A 20. század egyik legismertebb és legsikeresebb előadóművészéről, a Grammy- és Oscar-díjas Frank Sinatráról szól majd az előadói estje. Miért szeretjük és miért érvényes még ma is?
– Mert összetéveszthetetlen. A New York, New York, a Strangers in the Night, a Fly me to the Moon, a I’ve Got You Under My Skin, a My Way és még egy sor dala szerintem sosem mennek ki a divatból. Zseniális előadó volt, amilyen ritkán születik. A személyiségéhez, legendájához hozzátartozik izgalmas életpályája, sok csúcsponttal és hullámvölggyel, világsztár volt, akinek a maffiakapcsolatairól beszéltek, akit kikosarazott Marilyn Monroe… A rendező, Zakariás Zalán ötlete volt, hogy csináljunk egy estet róla. Épp Kaposváron dolgoztunk a Vízkereszt, vagy bánom is én című Shakespeare-előadáson, amelyben Malvoliót játszottam, amikor azt mondta: neked kellene eljátszanod Sinatrát! Elkezdett sztorizgatni az életéről, elmesélte, milyen nyughatatlan és maximalista volt. Kedvet kaptam a dologhoz.
Ha jól értem, az előadás Sinatrát nem mint elérhetetlen ikont, hanem mint esendő, érzékeny embert mutatja be.
– A személyiséget akarjuk megmutatni. Nagyon érdekel, hogyan teszi túl magát egy csillogásban, hírnévben fürdő sztár a mélypontokon, s hogyan jut el odáig, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg – négyszer is! –, és hogyan tud újra és újra felállni, visszatérni a csúcsra. Ha csak szép „szobrot” állítanánk neki, akkor, azt gondolom, nem végeznénk jól a küldetésünket. A monodrámában – melyet Bereczki Ágota dramaturg kifejezetten nekem írt – az énekes-színész hatalomhoz, Kennedy elnökhöz fűződő viszonyát is górcső alá vesszük. És közben pedig elhangzanak azok a dalok, amelyek Sinatrát világhírűvé tették.
– Szeretem a lehető legtöbb irányból körbejárni a szerepet, természetesen számos felvételét, filmjét láttam, rengeteget olvastam róla, dalokat hallgattam tőle különféle feldolgozásban. Megdöbbentő látni, hogyan adja elő idősebb korában a fiatalkori dalait, mert érezni, hogyan vált egyre esszenciálisabbá az éneklése, miközben az eleganciájából semmit sem veszített... Az önálló esten többek között arról is mesélek, hogy hogyan alakította ki sajátos előadói módját, s hogy kik voltak azok a művészek, akik hatással voltak a munkásságára.Hogyan kezdett hozzá a szerep kialakításához, s hogyan halad benne egyre mélyebbre?
Mit lehet ellesni Sintarától?
– Talán azt, hogy a tehetség és a szorgalom önmagában nem elég – önazonosnak is kell lenni. Én kifejezetten törekszem arra, hogy önazonos legyek, hiszen tartozom annyival a közönségnek, hogy ne hazudjam magam másnak, mint ami vagyok.
„A jó színész alázatos és mindig ég a szívében egy kis láng, amely felizzik, amikor a színpadra lép” – mondta egy interjúban az igazgatója, Vidnyánszky Attila. Ezen a bizonyos lángon kívül még mi kell ahhoz, hogy valakiből jó színész váljék?
– Az alázat és a láng, a tűz valóban fontos ezen a pályán, mint ahogy az is, hogy testileg, lelkileg és mentálisan mindig készen álljunk az új feladatokra. Színésznek lenni alkat és alkalmasság kérdése is, másrészt pedig ez a szakma a folyamatos keresésről, kérdésfeltevésről és az élethosszig tartó tanulásról szól.
Emlékszik, milyen tervekkel és várakozásokkal vágott neki a színészi pályának?
– A vágyaim és az elképzeléseim az egyetemi évek alatt folyamatosan változtak, átalakultak. Szépen lassan körvonalazódott előttem, hogy mik az erősségeim, s hogy miben kell még fejlődnöm, vagy hogy a habitusomhoz mi áll közel. Idővel világossá vált, hogy színésznek lenni életforma, egy rendkívül komplex, teljes embert kívánó hivatás, s hogy a színpadi szerepléssel nem merülnek ki a feladataim – folyamatosan együtt kell lélegezni az éppen aktuális szereppel.
Például a legutóbbival: a kaposvári Csiky Gergely Színházban nemrég mutatták be a Stuart Máriát.
