Szűcs Nellinek, az érettségi előtt álló tiszaújlaki diáknak annak idején azért javasolta a tanára, hogy jelentkezzen a színművészetire, mert ott majd kedvére énekelhet, komédiázhat. Fel is vették a kijevi főiskolára. Azóta nagy utat járt be: Beregszász és Debrecen után következett a Nemzeti Színház. Egykori tanárának igaza lett: lassan húsz éve kedvére énekelhet, komédiázhat – mégsem lett komika vagy primadonna. Azt mondja, a primadonna csak primadonna, viszont egy jó színész bármilyen szerepbe belebújhat.
Kezdjük a végén! Volt már darabtemetésen? Arra gondolok, amikor szabadon, kedvére komédiázhatott volna.
– Darabtemetésünk még nem volt. Majdnem minden beregszászi előadásunk is több mint tízéves. Amit ma már nem játszunk, arról sem tudtuk előre, hogy mikor lesz vége. Soha nem volt olyan alkalom, amikor azt mondtuk volna, hogy ez lesz az utolsó előadás. Volt olyan – mint például az eredetileg 20 éve bemutatott Sólyompecsenye, a Boccaccio Dekameronja alapján készült előadás –, hogy már egy éve nem játszottuk, aztán mégis elővettük. És újra élt. Újra működött. Nincs megállás. Ezek az előadások mindig tovább épülnek, újabb színekkel, újabb tartalmakkal gazdagodnak. Azt tanultam, és ezt tapasztalom is: a színház lüktető, élő szervezet. Változnak a nézők, a színészek, az emberi viszonyok. Minden előadás egy kicsit más. Nekem mindennap elölről kell kezdenem az egészet. Mindig újra kell fűznöm a gyöngyöket.
Semmi rögtönzés?! Váratlan poénkodás?!
– Egy jóhiszemű, a darab keretein belül maradó poén vagy szokatlan reakció lendületet adhat az előadásnak. Előfordulhat, hogy elfárad a színész, bele is fásulhat egy szerepbe, olyankor jótékonyan hathat a provokálás. De ha valaki úgy jön be a színpadra, mintha a munkahelyén kezdené a műszakot, no, akkor már meg is halt az előadás. Hogy Fedák Sárit idézzem: „Ez nem hivatal, ez hivatás!” Itt mindig toppon kell lenni, ha esik, ha fúj. A néző nem kérdezi, hogy ez hányadik előadás, neki az első. A darabtemetésnek is csak akkor van értelme, ha tudja a néző, hogy lekerül a műsorról egy-egy sikerrel játszott darab, és ha korábban már látta, ismeri az előadást, úgy tudja csak értékelni az ilyenkor szokásos meglepetéseket. De nem minden műfaj – leginkább csak a vígjáték vagy egy zenés előadás – viseli el ezt a vidám búcsúztatást.
Vígjátékok, zenés darabok – ezek azok a műfajok, amelyek eddig elkerülték!
– Nem teljesen. Nagy sikerrel játszottuk például a Karnyónét. Remek vígjáték! Ráadásul énekelhettem is benne. Vagy Hobóval a Vadászat szintén zenés feladat volt. Nem lettem énekes színész, de szeretek énekelni. És ha valamit szívvel csinál az ember, akkor a kisebb hibákat megbocsátja, vagy észre sem veszi a közönség.
De hagyományos, klasszikusnak mondható zenés darabban nem játszott. Nem lett primadonna.
– Egy musicalben részt vehettem. Debrecenben a West Side Storyban én is ott énekeltem – mint Rosalinda – az Amérikát. A klasszikus operett tényleg kimaradt. De visszakérdezek: mi az, hogy primadonna?! Én inkább jó színész akarok lenni, mint primadonna. Jó színészként lehet valaki primadonna, de nem biztos, hogy minden primadonna jó színész. Egy jó színész bármilyen szerepbe belebújhat. Nekem szerencsém volt, mert nagyon sokféleképpen megmutatkozhattam.
