Az Úr komédiásai
Milyennek képzeli Assisi Szent Ferencet?
– Az a fajta ember volt, aki úgy kritizál, tiltakozik, hogy eközben épít. Nem arról beszél, hogy mi miért rossz, hanem utat mutat. Mert ugyebár kritikát könnyen mondunk, de aztán nincs tovább. Nincs elképzelés, terv, erő és tehetség a változtatásra és a jobbításra. Ferenc testestül-lelkestül átadta magát annak a feladatnak, elhívásnak, amit fentről, Istentől kapott. Nemcsak beszélt a jézusi szegénységről, hanem úgy is élt.
Mitől szerethető Ferenc alakja?
– Engem a derűje ragadott meg. Mindent ezen keresztül élt meg és ennek jegyében cselekedett. Ez a kép él róla az emberekben a madaraknak prédikáló, naiv, idealista figuráról, erről szólnak a filmek, a gyerekeknek írt mesekönyvek, és a szerző, Michel de Ghelderode által megírt Szent Ferenc figurája is ilyen. Esendő ember, akinek az életében – mint mindannyiunkéban – sok a kísértés: a vagyoné, a megalkuvásé, a hírnévé. Ám innen kezdődik egy másik élet, amelyben rettenetes megpróbáltatások következnek, amelyeket ajándékként élt meg Ferenc. Nem veszítette el a derűt, amelynek forrása a szeretet. Ez a derű az, ami szíveket nyit meg, ami megkönnyíti az emberek érintkezését.
Közel áll önhöz ez az idealizmus, naivitás?
– Rendszeresen megkapom, hogy idealista vagyok. Igen, él bennem a vágy, hogy jobbítsak a világon, de leginkább önmagamon, mert ha bennem rend van, akkor az talán hat a környezetemre is. Ha én jókedvű és derűs vagyok, ha pozitívan állok a dolgokhoz és teszek értük, azoknak is könnyebb, akikkel együtt élek, dolgozom.
Ezt tanúsíthatom: mindenkiből „kicsal” egy mosolyt, nevetést, mindig föl van dobva.
– Így érzem jól magam. Szeretem, ha ragadós a jókedvem. Színészként annak örülök, ha egy könnyedebb előadás felvidítja, elszórakoztatja a nézőt (persze nem bármi áron), egy olyan „nehéz” darab pedig, mint amilyen Az Úr komédiásai, megbékélést, megnyugvást hoz a lelkekben. Mert bár felkavaró, megrázó, de katarzist nyújt. Azt érzem, hogy manapság kicsit minden érték idézőjelbe van téve. A kimondott szavak mögött sokszor cinizmus és irónia van. Így vagyok ezzel én is, magamat is gyakran rajtakapom ezen. Ferenc figuráján keresztül azonban olyan alakításra törekszem, ami mentes ettől: nem teszem az áldozatát idézőjelbe, nem tolom őt magam elé, miközben „mögüle” ironikus, cinikus gesztusokkal relativizálom a cselekedeteinek a súlyát. Ghelderode nagyon pontosan megfogalmazta ebben a darabjában az európai ember életérzését, vagyis lelki kapaszkodóinak a hiányát, elbizonytalanodását, irányvesztettségét, és igen, a hitetlenségét. Szent Ferenc alakját ezek fölé emelte.
Ezt kell tehát színészileg megragadnia.
– Az első részben, amely Ferenc nagyvilági életétől az apjával, a világgal való szakításáig tart, sok minden történik, tehát inkább cselekvően kell működnöm. A második felvonás viszont, amelyben Ferenc Istennek szentelt életét látjuk a mennyországig, inkább egyfajta „filozófiai” létezést kíván tőlem. Ennek a mikéntjét megtalálni magam számára nagyon izgalmas feladat a próbákon. Minél magasztosabb a történet, minél titokzatosabb és mélyebb az a hit, amit Ferenc megél – például azzal, hogy imádkozás közben megkapja a Jézus sebeit, a stigmákat –, annál inkább kell ügyelnem arra, hogy a hamis pátosz nehogy éppen azt a mindenen átható derűt oltsa ki, amitől Ferenc olyannyira hiteles és szerethető volt.
Kornya István
fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2017. január 30.)
