Bakos-Kiss Gábor végzettsége szerint zenés színész, de elsősorban színésznek mondja magát, aki nemcsak prózai darabokban játszik, de szívesen énekel sanzont, musicalt, operettet, operát is. A Váci Dunakanyar Színház és a Nemzeti koprodukciójának köszönhetően Havel-egyfelvonásosokban játszik, szerepelt komédiában, abszurd darabban, rendezőként is bemutatkozott már, legutóbb Jean Genet Cselédek című darabját állította színpadra. A Nemzeti Színházban az egyik este a Szeszélyes nyár című csehszlovák vízirevüben Karel Gottként énekel, az Isten ostora című előadásban Hilárion, a manicheus, a János vitézben huszárkapitány… Szereti ezt a műfaji sokszínűséget. Azt mondja, olyan ez, mint egy kaleidoszkóp.
Nem kérdés, hogy szeret-e játszani?! Kezdhetnénk mindjárt a Kosztolányi-verssel: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni…”?
– … „együtt a sötétbe menni”?! … „Gyerekszívvel fontosnak látszani”?! … „Nagy komolyan az asztalfőre ülni”?!
Játsszuk azt, hogy én vagyok a színházigazgató. Van három főszerepajánlatom, de ezek közül csak egyet választhat. Lesz egy operettbemutatónk, abban lehetne bonviván, lenne egy musicalfőszerep és a harmadik lehetőség: Hamlet…
– Nem kérdés! A harmadikat választanám. Igaz, gyakran hívnak operettekbe, musicalekbe, rockoperákba. Ebben persze nagy szerepe van az énekmesteremnek, Bagó Gizellának, aki felkészített arra, hogy képes legyek zenés darabokban helytállni, és akihez most is járok órákra. Tenor vagyok. Imádok énekelni. Számomra minden zenés feladat olyan, mint egy kaland, egy izgalmas kiruccanás. De elsősorban színész vagyok, és úgy érzem, leginkább prózai szerepekben tud igazán kiteljesedni a színész, ezért választanám Hamletet. Ez a darab egyébként is különösen kedves számomra. Ez volt az én első, igazi színházi élményem még gimnazistaként Nyíregyházán. Nagyon jó magyartanárunk volt: minden színházlátogatás előtt szánt arra egy órát, hogy felkészüljünk az előadásra. Elolvastuk előbb a darabot, és a magam módján megpróbáltam én is értelmezni, aztán csak ámultam a színházban. Így is lehet?! Ez is benne van?! Emlékszem: Verebes István rendezte az előadást, akkor ő vezette a nyíregyházi színházat, Avass Attila játszotta a főszerepet. Számomra meghatározó élmény volt az a Hamlet...
– Könnyedén belement ebbe a játékba! Vissza sem kérdezett: hol van ez a színház? Milyen ez a színház?
– Nekem most az origó a Nemzeti Színház, minden ehhez képest van, de szívesen megyek máshová is. Tegnap este például Kaposvárott voltam. Ott játsszuk a Jézus Krisztus szupersztárt. Én vagyok Júdás. Ez is egy régi szerepálom. Tehát a földrajzi helynek nincs igazán jelentősége, de azért azt megkérdezném, hogy ki rendezi az előadást, kik a partnerek. Minden ilyen döntésnél elsősorban a szakmaiság, a minőség számít. A kaposvári előadást Bozsik Yvette rendezte, neki például látatlanra mondok igent. Az ő személye – eddigi munkássága – nekem garanciát jelent.
Prózai művet választana, pedig zenés színészként végzett. Ez az a szak, amelyről nemrégiben nyilvános szakmai vita folyt, és az is megfogalmazódott, hogy nincs értelme ennek a képzésnek, mert sem nem prózai -, sem nem operett- vagy musicalszínészek, akik itt végeztek.