Most éppen – mint Fedák Sári – primadonna lesz, csak nem operettben, hanem az önálló esten!
– Fedák Sári népszerű primadonna volt, rajongott érte a közönség, direkt neki írtak darabokat a szerzők. Sütkérezhetett volna a sikerben, élvezhette volna a rajongók szeretetét, ülhetett volna a babérjain, de ő képes volt váltani, újrakezdeni. Drámai színészként is állta a sarat. Olyan nagy művészekkel emlegették együtt, mint Varsányi Irén, Márkus Emília, Jászai Mari. Szigorú kritikusok írták róla, hogy nagyszerűen táncolt…
A „lábával énekelt”!
– Nagyszerűen táncolt, de a hangjával sem volt semmi baj! Szerencsére maradt néhány felvétel, és bárki hallhatja: tisztán, szépen énekelt. Nem véletlenül játszhatták háromszáznál is többször a János vitézt, de a Bob herceg is hatalmas siker, százas széria volt. Olyan jól keresett vele, hogy abból épülhetett fel a beregszászi Zsazsa-lak.
Fedák Sári és Szűcs Nelli pályáját hasonlítgatva Beregszász tűnik a legerősebb kapcsolatnak! Onnan eredeztethető az érdeklődés?
– Nem nagyon érzékeltem én otthon a Fedák-kultuszt. Azt persze tudtuk, hogy ott született a híres színésznő. Maradtak fenn vele kapcsolatos történetek. Emléktábla is van az egykori kúrián. De nem a közös szülőföld vagy a beregszászi hagyományok ápolása miatt kezdtem el foglalkozni Fedák Sári történetével, hanem az ember miatt! Vidnyánszky Attilának, az igazgatónknak köszönhetem ezt a találkozást is. Tavaly, amikor Attila itt, a Nemzetiben rendezte a Molnár Ferenc-darabot, A fehér felhőt, akkor hívta fel a figyelmemet Fedák Sári emlékirataira, csak annyit mondott: ez te vagy. Óriási élmény volt ez a könyv, a Te csak most aludjál, Liliom. Nem tudtam letenni. Nyilván a híres író, Molnár Ferenc és az ünnepelt színésznő legendás kapcsolata miatt is érdekelt, de elsősorban Fedák Sári története érintett meg. Egy ember hihetetlen ereje, tehetsége, az összes tévedése, önkritikája. Róla, érte és miatta készül ez az önálló est. Remélem, sikerül cáfolnom néhány vele kapcsolatos pletykát, igazságtalan vádaskodást. Elsősorban az embert szeretném megmutatni, a művészt, akinek voltak ugyan rossz döntései, és nagy árat kellett fizetnie mindezért – megjárta a poklokat, feljelentették, bebörtönözték, száműzték –, mégis ember tudott maradni. Külföldön is befutott, de ő magyar színésznő volt. Arra vágyott, hogy itthon bizonyítson. Nem magyarkodott, csak magyar volt. És hamisnak bizonyultak vele kapcsolatban az antiszemita-vádak is, hiszen nagyon sok zsidó származású kollégája, barátja volt. Nem akarok én ezzel az előadással politizálni! De azért az eszembe jutott a felkészülés során – amikor mindent, amit csak lehetett elolvastam tőle, és arról a korról, amelyben élt –, hogy semmi sem változott. A politikai játszmák, az elvadult hatalmi harcok ugyanúgy megronthatják az emberi kapcsolatokat, tönkre tehetik, megalázhatják az embert ma is, mint régen.
