’56 a Nemzetiben
1957. május 3.
A Madách Színház Kamaraszínházában Timár Józseffel a címszerepben előadták Németh László 1946-ban írt Széchenyi című drámáját. Az érdeklődést fokozta, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány március 15-én Timárt és Németh Lászlót is Kossuth-díjjal jutalmazta. A hatalomhoz dörgölőző kortársak úgy vélték, hogy a művet az ellenforradalmi ideológia céljaira lehet felhasználni; a Bach-korszakot emlegető kádenciák tapsra gerjesztették a közönség egy részét. Az Élet és Irodalomban Bölöni György kíméletlenül ostorozta Némethet, aki nem tud szabadulni „bizonyos idejétmúlt nacionalista problematika szellemi kényszerzubbonyától”. Az előadást tizenkét előadás után betiltották.
május 17.
Megjelent a Film Színház Muzsika első száma. A főszerkesztő Fejér István beköszöntőjében úgy vélte, hogy hetente negyedmillió olvasó fogja kézbe venni, forgatni, böngészni a lapot, mely harcolni fog „azok ellen, akik útját állják annak, hogy a művészetek a szocializmus szellemében szabadon fejlődhessenek, és a nép érdekeit szolgálják.”
május 21.
Letartóztatták Szakáts Miklós színművészt, a Magyar Néphadsereg Színházának tagját, és Kistarcsára internálták. A színész három hónappal később váratlanul kiszabadult. Első feljegyzését a Belügyminisztérium II/5-e alosztályának (az ideológiai, kulturális és tudományos területen lévő reakció elleni elhárítás) 1957. szeptember 6-án írta „Cyranó” fedőnévvel.
május 24.
Nagy Ignác Tisztújítás című darabját Várkonyi Zoltán rendezésében mutatta be a Nemzeti Színház társulata. A főszerepeket Major Tamás, Lukács Margit, Csernus Mariann, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Tompa Sándor, Bihari József, Suka Sándor és Szemethy Endre játszotta. A díszletet Varga Mátyás tervezte, a kísérőzenét Farkas Ferenc szerezte.
május 26.
A Népszabadság arról tudósított, hogy a Magvető Könyvkiadó megjelentette a Nemzeti Színház egykori rendezőjének, Csathó Kálmánnak Ilyeneknek láttam őket című kötetét. Csakhamar recenziót is közöltek róla: „A feljegyzések gazdag anyaga régi mulasztásra is fényt vet: a sorainkból távozott íróinkat, művészeinket, amíg köztünk jártak, elfeledtük megkérdezni pályafutásuk bő emlék-szüretje felől.” (Népszabadság, 1957. július 20.)
május 30.
Letartóztatták Darvas Ivánt. A Madách Színház tagját előadás után hurcolták el lakásáról. Hat nappal korábban a Népszabadságban Hajnal László a frissen bemutatott Bakaruhában című film ürügyén durva támadást intézett Darvas ellen; az újságíró megdöbbentőnek tartotta, hogy „miután városszerte ismertté vált bátyja fegyveres megszöktetésében, a színészsztrájk szításában betöltött szerepe” mégis „ízléstelenül reklámozzák”.
A Nemzeti Színház bemutatói 1957 tavaszán
Miként politizálhat egy direktor a színházműsor összeállításával? Miként mutatja a forradalom után alig fél év elteltével a változásokat, hogy milyen új bemutatókat tűz ki a Nemzeti? Profilváltás a tomboló terror idején?
A Nemzeti Színház az 1956-os forradalomban komoly válságba került, melyet tetézett, hogy a harcokban épülete olyan súlyos károkat szenvedett, hogy csak hónapokig tartó munkával sikerült helyreállítani.
Az igazgatóválságot úgy oldották meg, hogy a színház társulata 1956. december 1-jén demokratikus titkos szavazással tizennégy tagú intézőbizottságot választott, s ez a testület december 5-én Major Tamást kérte fel a színház ügyeinek ideiglenes továbbvitelére. (Emlékeztetőül: 1956. október 30-án a társulat leváltotta Majort az igazgatói székből, aki minden befolyását latba vetve tért vissza.) A testületnek Gellért Endre, Marton Endre, Major Tamás rendező; Bessenyei Ferenc, Ungvári László, Somló István, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért színművész; Illés Endre, Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Tamási Áron író; Hubay Miklós és Benedek András dramaturg volt a tagja.