– Én meg azt mondom: műfajok vannak, és ezeket lehet jól, nagyon jól, és még annál is jobban csinálni. Azzal nem tudok mit kezdeni, ha a szakmában azon vitatkoznak, hogy most kell-e vagy nem kell zenés színészeket képezi?! Szerintem azoknak az embereknek, akik zenés színházat csinálnak, igenis le kell ülniük egy asztalhoz – függetlenül attól, hogy esetleg különbözik az ízlésük, a világlátásuk –, és meg kell beszélniük, mit kell ahhoz tenniük, hogy helyzetbe hozhassák a fiatalokat, hogy aztán jó és még annál is jobb előadások születhessenek. Nekem azt tanították, hogy színészként alapvető feladatunk önmagunk fizikai és szellemi karbantartása. Erre megfelelő időt és energiát kell fordítanunk. Az a dolgunk, hogy fejlesszük a beszédtechnikánkat, járjunk énektanárhoz, tartsuk karban magunkat testileg, lelkileg, olvassunk, művelődjünk, legyenek gondolataink és kérdéseink a világról, hogy készen álljunk a feladatra, a nagy feladatra!
Azt mondja, az első igazi színházi élménye a Hamlet volt. Ha választania kellene, most is azt játszaná inkább, mint valami zenés darabot. Annak idején mégis zenés színésznek jelentkezett. Van azért ebben némi ellentmondás!
– Amikor először jelentkeztem a színművészetire, még fel sem vetődött bennem, hogy akár zenés osztályba is mehetnék. Miskolci egyetemistaként is – mert akkor még ott tanultam a jogi karon – csak a prózai színház iránti érdeklődés erősödött bennem. Bár arra is emlékszem, hogy akkor adták a Miskolci Nemzeti Színházban az Elisabeth című musicalt, és a mai napig emlékszem Szabó P. Szilveszterre a Halál szerepében. Ennek ellenére nem foglalkoztatott igazán a zenés színház. Az egyetemen hamar egymásra találtunk a versmondókkal, a színjátszókkal. Tagja lettem a versmondó egyesületnek, az Egéy Maszk drámaműhelynek. Performanszokat, versszínházi előadásokat szerveztünk. A Kaleidoszkóp versfesztiválon elsőként kaptam meg a Kaleidoszkóp-díjat. Mindezek után úgy éreztem, meg kell próbálnom a színművészetit, természetesen a prózai szakot.
Viszont a perbeszédversenyeken sikeres lehetett?!
– Sajnos nem! A beszélőkémmel nem is lett volna baj, de az elején még hiányzott mögüle a megfelelő jogi tudás. Az egyetem előtt könnyedén vettem az akadályokat. Zenetagozatos általánosba jártam, zongorázni tanultam, sportoltam. Tizenkét éven át kitűnő tanuló voltam. Nyíregyháza egyik legjobb középiskolájában, a Krúdy Gyula Gimnázium matematika tagozatán érettségiztem. Az egyetemen viszont mindjárt az első vizsgán, egyetemes állam- és jogtörténetből csak kegyelemből kaptam meg a kettest, majd római jogból kirúgtak – pedig azt hittem, alaposan felkészültem. Azt gondoltam, ennyi volt és kész. Nekem ezzel véget is ért a jogi pálya. De édesanyám azt mondta, ha majd már mindent megtettem, és még akkor sem megy, akkor esetleg beszélhetünk arról: hogyan tovább. Így aztán összeszedtem magam, és megtanultam tanulni. Aztán később volt olyan félévem is, amikor minden vizsgám jelesre sikerült, sőt, még az is felmerült, hogy ott maradjak tanítani.
De térjünk vissza a prózai kérdéshez! Miért jelentkezett mégis zenés színésznek?
