Egy gyanús külsejű egyén kopogott a vidéki színház igazgatójának ajtaján. Pár perce a titkárnője járt a direktor szobájában, és közölte, megint itt vannak az „adóügyiek”.
– De hát már múlt héten minden aktát végignyálaztak! – csattant fel az igazgató.
– Sajnálom, főnök, de megint itt van egy, és azt mondja, a tavalyi számlákat akarja látni – mondta a titkárnő, akinek a városban a legnagyobb mellei voltak – erről még papírja is volt, ugyanis az országos „Kebelszépségverseny” során pontosan lemérték.
Végül a direktor megadóan legyintett: – Küldje be, Aliz.
A gyanús külsejű egyén egyáltalán nem úgy volt öltözve, ahogy az „adóügyisek” szoktak. Se aktatáska, se öltöny – egy hosszú esőkabát volt rajta, meg valami műbőr sapka. A nevét pontosan nem tudta az igazgató, csak azt, hogy ilyen sapkát viselt Lenin is – „lehet, hogy Lenin-sapkának hívják”, gondolta.
– A kabátját a fogasra tudja letenni, üljön le, Aliz rögtön hozza az aktákat és a kávét, bár a kollégái már mindent alaposan átfésültek a múlt héten, nem értem, mire fel ez a fokozott ellenőrzés, jó lenne, ha inkább a villamosbeszerzések vagy az emlékműépítés körül szaglásznának…
A férfi nem vette le se a sapkáját, se a kabátját, nem is ült le. Az igazgató fejében az járt, valahonnan ismerős neki ez a tag, valahol már látta, újságban, tévében vagy az utcán. De nem tudott rájönni, pontosan hol.
– Mire vár? Valami baj van?
– Nem a számlák végett jöttem, kérem – mondta szégyenlősen a gyanús külsejű egyén.
– Hogy érti ezt?
– Nem vagyok adóügyis. Hazudtam.
A direktor mérgesen csapott az asztalra. Magára volt dühös. Hogyan is hihette, hogy ez a törpe madárijesztő adóügyis? „Egyáltalán nem úgy fest. Ez inkább egy Bicska Maxi…”
– Hordja el magát, azonnal – kiabálta az igazgató.
– De, kérem, valamit csak hazudnom kellett, különben nem engednek be önhöz. Évek óta próbálkozom, mindig elhajtottak. Most először jutottam be a szobájába, direktor úr, kérem, hallgasson meg – könyörgött.
Az igazgató felállt, a zsebébe nyúlt, kivett egy bankót, és a betolakodó felé nyújtotta.
– Tegye el, jóember, és alá’ szolgája.
– Nem kell nekem pénz, direktor úr! – szólt felháborodva a Lenin-sapkás.
– Hát mi kell?
– A nevem Kalmár, Kalmár Henrik. Henrik, mint Ibsen. És azt hiszem, tehetséges vagyok… – mondta Henrik, és helyet foglalt, tehetsége immár biztos tudatában.
„Jaj, ne, gondolta az igazgató, ezt estig se vakarom le.”
A direktor beleomlott foteljébe, akár egy löszfal a szakadékba.
És Kalmár már beszélt. Megállíthatatlanul, sebesen, vég nélkül hömpölyögve. Tíz perc alatt elmesélte az életét, majd rátért a lényegre: egy szerepet szeretne, amiben végre élesben, igazi színpadon is kipróbálhatná magát.
– Uram, ez nem így megy! – háborgott az igazgató. – Egy színház nem úgy működik, hogy csak úgy besétál maga és azt mondja, tehetséges, aztán már megy is a színpadra. Mit képzel? Hagyjon békén!
Henrik felpattant. Kísérteties, sejtelmes hangon szavalta: „Az, a parázna, vérnősző barom; / Ki bűvös ésszel, csáb ajándokokkal / (Ó, átkos ész, ajándék, melyek így / Szédítni bírtok!) megnyeré gyalázatos / Kéjére színleg feddhetlen királyném / Kedvét. Ó, Hamlet, ez volt a bukás!”
És közben csapdosott rövid kezeivel, mintha a szárnyai lennének – jelezve, hogy ő most kísértet, ki nem földön jár, hanem a levegőben lebeg.
Egészen odáig mondta, hogy: „Most Isten veled; / A fénybogár jelenti, hogy virrad, / Halványodik hatástalan tüze. / Isten veled, Hamlet! Eszedbe jussak.”
Azzal Henrik elhagyta a szobát.
Majd pár másodperc után újra belépett.
– Na, milyen voltam, direktorkám? – nevetett büszkén, csillogó szemmel. – Hamlet atyjának szelleme. Nem rossz, igaz?
Az igazgató sok elmebeteget látott már életében, de ez mindenen túltett. Egy ideig azon tűnődött, felhívja Alizt, hogy szóljon a biztonságiaknak. De aztán megsajnálta. „Nincs szánalmasabb, szomorúbb és komikusabb, mint az amatőr, aki tehetséget álmodik magának”, gondolta, és tiszta szívből sajnálta, szánta ezt a szerencsétlen embert.
