Elfeledett alakok
Molnár megítélését hosszú ideig meghatározta, hogy kortársai összeférhetetlennek tartották, s nem nagyon szerették. Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója és Rákosi Jenő, a Népszínház direktora vetélytársat láttak az ambiciózus színházcsinálóban. Nem véletlenül, hiszen Molnár egész életét a versengés hatotta át. Már első komoly vállalkozása, a Budai Népszínház is a Nemzeti Színházzal rivalizált. Mivel Molnár György kezét nem kötötték politikai béklyók, az 1861-ben a Lánchíd budai hídfőjénél álló intézmény homlokzatára felírathatta a nevezetes jelszót: „Hazafiság a nemzetiségnek”. Molnár nemcsak ezzel a mondattal dacolt a fennálló renddel, a színház műsorának összeállításával is igyekezett az 1848-as függetlenségi eszmét szolgálni. A cenzúra azonban éberen működött, bár 1862. január 27-én „nagy megütközéssel tapasztalja az ügyeletes rendőri közeg a Bánk bán előadásnál, hogy a színészek a szövegnek több tilos helyét is előadják, s Gertrud meggyilkolása is nyílt színen megy végbe, nem úgy, mint a Nemzeti Színházban, ahol az előadás egy Pesten cenzúrázott példány szerint folyik, ahol ezt a borzasztó cselekményt a színfalak mögé helyezik” – írta a Budai Népszínházról szóló monográfiájában Pukánszkyné Kádár Jolán. Csakhamar kiderült, hogy Molnár rendezőpéldányát Nagyvárad, Kassa és Pozsony engedélyező pecsétje ékesítette, ám a vidéki cenzorok, ki tudja miért, nem jártak el kellő alapossággal.
Beszédes, hogy Molnár sem a Nemzeti Színházban, sem a Népszínházban nem tudta hosszú ideig megvetni a lábát. Hogy miért? Ismerjük azt a jelentését, melyet 1873. július havában készített a Nemzeti díszlet- és ruhatáráról. Ebben nemcsak az elsikkasztott ruhaanyagokra hívta fel a figyelmet, de arra is, hogy olyan világítószerkezetekkel van tele a raktár, melyek használhatatlanok, tehát, aki azokat vette – Paulay Ede –, nem értett hozzá. Ő maga viszont otthon volt a színpadtechnikában. A Budai Népszínházban 1863. december 10-én színre vitt, s száznyolcvan alkalommal előadott Az ördög pilulái című darabot Párizsban látta, s hogy a műhelytitkokat ellesse, díszítőmunkásnak állt. A magyarországi bemutatóhoz Párizsban beszerezte a szükséges kellékeket, reflektorokat, sőt francia színpadi gépészt is szerződtetett, akivel a zsinórpadlás nélküli Budai Népszínházban képes volt megvalósítani a színjáték izgalmas trükkjeit.
Molnár a közönséget szenzációs élményekkel akarta elkápráztatni. Sokat költött a színpadi produkciókra, s az előadások hirdetését sem hanyagolta el: „tisztességes reklámot kell csapni […], figyelmet, kíváncsiságot fölkelteni, nem egyszerre ajtóstul rohanni neki, és mindent egy fogásra kitálalni – csak vékony adagokban, aztán mindig vastagabban, hogy ne csak a színházi közönség, de még az utolsó szegény és házából ki nem mozduló vénasszony is beszéljen róla”.
Három kötetben kiadott emlékiratában – Világos előtt (Szabadka, 1880); Világostól Világosig (Arad, 1881); Világos után (Arad, 1882) – nemcsak életéről számolt be, hanem olyan színháztörténeti mozzanatokat is feljegyzett, melyeket máshonnan lehetetlen volna megtudni. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a látványosságok mellett drámai művek szcenírozásában is jeleskedett. A Nemzeti Színházban különösen William Shakespeare III. Richárd (1873) és Téli rege (1874) című drámájának színrevitelével aratott sikert. Személyes tragédiája, hogy noha szenvedélyesen képviselte a népszínházi eszmét, az 1875-ben megnyitott pesti Népszínházból úgy érezte, egyetlen évad után távoznia kell.
Mályuszné Császár Edit a 19. századi magyar rendezés történetéről szóló, 1963-ban megjelent munkájában így összegezte Molnár György jelentőségét: „Rendezői egyéniségét a mérlegre téve el kell marasztalnunk kortársait, amiért olyan tehetséget engedtek negyvenöt éves korában a vidéken elkallódni, aki a kor legfejlettebb színházi kultúrájától tanulva, a legkorszerűbb színpadra alkalmazások mestere volt.”
Gajdó Tamás
„A színpadot csatatérhez hasonlítám, melyen a harc az előadás; itt megfordított értelemben küzdenek a hősök mint a vérmezőkön, a szellem fegyverével kell lebilincselniök a közönség tömegeit, meggyőzni érzelmeit, megnyerni kedélyeit – lelkeiket elragadva fölemelni a múzsák régiójába, mint a Caesarok légiói láncra fűzve viszik s tiporják urok lábaihoz a legyőzötteket. Minden előadás egy-egy új meg új csata a közönség kegyéért, tetszéséért; megnyerni, kielégíteni e százféle temperamentumú, örök változatosságú nézői elemek káoszát.”
(Molnár György: A színpad és titkai. Budapest, 1876)
(2017. május 15.)