– Ennek hosszú története van. Még a jogra jártam, amikor másodszor is beadtam a jelentkezési lapom a színművészetire, aztán mégsem mentem el a felvételire, mert nem éreztem magam igazán felkészültnek. Közben – még mindig joghallgatóként – elkezdtem Nyíregyházán a színitanodát is, ahol egymást követték a zenés darabok, musicalek, rockoperák. Természetesen ezekben is részt vettem, aztán kiderült, hogy nem is reménytelen, ha az énekléssel próbálkozom. Így miután befejeztem a jogi egyetemet, és újra jelentkeztem a színművészetire, már a zenés színész szakot választottam. Bár közben még egy évig jártam a Corvinusra, közgazdász szakra, de azzal párhuzamosan az Operettszínház stúdiójába is…
Még akkor sem döntötte el, hogy mit akar?
– Dehogynem. A közgázra csak azért jelentkeztem, mert be akartam biztosítani magam, hasznosítható tudást akartam szerezni. Azt gondoltam, ha mégsem sikerülne a színművészeti, ha mégis a jogi pályán maradok, akkor leginkább a gazdasági jog területén találhatom meg a számításaimat…
És arról még nem is beszéltünk, hogy eredetileg papnak készült!
– Végül is Thália papja lettem! Egyébként tényleg sokáig azt gondoltam: pap leszek. Ott születtem a református templom tövében. Nagyapám volt az apagyi gyülekezet főgondnoka, tehát a világi elöljárója, jelenleg pedig az édesapám tölti be ezt a tisztet. Vallásos családban nőttem fel. Nekem természetes volt a vasárnapi istentisztelet. Gyermekként nyilván elsősorban a külsőségek vonzottak, a pap megjelenése, a templomi szertartás méltósága, a rítus, az ünnepélyesség. De lehet, hogy mégsem volt olyan mély ez az elhivatottság, hogy jelentkezzek a teológiára, de foglalkoztatott, mint annyi minden más: a zene, az irodalom, a sport, a matematika…
Nem is olyan régen egy újságcikkben a színházi életben tapasztalható megosztottsággal kapcsolatos kérdésre azt válaszolta, hogy emiatt már a pályaelhagyás is megfordult a fejében…
– Időnként felteszi magának az ember a kérdést: jó úton jár-e?! De azt hiszem, én megtaláltam a helyem.
Pedig ebben a bizonyos cikkben azt nyilatkozta, hogy a színházi szakma jelenlegi állapota miatt már arra is gondolt: talán a korábbi diplomáját kellene hasznosítania. Ha úgy adódna, elmenne egy kis észak-borsodi faluba jegyzőnek, ahol esténként nyugodtan borozgathatna a helyi pappal meg a tanítóval… Ilyen romantikus lélek lenne vagy ennyire naiv?
– Azt hiszem ismerem azt a vidéket. Rengeteget foglalkoztam ott élő hátrányos helyzetű gyerekekkel, tartottunk interaktív irodalomórákat, színházi beavató előadásokat például Szuhogyon, Rakacán, de nemcsak ott, hanem hasonló mélyszegénységben élő szabolcsi iskolásoknak is. Találkoztam olyan gyerekekkel, akik korábban még a legközelebbi városban sem jártak, aztán ezeknek a projekteknek köszönhetően jutottak el színházba, nyári táborba. Falusi gyerek vagyok, tisztában vagyok az ottani nehézségekkel. Nem mellesleg én is a Nyírségben születtem. De meggyőződésem, hogy az ember – pusztán személyisége, derűje, rátermettsége, küldetéstudata révén – képes arra, hogy változásokat indítson el a környezetében. Ha valaki jobbítani akar a dolgokon, akkor az tud is. Lehet erre azt mondani, hogy romantikus vagyok vagy naiv. És igen, vállalom, talán még idealista is.
De még az is lehet, hogy realista. Hiszen onnan jutottunk el Szuhogyig, hogy zavarják a szakmában tapasztalható visszásságok. Tehát érzékeli a valóságot.