– Tulajdonképpen mit szeretne, Henrik? Konkrétan mit?
– Egy akármilyen szerepet. Elég egy mondat is, csak felmehessek és bizonyíthassak. Meglássa, igazgatóm, vissza fognak tapsolni. A közönség rögtön kiszagolja a páratlan tálentumot.
– Ha kap egy mondatot, és utána nem tapsolják vissza, akkor elmegy?
– El én, abban a pillanatban! – húzta ki magát büszkén Henrik. – De ilyen aligha fordulhat elő.
A direktor kinyitott az asztalán egy nagy füzetet, lapozgatni kezdte.
– Ide figyeljen, Kalmár. Ne mondja, hogy én egy szívtelen dög vagyok. Ma este A fösvény megy a nagyszínpadon. Itt van a csendbiztos írnokának szerepe. Igaz, nincs szövege, de miért is ne mondhatna az írnok egy mondatot a csendbiztos helyett. Itt van, ni! Az ötödik felvonás első jelenetének az elején Harpagon azt mondja: Kerek tízezer tallér. Mire maga, vagyis az írnok azt kérdi: Tízezer aranytallér? Na, Henrik, próbáljuk el.
– Tízezer aranytallér? – szavalta az esőkabátos.
– Kicsit több érzelmet bele!
– Tízezer aranytallér?
– Nem jó! – szólt a direktor. – Volt maga már írnok az életben, vagy látott írnokot?
Kalmár gondolkodott:
– Láttam, a seregben.
– Na, látja! Akkor támaszkodjék az úgynevezett érzelmi memóriájára, vagyis idézze föl azokat az érzelmeket és élményeket, amelyeket már valaha átélt, vagy amelyek a múltban megtörténtek magával. Érthető?
– Igen.
– Rajta!
– Tízezer aranytallér?
– Ez az. Látja? Egész jó – mondta a direktor. – Hatkor legyen a művészbejárónál, tudni fognak magáról. De még egyszer ígérje meg, ha a szereplése után nem tör ki spontán tapsvihar a nézőtéren, akkor soha többé nem látjuk magát.
– Megígérem! – vágta ki Kalmár.
Henrik távozása után az igazgató szobájába rendelte Kormost, a nyugdíjas könyvelőt, aki az írnokot játszotta tizenkétszer egy hónapban. Egész életében a színházban dolgozott, nyugdíj után megkapta ezt a szerepet, nem kell mondani semmit, csak állni a csendbiztos mellett, és úgy tenni, mintha írna. Jól jött Kormosnak ez a kis plusz pénz.
Az igazgató elmondta Kormosnak, hogy ma nem kell jönni, a pénzt megkapja, de ma más fog beugrani a szerepbe. Kormos nem bánta, neki nem voltak művészi ambíciói, „a lényeg, hogy a pénzt megkapom”, gondolta. Aztán a direktor szólt a csendbiztost játszó Májernek is, hogy ma este egy mondattal kevesebbet kell mondania.
– Ahogy tetszik – legyintett unottan Májer.
Az ötödik felvonás elején aztán színpadra lépett Harpagon (Lótövy), a csendbiztos (Májer) és az írnoka (Kalmár). Kalmár ugyanazt a szürke esőkabátot és műbőr Lenin-sapkát viselte, mint délelőtt, az előadás modern feldolgozás volt, mindenki jelenkori ruhákban játszott. Az igazgató a saját páholyában ült a polgármesterrel és annak feleségével. Valami érthetetlen, de nagyon erős balsejtelem járta át a direktor minden porcikáját. „De hát mi baj lehetne? Egy mondat az egész, egy ártalmatlan kis mondatocska, aztán örökre eltűnik”, nyugtatta magát.
Májer ezt mondta: „Méltóztassék csak rám bízni, hál’ istennek, értem még a mesterségemet. Nem először vezetek nyomozást. Bár volna annyi ezerfrankos zacskóm, ahány embert már akasztófára juttattam.” Mire Lótövy: „Közérdek, minden köztisztviselő érdeke, hogy a lelkét tessék adni ehhez a dologhoz. Ha nem kerítik elő a pénzemet, a bíróságot viszem a bíróság elé.” Erre megint Májer: „Szigorúan a nyomozati szabályzat szerint kell eljárnunk. Uraságod állítása értelmében a kérdéses ládika tartalma tehát?” Lótövy: „Kerek tízezer tallér.”
Ekkor kellett volna Kalmárnak azt kérdeznie: „Tízezer aranytallér?” De Henrik nem szólt egy szót se, csak a nézőtér felé fordult, és szétnyitotta szürke esőkabátját.
A direktornak ebben a pillanatban ugrott be, honnan ismerős neki Kalmár, hol látta az arcát. „Megmondta az anyám, hogy az az átkozott jó szívem fog egyszer a sírba vinni”, gondolta az igazgató, majd felugrott, hogy elkapja a székről lezuhanni készülő, ájult polgármesterné asszonyt.
(2017. április 25.)