Nemcsak játssza Fedák Sári szerepét, de a színlap tanúsága szerint részt vett a színpadra alkalmazásban, a díszlettervezésben is…
– Mindenben! Tényleg teljesen a magaménak érzem ezt az előadást. Nyilván szükségem volt segítőkre, szakemberekre is, de ebben az esetben is megtapasztalhattam, hogy léteznie kell annak a fölöttünk álló erőnek, amely irányít bennünket, igazgatja a dolgainkat. Onnantól kezdve, hogy elolvastam az emlékiratot, és megfogalmazódott bennem az önálló est gondolata, sorra kaptam a jeleket, a megerősítéseket. Működött a vonzás hatalma. Előkerültek elveszettnek hitt kéziratok, kották. Valaki nekem ajándékozta Fedák Sári 1929-ben megjelent könyvét, az Útközben című kötetet. Kapcsolatba kerültem Fedák Sári rokonaival. Két barátommal – akikre azóta átragadt az én rajongásom – elmentünk Nyáregyházára is, ahol Sári az utolsó éveit töltötte. Az ottani emléktáblán a név alatt elsőként az szerepel, hogy színművész és csak utána következik a primadonna. Ez is megerősített. Aztán Zsolttal, a férjemmel jártunk a Farkasréti temetőben, és amíg kerestük Fedák Sári sírját, csodálatos találkozások részesei lehettünk. Ahogy ott bolyongtunk, előbb egy idős úr segített nekünk, hogy merre menjünk. Ő pedig úgy sétált ott az egykori művészek sírjai között, mintha régi kedves ismerőseit látogatná. Jó volt látni, hogy vannak még, akik emlékeznek ezekre a fényes csillagokra. Aztán egy hölgy csodálkozott ránk, hogy mi biztos színészek vagyunk, és milyen szép, hogy rózsát viszünk a nagy elődöknek. Ez adta az ötletet, hogy segítenünk kellene a sírgondozást, elég lemondani napi egy kávéról, hogy azoknak a sírjára is kerüljön virág, akiknek esetleg már nincsenek rokonaik, nem élnek a hozzátartozóik. Közben megismerkedtem Dávid Zsuzsával, aki korábban foglalkozott Fedák Sári történetével, és őt kértük fel a rendezésre, közösen készítettük el a forgatókönyvet, együtt találtuk ki az előadást.
Ez az első alkalom, hogy egyedül kell állnia a színpadon!
– Ez az első önálló estem, de vannak azért ennek előzményei. Ilyen például a 2012-ben Debrecenben Hobóval bemutatott Ballada a két sebzett hattyúról című előadásunk. Azt ugyan ketten játsszuk, de gyakran állok egyedül a színpadon. Ráadásul kettős szerepem van: hol a telefonközpontos, hol pedig Viszockij szerelme, Marina Vlady vagyok. Nem könnyű feladat.
Biztos vagyok benne, hogy a Fedák Sári-bemutató kapcsán másoknak is eszébe jut majd keresni a két színész között a találkozási pontokat. Például Fedák Sári egyik legnagyobb sikere a János vitéz volt…
– Én is játszom a János vitézben, bár én a gonosz mostoha vagyok, és a mi előadásunk eredeti, Petőfi Sándor elbeszélő költeménye alapján készült, Fedák Sári pedig a Kacsóh Pongrác-féle daljátékban volt a címszereplő.
Legendás nadrágszerep!
– Nadrágszerepem nekem is volt már. Még a beregszászi színházban mutattuk be a ’90-es évek elején Beckett Godot-ra várva című darabját. Abban én kaptam Estragon szerepét. Egyébként ezért Nagyváradon egy stúdiószínházi fesztiválon megkaptam a legjobb női alakítás díját.
Petőfi Sándor elbeszélő költeményével akkor találkozott először, amikor itt a Nemzeti Színházban, 2014-ben bemutatták a János vitézt?
– Tudom, hogy minden magyar iskolás tanulja a János vitézt, de én ukrán iskolába jártam, így először a lányunkkal, aztán a fiunkkal olvastam. Nekem nagyon sok bepótolni valóm van még mindig, hiszen a tiszaújlaki iskolában sem magyar irodalmat, sem magyar történelmet nem tanultunk. De ha én akarom, ha van kedvem hozzá, bepótolom. Ha én magyarnak vallom magam, és én magyar vagyok, akkor számomra ez fontos.