– Schiller drámájában Leicester játszom, aki rendkívül izgalmas személyiség, egy számító, karrierista férfi, aki kész mindenkin átgázolni, hogy elérje, amit akar. A Színművészeti elvégzése óta eljátszott sok pozitív hős után nagyon izgalmas egyre több manipulatív, intrikus figura bőrébe belebújni. Leicester is ilyen. Jó a színpadon „rosszalkodni”.
Kaposvárhoz köti a tanítás is.
– Az idei tanévtől kapcsolódtam be a Kaposvári Egyetem másodéves színészosztályának munkájába mint osztályvezető-helyettes, és színészmesterséget tanítok. Az osztály vezetője Bozsik Yvette, akivel először a Johanna a máglyán koreográfusaként találkoztam a Nemzetiben, aztán rendezett engem Kaposváron a Jézus Krisztus Szupersztárban, a Nemzetiben Az Úr komédiásai, illetve a Pogánytánc című előadásokban. Idén nyáron úja együtt dolgozunk majd, hiszen ő lesz a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Csárdáskirálynő koreográfusa.
Vác is különleges helyet foglal el a szívében: 2018. február 1-je óta a Váci Dunakanyar Színház művészeti vezetője.
– Az első pillanattól, a 2013-as megalakulás óta aktívan részt veszek a színház életében. Az igazgató, Kis Domonkos Márk osztálytársam volt a Színművészetin, gyakran kérte a segítségem, én pedig igyekeztem hol színészként, hol rendezőként, hol pedig egyéb minőségben is a lehető legteljesebb mértékben jelen lenni. Nagyszerűnek tartom, hogy egy olyan kisváros, mint Vác, saját teátrumot képes fenntartani, ahol érdeklődő és igényes közönség várja az újabb és újabb bemutatókat. Nagy öröm és visszaigazolás számunkra, hogy idén január 1-jétől kiemelt státuszt kapott a színház, és a Ványa bácsi című előadásunk bekerült az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába (az előadás május 13-án látható a Nemzetiben is, bővebben a 30. oldalon – a szerk.).
Másik szívügye: a versek. Oszlopos tagja a Magyar Versmondók Egyesületének, részt vesz a Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztivál és a nemzeti VERSeny zsűrijében. A Nemzeti Színház tavaly díjat alapított azon művészei számára, akik a versmondás ügyének szentelik magukat. Az idén a költészet napjához kapcsolódva ön kapta a Szeleczky Zita-emlékgyűrűt. Mit jelent ma a vers, a versmondás?
– A vers ünnep. És mai világunkban, ahol az ünnepek is egyre inkább veszítenek méltóságukból, fennköltségükből, és egyre inkább elveszni látszanak a fogyasztói társadalom útvesztőiben, igenis szükség van azokra a gyönyörűséges szókapcsolatokon keresztül leírt vagy elmondott gondolatokra, amit úgy hívunk: költészet.
Melyik az a vers, amit időről időre elővesz, ha töltődni szeretne?
– Nehéz egyet kiválasztani… Reményik Sándor Akarom című verse mélyen befészkelte magát a szívembe.
A taps, a díjak mindig jól esnek az embernek. Önnek ma mit jelent a siker?
– Azon az estén, amikor Az Úr komédiásai című darabot bemutattuk a Nemzetiben, a tapsrend előtt, az utolsó képet követően néhány pillanatra magamra maradtam a színpadon a sötétben. Akkor tudatosult bennem, hogy az ország elsőszámú színházában játszhattam el Assisi Szent Ferencet, ezt a senkihez sem hasonlítható, rendkívüli embert. Azt gondoltam magamban: igen, ez az a pillanat, amiért érdemes volt a jogi diplomámat szögre akasztani. Teljesült a színészi álmom!
Szerepek a Nemzetiben, Kaposváron, tanítás, művészeti vezetés és készülés az új premierre, a Frankie-re. Hogyan bírja energiával ezt a sok elfoglaltságot?
– Boldog házasságban élek, van három szép gyermekünk, ők jelentik a biztos hátteret számomra. De a színészet más, az az én drogom. Ha nem vagyok színházközelben, vagy nem próbálok, üresnek érzem az életem. A folyamatos munka nem fáraszt, az új kihívások nem nyomasztanak, hanem feltöltenek energiával. Egyébként, ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor semmit nem érzel tehernek. Nem tudok eléggé hálás lenni a Jóistennek az életem alakulásáért. Annyit kívánok csak, hogy életem hátralévő részében is fogja a kezem.
Vörös Márta
(2019. május 9.)