– Hogyne érzékelném a valóságot! Nagyon is zavarnak az igazságtalanságok, a logikátlanságok, a rendetlenségek a szakmaiatlanságok nem csak a mi hivatásunkban, az élet bármely területén… És azon vagyok, hogy ezek a problémák, ha lehet megszűnjenek, vagy legalább tünetmentessé váljanak.
Cseréljünk szerepet! Játsszuk most azt, hogy ön az igazgató! Milyen színházat szeretne?
– Ha egyszer beadom valamelyik színház igazgatói posztjára a pályázatom, abból ki fog derülni… De a viccet félretéve, alapvetően ilyet, mint ez! Szeretem azt a fajta színházat, amit itt Vidnyánszky Attila csinál. Jelen van ebben és szépen kiteljesedik mindenféle művészeti ág – a zene, a tánc, a képzőművészet, a költészet a legmagasabb szinten. Nagyon jó, hogy kiváló kollégákkal dolgozhatok, hogy sokat megyünk külföldre, hozzánk is jönnek művészek – rendezők, tervezők külföldről. Azt hiszem, kezd kialakulni egy nagyon jó csapat. És én alapvetően csapatjátékos vagyok.
A színművészeti után mégsem szerződött egyetlen társulathoz sem?!
– Mert olyan visszautasíthatatlan ajánlatokat kaptam, amelyeket kár lett volna kihagynom, és egy társulat tagjaként nem tudtam volna ezeket vendégként elvállalni. Mert indulásként Iglódi István tanár úr hívott Szegedre, az Orfeusz az Alvilágban főszerepére, Kaposváron megkaptam A víg özvegy című Lehár-operettben Danilović Danilo szerepét, amit Znamenák István rendezett, és rögtön az első évadban ezt követte még öt bemutatóm. Jók voltak ezek a vendégjátékok, ezek is hozzájárultak a szakmai felkészülésemhez. Így kerültem Debrecenbe is. Oda a Lúdas Matyi című opera főszerepére hívott Vidnyánszky Attila, amikor még az ottani társulatot igazgatta. Attilával korábbról ismertük egymást. Először a színművészetin találkoztunk, amikor tartott az osztályunknak egy kurzust. Majd az Operaház felkérésére három Sztravinszkij-egyfelvonásost rendezett Budapesten, és rám osztotta A katona története főszerepét. Aztán a debreceni színházban is nagyon jó szerepeket kaptam…
Mégis eljött a Nemzetibe!
– Mert Attila hívott! Ahogy annak idején Debrecenbe is. Miután a Nemzeti Színház igazgatójává nevezték ki, az első évadában mint vendég, a következő évadtól viszont már mint társulati tag számított rám itt, a Nemzeti Színházban. Szüksége van az embernek egy olyan mentorra, vagy ha úgy tetszik, mesterre, aki „gondolkodik benne”.
A beszélgetésünk elején, ha csak a játék kedvéért is, de Hamlet szerepét választotta. Nem gondolt még arra, hogy esetleg sugalmazza az igazgatónak: igazán műsorra tűzhetnék, szívesen eljátszaná…
– Az ember sorsa eleve el van rendelve. Vagy eljön az ideje ennek a szerepnek, vagy nem. Egyébként Attila biztatott bennünket, adjuk le írásban, akár név nélkül is, hogy mit szeretnénk.
Akár önálló estje is lehetne?!
– A középtávú terveim között ott van az önálló est. De még nem jött el az ideje. Egyelőre nem érzem kiforrottnak a témát, a formát, az arányokat…
Hihetetlen ez a sokszínűség, amit produkál. Itt a Nemzetiben is nagyon különböző szerepei vannak.
– Igaz, különböző karaktereket, egymástól nagyon távol eső szerepeket játszom. De ez a sokszínűség engem gyönyörködtet. Néha úgy érzem, mintha egy kaleidoszkópon keresztül nézném a világot. Csupa színes mozaikdarabka, de ezek előbb-utóbb képpé rendeződnek.
Filip Gabriella
(2016. február 19.)