A Nemzeti Színház igazgatója 1957. február 8-án társulati ülést tartott, melynek mottója a címben idézett kijelentés volt: „Feladatunk most a munka”. Ez a jól csengő mondat számos jelentésréteggel bírt. Felhívta a színház tagjainak a figyelmét arra, hogy a forradalom elbukott, nincs értelme a további ellenállásnak, sztrájknak. De az igazgatónak azt a szándékát is megerősítette, hogy az ítélkezés, a szembenállás helyett dolgozni kell. Még azokra a művészekre is számított, akik 1956 októberében ellene fordultak. A retorziók csak jóval később kezdődtek. Talán hozzájárult ehhez Szakáts Miklós feljelentéssel felérő bizalmas feljegyzése. Szakáts 1957. szeptember 6-án a Nemzeti Színházról (amelynek korábban maga is tagja volt) ezt „adta” Nagy Antal „rny. hdgy.”-nak: „Az ellenforradalom alatt atomjaira hullott. Tagjai sokszorosan kompromittálták magukat, és durván megsértették egymást. A társulat szelleme eddig sem volt valami kitűnő, most azonban, hogy annyi sérülés áll fent, és az igazgató: Major Tamás olyan túlzott lojalitással kezeli a hibás tagok ügyeit, úgy vélem nem alakulhat ki egészséges szellem.” Utasíthatták Majort, hogy aki nem gyakorol önkritikát, azt meg kell büntetni. Mészáros Ágit évekig mellőzték, Sinkovits Imrét pedig 1958-ban a József Attila Színházba száműzték (majd csak 1963-ban tért vissza Nemzetibe).
A februári társulati ülésen Major még úgy beszélt, mintha minden fontos döntést az intézőbizottsággal összhangban hozott volna. A csonka évad új műsortervét is a testület író tagjaival egyetértésben hirdette meg.
Önálló profil
Major önkritikusan a legfontosabb feladatnak a színház nívójának emelését nevezte, s ennek szellemében állították össze a műsort. A nívó emeléséhez a megújított műsorpolitika mellett nagyszerű egyéni színészi teljesítményekre is szükség volt. Az igazgató azt gondolta, ha önálló profilt alakítanak ki, akkor kiemelkedhetnek a korszak többi együttese közül.
Az 1956 nyarán ígért premierek nagy részét rövidebb-hosszabb időre elhalasztották. Kétségtelenül politikai megfontolások játszottak szerepet abban, hogy sem a szovjet Majakovszkij Gőzfürdője, sem az amerikai Arthur Miller A salemi boszorkányok című műve nem került ekkor színpadra (ez utóbbi olvasópróbája éppen 1956. október 23-án volt, végül csak 1961-ben mutatták be). Nem lett volna szerencsés a két egymással szemben álló nagyhatalmat éppen a budapesti Nemzeti Színház műsorán összebékíteni. Arról nem is beszélve, hogy a két művész megítélése hazájában is – finoman szólva – ellentmondásos volt.
A Nemzeti Színház, megszabadulva a kötelező politikai propagandafeladatoktól, a 17. századi francia Jean Racine Phaedra című tragédiájával (bemutató: 1957. március 30.) és García Lorca Véres menyegző – Vérmenyegző, végül Vérnász – címre keresztelt drámájával (bemutató: 1957. április 19.) a világirodalom remekműveire irányíthatta a közönség figyelmét. Ennek a két műnek a kiválasztása azt sugallta, hogy 1957-ben új korszak kezdődik – ismét csak a bemutatott művek színvonala számít, nem pedig az, hogy milyen belpolitikai üzenetet hordoznak. Ugyanakkor Major elismerte, hogy a Phaedra színrevitelével a címszerepet alakító Tőkés Annának is igazságot szolgáltattak. Mivel a klasszikus tragédiák az 1945-ös fordulat után lekerültek a játékrendről, a nagyszerű jellemábrázoló tehetségű, kiváló orgánumú színésznő alig kapott szerepet. A színház vezetése ezzel a gesztussal azt is kifejezte, hogy vállalja a két világháború közötti Nemzeti klasszikus örökségét, a romantikus színjátszóstílus továbbvitelét.
