’56 a Nemzetiben
A Színház- és Filmművészeti Szövetség forradalmi bizottsága tárgyalásokat folytatott a Népművelési Minisztérium képviselőivel: „A művészek képviselői leszögezték, hogy az elvi irányítás véleményük szerint a Színház- és Filmművészeti Szövetség feladata. A minisztérium képviselői ezt tudomásul vették. Megállapodtak abban, hogy a legkiválóbb művészek és írók részvételével szükségesnek látszik létrehozni egy műsorpolitikai bizottságot, amelynek célja, hogy a rosszemlékű dramaturgiai tanácsokkal ellentétben megakadályozza a bürokratikus irányítást, és lehetővé tegye egy szabadabb színházi és drámairodalmi légkör kialakulását” – tudósított a Népakarat.
Megjelent Katkó István beszámolója a Nemzeti Színház kilátástalan helyzetéről: „Fenn, a zsinórpadlásnál az ágyú ütötte nyíláson át a színházi épületből kilátni a megsebesült városra. Lent didergő, kanyargó embersor. Az áruház előtt állnak. Átellenben az élelmiszerüzlet előtt tolonganak. A kenyérre és a meleg öltözékre azonnal szükség van. A téren nyüzsgő bazár, kiabáló árusok, tarka embersereg. De talán az a kopott kabátos férfi, aki most gondterhelten felnéz a Nemzeti Színház háborútól szaggatott épületére, arra gondol: mikor csendül fel a gyönyörű magyar szó a zászlódíszbe öltözött reflektorfényben úszó színpadon?”
A Nemzetiben rendezőkből (Gellért Endre, Marton Endre, Major Tamás), színészekből (Bessenyei Ferenc, Ungvári László, Somló István, Sinkovits Imre, Raksányi Gellért), írókból (Illés Endre, Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Tamási Áron) és dramaturgokból (Hubay Miklós, Benedek András) álló művészeti kollégium alakult a színház vezetésére.
Szörényi Éva (Budapest, 1917– Los Angeles, 2009) harmincöt évnyi emigráció után lépett fel a Nemzeti Színházban. Szülőföldemen című önálló estjét 1991. szeptember 7-én adta elő. „Én 1956-ban megfogadtam, hogy addig nem térek haza, míg hazám földjén idegen csapatok vannak. Most jöttem először haza, de nem települök végleg Magyarországra, ingázni fogok az Amerikai Egyesült Államok és szülőföldem között” – nyilatkozta az előadás előtt.
Ferrari Violetta (Hódmezővásárhely, 1930 – Budapest, 2014) az egyetlen volt, aki színészi karriert csinált Nyugaton. Frankfurtban, majd Münchenben, Hamburgban, Bécsben, főként az Irma, te édes címszereplőjeként ünnepelte a német színházi élet. „Én nem akartam a magyarságomból élni, kokárdás lemezeket kiadni, vagy a Szabad Európából uszítani. Én saját magamnak is be akartam bizonyítani, hogy amit otthon kaptam, azt megérdemelten kaptam” – mondta egy 1992-es interjúban. Ferrari – bár csábították – nem lépett többé magyar színpadra, 1985-ben a színészetnek is örökre búcsút mondott.
„Egyik este megszólalt a telefon. Hubay Miklós író volt a vonalban, Gellért Endre üzenetét tolmácsolta: másnapra kért találkozót a Rózsadomb kávéházban, ahol Tőkés Anna férje volt az üzletvezető. Ott szándékoztak megalakítani Gellért ötletére a Nemzeti Színház művész-kollégiumát, amely rendezőkből, házi szerzőkből és a forradalmi tanács megmaradt tagjaiból verbuválódott volna.
Másnap össze is gyűlt az illusztris társaság: Németh László, Tamási Áron, Déry Tibor, Illés Endre, Karinthy Ferenc és nem utolsó sorban Illyés Gyula. Ez utóbbi szeretettel köszöntött és örömmel nyugtázta, hogy nem disszidáltam. Tudta, hogy a bátyámat 1947-ben kiüldözték, és arra számított, hogy most én is követem. – Igen, most kell itthon maradni! – mondta. – Gyula bátyám, kis pont vagyok én… – Nem vagy te kis pont, ez most kiderült, s mindenképpen örülök, hogy itt láthatlak. – A másik oldalán ülő Sinkovits Imre is megszólalt. – Ha már itt maradtunk, mi a teendőnk? – Félelmetesen elgondolkodtató és bölcs volt a válasz. – Életben maradni, ha kell, a részleges becsület árán is!”
(Raksányi Gellért: Kutyu, Budapest, 1996)
Aztán a Gerbeaud-hoz. Hosszú sor – a helyekért? Gellért [Endre] és Benedek [András – a Nemzeti dramaturgja. a szerk.] arrébb várnak. Itt sose kerül ránk a sor, sétáljunk inkább a Duna-parton. A Vigadó mögötti szovjet emlékmű mellett ülünk le. (Az is meg van csupaszítva a csillagtól, a cirill fölírástól.) Megkérem először is Gellért [Endrét], mondja el ő maga sérelmei történetét. A Színház Forradalmi Tanácsa a forradalom győzelme napján (egy kalap alá véve az egész hivatalos vezetéssel, illetve irányítással) úgy kezelte őt is, mint sztalinistát: elfogadta azt a lemondását, amelyet nem ő, hanem Major [Tamás] tett az egész vezetőség nevében. A forradalom visszanyomása után pedig úgy hívta vissza a helyére, mint aki megfelel ennek az új helyzetnek, tehát a sértést megduplázta, most már alkalmazkodónak ábrázolva őt. (Közben szovjet tankok dübörögnek a Petőfi tér felé.)
A Nemzeti [Színház] vez[etői]vel mi (Illés [Endre], Németh [László]) a Rózsadombban. Gellért [Endre] oly udvariasan s személytelenül, hogy már homályosan elmondja, miről van [szó]: alakuljon egy írói bizottság a vezetés „segítésére”. Hubay szerencsétlen közbefejtegetése: azért a Nemzeti most is jól működik. (Akkor mit keresünk itt mi?) Végre nagy nehezen kimondódik a lényeg: a Nemzeti szétmegy, elzüllik, kompromittálódik, ha nem kap új vezetést, illetve vezetőt… De Illés [Endre] nem vállalja: írni akar. így hát a vezetőség meghív egy írói kollégiumot az igazgatás megosztására. Mivel nyisson a színház. Elleneztem itt is, hogy a Fáklyalánggal. Németh [László] is, Illés [Endre] is amellett érvel, hogy azzal. A legsúlyosabb érv (Majoré): már ki van nyomtatva a közös plakát.
(Naplójegyzetek, 1956–1957. Budapest, 2016)
(2016. december 7.)