Lett volna Tiszaújlakon magyar iskola is!
– Amikor én iskolás lettem, a mi falunkban ha valaki azt akarta, hogy boldoguljon a gyermeke, és majd felvegyék valamelyik főiskolára vagy egyetemre, akkor az ukrán iskolába íratták. Talán erősebb is volt akkor az ukrán iskola, mint a magyar, de mindenképpen nagyobb esélyt adott a továbbtanulásra. Ki gondolta volna 30-35 évvel ezelőtt Kárpátalján, hogy itt bármi megváltozhat. Eltűnik a vasfüggöny, megnyíltak a sorompók, bármikor szabadon jöhetünk-mehetünk. Annyi haszna azért mégis volt az ukrán iskolának, hogy megtanultam az ukrán nyelvet, igaz, az órákon magyarul súgtunk egymásnak. Én ráadásul édesanyámtól megtanultam az oroszt is. Úgy érzem, azzal is több lettem.
Az anyanyelve végül is orosz…
– A családban és a faluban is magyarul beszéltünk. Édesanyám Arhangelszk megyéből származik, édesapám ott volt katona. Azt hiszem, a mama semmit sem tudott Kárpátaljáról, amikor ideköltözött, de tökéletesen beilleszkedett, elfogadta az itteni szokásokat, megtanult magyarul beszélni, főzni, énekelni. De azért nekünk, a gyerekeknek oroszul is énekelt.
Tőle örökölte az éneklés szeretetét?
– Akkoriban minden munkahelyen volt kórus, természetesen a szüleim is kórustagok voltak. Mondhatnám azt is, hogy nekik köszönhetem az éneklés szeretetét, és ez is segített a pályám során, de ennél sokkal fontosabbat örököltem tőlük: a becsületes munka tiszteletét, a szorgalmat, a család szeretetét.
Mit szóltak a szülei, hogy a színművészetire jelentkezik?
– Szerencsém volt, elfogadták a döntésemet. Igaz, édesanyám megijedt egy kicsit, amikor kiderült, hogy felvettek. Nem akarta elhinni, hogy az ő duci kislányából színésznő lehet. Talán a kudarcoktól féltett.
Emlékszik arra, mikor döntötte el, hogy színésznő lesz?
– Gyerekként, fiatal lányként nem sokat töprengtem én azon, mi leszek, ha nagy leszek. Éltem a világom: örültem a tavasznak, a nyárnak, a télnek, a hónak. Imádtam biciklizni. Jártunk a Tiszára. Nem foglalkoztam a holnappal. Csak amikor a technikatanárom megmutatta az újságban a hirdetést, hogy Kijevben a színművészetin indul egy magyar osztály, akkor kezdett foglalkoztatni a gondolat. A tanáraim talán a nyitottságom, a vidámságom miatt gondolták, hogy ott a helyem. Az iskolában sokat szerepeltem, az ünnepségeken, a szavalóversenyeken szép sikereim voltak. De az előválogató előtt arra már időm sem volt, hogy megtanuljak három monológot: csak egy mesét és egy Petőfi-verset, A falu végén kurta kocsmát tudtam, amikor a tanár úr beültetett a kocsijába, és elvitt a beregszászi meghallgatásra. Onnantól kezdve pörögtek az események. Vidnyánszky Attilának köszönhetően, aki a tanárunk volt, olyan csapat jött össze, akikkel képesek voltunk színházat teremteni Beregszászon. Ma is megnyugtató érzés számomra, ha azokkal játszhatom, akikkel együtt kezdtük ezt a pályát. A főiskola előtt egyikünknek sem volt semmilyen színházi tapasztalata, így teljesen tisztán, előítéletek nélkül tudtuk befogadni a legkülönbözőbb törekvéseket. Az nagyon nagy baj, ha valaki csak egyfajta megközelítéshez ragaszkodik, és azt tartja az egyetlen lehetséges megoldásnak. Itt Budapesten óriási a kínálat, nagyon sokféle színházat láthatunk. Meg kell ismerni, és a fiataloknak meg kell mutatni minden lehetőséget.