De miért esett a választás Federico García Lorca színjátékára? A szerző jelképes alakja a spanyol polgárháborúnak, 1936-ban a francóista milícia katonái gyilkolták meg. De a mű témája és a fordító személye is felkeltette az érdeklődést: „Nézetünk szerint Illyés Gyulát mély, benső rokonság vonta a spanyol író művéhez, hiszen a Vérnász – Vörösmarty egyik drámájától kölcsönzött romantikus címével és – örök emberi mondanivalójával, Ozorán is megtörténhetett” – írta Katona Jenő a Nagyvilág 1957. áprilisi számában (utalva Illyés drámájának a címére: Az ozorai példa). Illés Sándor a Nők Lapjában arra hívta fel a figyelmet, hogy „ezzel a bemutatóval a Nemzeti Színház utat tör a modern, realista alapokon, de sokszínű, formájában, kifejezésében bátrabb, szabadabb színház felé”. (1957. március 14.)
Az első Brecht
Major Tamás ügyelt arra, hogy a társulati ülésen színházi, s ne politikai programot adjon. Amikor bejelentette, hogy a színház Bertolt Brecht-művet tűz műsorára (az elsőt a Nemzeti történetében), szót sem ejtett arról, hogy az írót szoros szálak fűzték a német kommunista párthoz. Igaz, azt sem mondta el, hogy Brecht mellőzésének eddig az volt a legfőbb oka, hogy a német író műveivel – különösen formai kísérletezéseivel – szemben a szovjet kommunista párt politikai és ideológiai kifogásokat támasztott. Ehelyett így foglalta össze, miért fontos A szecsuáni jó ember színrevitele: „a […] darab egy haladó európai szerző darabja, amelyet eddig helytelenül nem mutattunk be. Ez a szerző egy új stílust hozott. Izgalmas, nagy feladat ennek a darabnak az eljátszása.”
Brecht drámáját – végül Jó embert keresünk címmel – 1957. április 6-án mutatta be a Katona József Színház (a Nemzeti kamaraszínháza). A Népszabadságban Kemény György egyértelművé tette, hogy miért éppen Brechtet játszik a Nemzeti társulata: „Forradalmi mondanivalója érdekében a színpadot nemcsak szórakozási lehetőségnek, hanem mindenekelőtt szószéknek, agitációs eszköznek tekinti, és ezért véleménye, igazsága kifejtésének alárendel minden drámai kötöttséget, konvenciót.”
Az előadást Gellért Endre állította színpadra, de munkája nem vitt előre az igazi Brecht megismertetésében. „Valljuk be, a rendezés is segített abban, hogy a felületes néző elmerüljön az egzotikusan ható mese világában, s egy jellegzetesen kínainak vélt történet megismerésén kívül mást ne hozzon magával az előadás után” – olvasni Cseh Márta írásában. (Helikon, 1959. február)
Major Tamás még két bemutatót ígért 1957. februárban: Marcel Aymé Clérambard című drámáját és Karinthy Ferenc Szellemidézés című művét. Karinthy azonban nem készült el a darabbal, így az évad legvégén, 1957. május 24-én Nagy Ignác Tisztújítás című vígjátékát Várkonyi Zoltán rendezésében láthatta a közönség. Nagy Ignác politizáló művét 1843-ban adta elő a Nemzeti Színház. Sikerének az volt a titka, hogy a nézők ráismertek a korszak politikusaira, a „rohanva haladók” és a „meggondolt haladók” pártjának összecsapására.
Feledtetni a terrort?
De miért lehetett ez időszerű 1957 elején? A darabválasztást szinte valamennyi kritikus másként értékelte. A legpolitikusabb magyarázattal Békés István állt elő, emlékeztetve arra, hogy néhány hónappal korábban a haladás és a maradiság erői mérték össze erejüket. A publicista nem írta le nyíltan, de azt a hazugságot sulykolta, hogy az „ellenforradalom” győzelme esetén a fasiszta, reakciós csőcselék uralmától kellett volna tartani. Békés István ezért tartotta „állandó és fontos” feladatnak, hogy minden eszközzel – például színházi bemutatók segítségével – felszámolják a „múlt hamis illúzióit”, hogy az emberek tisztábban lássák a jelent. (Ország Világ, 1957. június 4.)
Bár Várkonyi, a rendező és Major, az egyik főszereplő otthonosan mozgott a harsányan politizáló előadások világában, mégsem erről lehetett szó. Valószínű, hogy a Nemzeti egy fergeteges vígjátékkal próbálta meg feledtetni a tomboló terrort, s az már tényleg csak ráadás volt, hogy az 1956-os szerepe miatt nem túl népszerű direktor „bizarr groteszkséggel, telivér humorral” ismét kedvére komédiázhatott egy rászabott szerepben.
Gajdó Tamás
(2017. május 15.)
