóba került, mesélek valami igaz történetet is, ahol kéz a kézben járnak. Lássuk, az élet, a valóság hogyan hirdeti az egymásra tett két maszk igazságát… a mosolygósra, meg a sírósra gondolok… szóval a jó színház igazságát. Az erdélyi szászok tragédiája mellett, hogy nyolcszáz éves erdélyi létüknek itt, az orrunk előtt lett vége – a lámpát eloltották, a templomkaput bezárták –, magyarként sem lehet némán elmenni. Sorsuk kicsit a miénk is. Eginald Schlattner, német ajkú evangélikus pap, akinek Erdélyben, Veresmarton vagy tíz éve már csak háromtagú szász gyülekezete volt, azt mondta: Nincs az a sötét börtön, és nincs az a sötét világ, ahova valahogy a humor be ne férkőzne. „A nevetés az angyalok evilági lábnyoma. A nevetés az angyalok ajándéka.”^[5] – így mondta pontosan. Mikor Románia börtöneiben raboskodott, egyszer egyik cellatársa a „nép érdemes vadásza” volt. Háromszázharmincnégy vaddisznót lőtt le. A börtönőrök nemezpapucsban jártak, hogy ne lehessen észrevenni, ha jönnek. Hogy a foglyok nehogy túl jól érezzék magukat, mindig hirtelen, falat rongálva lökték be a vasajtót. Az volt a szabály, hogy mikor a rács kinyílik, azonnal ugorjanak fel, és lapuljanak a falhoz, feltartott kézzel. Egy ilyen alkalommal, amikor a vér meghűlt bennük, egy nyöszörgő hang szólalt meg mögöttük: „Fiúk, nagy baj van! Forduljatok má meg! Idenézzetek!” Reszketve megfordultak. Egy szarvas nézett velük szembe. Taknya-nyála egybefolyt, ugatva köhögött. Látszott, hogy tüdőgyulladása van. – Úgy állott a helyzet, hogy a titkosszolgálat főnöke a börtön kertjét nem a rabok sétáltatására használta, hanem szarvasokat és őzeket tartott a magas falak mögött. Szerette őket. Az egyik szarvas megfázott, és ez a parancsnok elvtársat megrázta. Az őröknek azt mondta, hogy ha a hétvégén valahogy esetleg nem sikerülne meggyógyítaniuk őt, hát kinyírja őket. Az őrök kiszimatolták, hogy az egyik cellában van egy vadász, aki nagyon sok vaddisznót lőtt, gondolták, biztos ért a szarvasnáthához is. Nahát, őt kérték meg, hogy gyógyítsa meg hamar, ha lehet, mert különben nekik lőttek. Persze a lelkész meg a vadász azonnal brontosilt meg penicillint rendelt, s egy nagy lavór meleg vizet hozatott. Az is megesett azon a hétvégén, hogy a cellában a szarvas lábukhoz feküdt és elaludt, az őr pedig a rabágyra ülve előadta, hogy szerinte miért könnyebb a rabnak, mint az őrnek. Nekik ugye az ablakon benyújtják az ételt, klozetra is kísérgetik, és közbe kié itt a felelősség mindenért?! Hát az őré! Tehát fordult a kocka, az őrök egy hétvégére a foglyok „kezében voltak”. Azon a hétvégén pünkösdi királyság volt. Igaz, hogy pünkösdi volt, de erőre kaptak tőle. A lelkész még azt is elmesélte, hogy az alvó szarvas, mikor a farkánál fogva kihúzták, félig nyitott szemmel nézett vissza.

Laughter Is a Gift from God
In Conversation With András Berecz

A five-part series of conversations is launched in the January issue of Szcenárium with singer and storyteller András Berecz, a member of the National Theatre Company since September 2020. He appears in Csíksomlyói passió (The Passion Play of Csíksomlyó), in the repertoire since 2017, and has also given recital evenings regularly since 2013. In the framework of conversations with the editors of the journal, relevant topics are discussed following the order of the festive calendar. The first conversation drew on the four online broadcasts of the National Theatre’s “Advent Table”, and now, in connection with the Farsang (carnival) customs of annual resumption, humour, the cathartic power and function of liberating laughter, is put on the table. The participants of the conversation shed some light on the concept of parodia sacra from several aspects, pointing out that parody in both folk culture and the Gospel tradition facilitates attunement to and acceptance of holiness.

(2021. február 15.)