Fedák Sáriról szokták mondani, hogy ő volt az első celeb. Szűcs Nelliről még nem olvastam egyetlen bulvárhírt sem. Kerüli a nyilvánosságot!
– Ez egy érdekes ellentmondás, mert a férjem is – Trill Zsolt, aki szintén színész – és én is nagyon nyitottak vagyunk, bárkivel szívesen megállunk beszélgetni, sok barátunk van, de azt tényleg nem szeretnénk, ha a magánéletünkről cikkeznének. A színháznak élünk és nem a csillogásnak. Számunkra természetes, hogy megőrizzük magunkat a pletykáktól, az ismertség hajszolásától. Húsz éve vagyunk együtt Zsolttal, két gyermeket nevelünk. Mindkettőnk számára nagyon fontos a család, a nagycsalád is. Hál’ Istennek, még van kihez hazamennünk Kárpátaljára. Nincs a mi életünkben semmi különös.
Semmi titok?!
– Azt hiszem, mindenkinek vannak olyan titkai, amelyeket meg kell őriznie. Igaz, én ezekből a titkokból nagyon sok mindent kiadok a színpadon. Sőt, néha egy-egy előadás kapcsán olyan érzelmek, gondolatok is feltörnek belőlem, amelyekre korábban soha nem gondoltam volna. A színház az a csoda, ahol a színész is, a néző is jobban megismerheti önmagát.
Fedák Sári emlékiratait olvasva nem jutott eszébe, hogy jó lenne a saját pályáját is dokumentálni?
– Engem ez egyáltalán nem érdekel. Talán mert időm sincs az írásra, a rólam szóló cikkek rendezgetésére. Még a családi nyaralásainkról sincsenek fényképeink. Talán csak a gyermekeink őrzik majd az emlékünket, és esetleg azok, akik láttak bennünket a színházban.
Ennek azért kissé ellentmond a múlt kutatása, nagy elődök iránti tisztelete!
– Minden elismerésem azoké, akik megteremtették, majd felvirágoztatták a magyar nyelvű színjátszást. Ők még valóban fényes csillagok voltak. Én csak egy kisbolygó vagyok.
Elégedetlen eddigi sikereivel?!
– A sikereknek persze örülök, de soha sem lehet az ember elégedett. Az pedig eddigi pályafutásom legnagyobb ajándéka, hogy kisbolygó lehetek egy nagy színházi rendszerben.
Miért mondja, hogy kisbolygó?
– Megmagyarázom. Amikor Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház igazgatója, és mi hatan beregszászi színészek – Kristán Attila, Rácz Jóska, Varga Jóska, Tóth Laci, a férjem, Trill Zsolt és én – eljöttünk vele Debrecenből, az ottani barátaink rendeztek nekünk egy kis búcsúztatót. Borbély Szilárd, az író – Isten nyugtassa – egy térképen bejelölte, ki hol született. Olyan volt ez a rajz, mint egy csillagkép. Kiderült, hogy azok a települések, ahonnan indultunk: Beregszász, Tiszaújlak, Sárosoroszi, Bátyú, Bene, mind ott vannak egymástól néhány kilométerre, és ha összekötjük ezeket a pontokat, kirajzolódik egy ellipszis, és középen ott van Nagymuzsaly, Vidnyánszky Attila faluja. Végül is ő fedezett fel bennünket, ő indított el ezen a pályán, és ma is igazodási pontot jelent mindannyiunk számára.
Filip Gabriella
(2015. október 22.)
